Az első fontos fórum, ahol körbenézhetünk az Élő közvetítések koronavírus idején FB-csoport. Itt találunk jó anyagokat is, de persze boldog-boldogtalan tölt fel ide mindenféle előadásokat – néha önmagáról. A Müpa és a Zeneakadémia rendszeresen közvetít régi felvételeiből, a Papagenón pedig elég jól összeszedték az elkövetkezendő időszak online műsorait. Úgymond pezsgő zenei élet folyik. Élő koncertközvetítéseket is találunk, a Fesztiválzenekar például számos élő karanténkoncertet tart, én a március 26-ai előadást néztem meg. 

Mennyire más élőben zenét hallgatni, mint felvételről? A körülmények közötti különbségek nyilvánvalóak, akusztikai szempontból a két kategória mégis összehasonlíthatatlan. Még ha a felvételnek nincs is olyan aurája, mint az élőzenének, akkor is meglehet a maga előnye. (A diakronikus és a szinkronikus vágás, valamint számos technikai eljárás a felvétel javára válhat, persze ez műfajfüggő.) Az élőben rögzített és sugárzott koncert azonban rengeteg kérdést vet föl. Ugyanúgy élő akár a koncert, megvan benne a hibázás lehetősége is, tehát a különbségek csupán a zene hordozójában jelentkeznek. Otthonról hallgatva felveheti-e a versenyt az élő koncerttel? Igen és nem. Felveheti, mert adott körülmények között jobb minőséget tud biztosítani és egyben archivál is, azonban a koncert atmoszféráját nyilvánvalóan nem tudja úgy megragadni. Ez azonban nem is feladata, célja saját atmoszférája megteremtése. Nem tudok jobb példát erre Bergmann Varázsfuvolájánál  – persze az nem egy élőben közvetített előadás. 

Esetünkben egy olyan koncertről van szó, amely közönség nélkül zajlik éppen, pontosabban láthatatlan közönséggel. Ezzel kapcsolatban az utóbbi napokban bizonyos kérdések átértékelődtek. Felvételről, otthonról hallgatjuk az élő zenét úgy, hogy annak közösségi ereje sok ezer év elteltével eltűnt. Tulajdonképpen miért is járunk emberekkel együtt zenét hallgatni? Azért, hogy megvitassuk a koncertélményünket? Vagy mert alapvetően társas lénynek gondoljuk magunkat és társas tevékenységnek a zenét? Csupán az élő zene varázsa az, amely rávesz minket, hogy több száz idegennel egy teremben bámuljuk a zenét? Vagy megvan esetleg még a zene szertartásjellege? A koncertteremben kialakult viselkedésminták arról árulkodnak, hogy a zenével együtt a közönség viselkedése is rögzült, s olyan szokásokat vettünk fel, amelyek kezdetben nem feltétlen kísérték a zenei előadásokat. Bárhogy is legyen, a most kialakult helyzetben végig tudjuk gondolni nemcsak a zene, de a saját koncerttermi viselkedésünket is. A Fesztiválzenekar mindkét esetben segítséget nyújt. 

A Fesztiválzenekar koncertjét öröm volt hallgatni. Szakmaiság és érzékenység sütött az egész koncertről, még így monitoron keresztül is. Az alábbiakban mégis inkább a darabokról fogok írni, és arról, hogy hogyan működnek jelen helyzetben. Néhol kicsit érzésesztétika, kicsit naplószerű, s nem tud objektív lenni, de  most nem is az a célom.

Az első darab Haydn Esz dúr (Op. 33/2) vonósnégyese volt. Nehéz megítélni, ez a zenei tréfa hogyan hathatott annak idején, mindenesetre jobban érthette a közönség, mint ma, lévén egységesebb volt a zenei köznyelv. A darab ezen értéke sajnos ma könnyen elveszhet az eklektikában, ha azonban figyelmünk mélyen a darab tartalmi és formai szerkezetére szegezzük (deep listening), felsejlik a zenét összetartó humor. És még az is működött, amikor az utolsó tételnél valamiféle áthallás volt jelen, amit a szomszéd teremből átszűrődő próba, vagy esetleg egy technikai malőr okozhatott. Van valami aktuális ebben a darabban. Talán a pozitív töltete.

Második műként Poulenc rezes szonátáját tűzték műsorra. A három rövid tételből álló mű úgy indul, mint egy tipikus fúvószenekari darab, a harmadik tételre viszont elnyeri nyitottan atonális végső alakját. Rövid zenetörténet. A sramlit feloldja a 20. század. Működik, de nem igazán tudtam elmerülni benne, s a részletekre odafigyelni. 

Bartók Béla Három csíki népdal és Román népi táncok című művei következtek. A zongorára írt zenét a zenekar zenészei vonósnégyesre és trombitára hangszerelve adták elő. Nagyon érdekes ez a hangszerelés, a vonósok miatt nagyon közel van annak eredeti magyar és román eredetéhez, a trombita miatt viszont az egész utal valahogy a szerb fúvós kultúrára. Gyökeres és gyökértelen. 

Csíky Boldizsár Passacaglia egy Bolyai képletre című művében a korabarokk variációs forma keretei között modellezi hangokkal a matematikus Bolyai János nemeuklideszi geometriájának alapképletét a párhuzamos egyenesekről, amik a végtelenben talán mégis találkoznak. (Via Index) Ezt a darabot még nem hallottam soha. Gyönyörű és nagyon abszurd a számítógép képernyőjén keresztül. Árad az atmoszférájából a jelenlegi helyzet kontextusában valamilyen értékmentő scienece fiction érzet. Olyan, mint amikor Bradbury-Truffaut 451 Franheitje végén az erdőlakók könyveket memorizálnak . 

Ahogy a szállóige is tartja, ne a zenét hibáztassuk disszonanciája miatt, hanem a világunkat. Ezt a ”kortárs” zenét igazabbnak érzem a mostani helyzetre, mind mondjuk Haydn zenei tréfáját – ami nem kérdés, hogy saját korában előremutatónak számíthatott. Megrázó ez a darab. Kiáll valaki egy szál hegedűvel, eljátssza Bolyai síkjait, majd mindenféle taps, vagy reakció nélkül lesétál a színpadról. Ez az távkoncert ereje, olyan distancia épül a közönség és az előadó kötözött, amely bizonyos esetekben aura-építő lehet, bármennyire is paradox ez az állítás.

Ezután következett Rossini 1804-ben, 12 évesen írt műve. Ekkor összesen hat szonátát írt két hegedűre, csellóra és nagybőgőre, az Esz-dúr az ötödik.  Az az igazság, hogy nem kötnek le az ilyen történetek. A darab virtuóz, de nem tartom aktuálisnak. Nosztalgikusan szép, de nem mesél nekünk a mostani dolgokról, pedig erre vagyok most kíváncsi. Nem azért, mert régi, hanem mert egy kicsit korzene.

Mahler A-moll zongoranégyese az egyetlen fennmaradt hangszeres kamarazenei műve. "15 éves korában, a bécsi konzervatóriumban kezdett rajta dolgozni (1875-ben), és végül csak az első tétellel készült el, aztán elengedte a projektet. A zongorára, hegedűre, brácsára és csellóra írt kvartett 10-15 perc hosszú, attól függően, hogy a zenészek mennyire tartják be a  tempóra vonatkozó utasítást: Nicht zu schnell." (via Index) A mű indulása kicsit túl filmzenés, funkcionális zenés nekem. Nemcsak a Viharsziget című film miatt, amiben benne volt – bár biztos láttam közben a szemem sarkából. Amikor kiteljesedik és levetkőzi magáról ezt a túl romantikus külsejét, megmutatja igazi szépségét. Csendes és nyugodt. Ekkor igazán tud működni.

A zenészek meghajolnak, és Fischer Iván elbúcsúzik a nézőktől. Taps nincs, de hiányérzetem se támad.  Csak reménykedni tudok, hogy megerősít bennünket ez az időszak abban, hogy mennyit jelent az élőzene. Milyen hatással lesz ez a kényszerpihenő a zenei életre? Hátha helyére kerül. Ez a nagy csend, ami most van, akár jótékony is lehet, hisz van időnk körbenézni, hogy milyen zenék is vannak, mint jelentenek számunkra, és ha majd erre lesz lesz lehetőség, akkor meghallgatjuk őket élőben.

KÖZREMŰKÖDIK: LESTÁK BEDŐ ESZTER (hegedű), SIPOS GÁBOR (hegedű), RAJNCSÁK ISTVÁN (brácsa), MAHDI, KOUSAY (cselló), SZTÁN ATTILA (harsona), PÁLFALVI TAMÁS (trombita), SZABÓ ANDRÁS (kürt), KÁDÁR ISTVÁN (hegedű), SZEFCSIK ZSOLT (hegedű), SZABÓ LEVENTE (hegedű), KERTÉSZ GYÖRGY (cselló), KASZÁS KÁROLY (nagybőgő), LEZSÁK ZSÓFIA (hegedű), FAZEKAS GYÖRGY (brácsa), SOVÁNY RITA (cselló) MALI EMESE (zongora)

Képek: https://www.bfz.hu/hu/media/sajtoszoba/letoltheto-fotok/