A neves brit arisztokrata felmenőkkel rendelkező PWB pályája korán a kreatív szakma felé mozdult: a Royal Academy of Dramatic Arton szerzett színészdiplomát, majd színpadi szerepekkel indult. A színházi fesztiválok mellett – néhány sorozat inkább kisebb mint nagyobb epizódszerepét követően – első jelentős televíziós megjelenésére a kiváló Broadchurch második évadában került sor, jellegzetes posheleganciája miatt pedig több kosztümös film mellékszerepére is hívták (Vaslédi, The Night Watch, Albert Nobbs). Színészi munkái mellett idővel írói, produceri és showrunneri szerepkörök ellátásával ért el egyre nagyobb alkotói szabadságot. Legemblematikusabb és kritikai szempontból is legkiemelkedőbb alkotásaiban már valódi auteurként áll az egész kreatív munkafolyamat gyújtópontjában, mintha az alkotás minden erővonala az író-főszereplő PWB felé gravitálna. Waller-Bridge szerzői stílusához, úgy tűnik, az az axióma áll legközelebb, mely szerint az általános igazságokhoz, érvényes konzekvenciákhoz a lehető legszemélyesebb és legegyedibb történeteken keresztül juthatunk el. 

Crashing (Kép: Netflix)

Korai fontos állomás volt ennek a szerzői önazonosságnak a kiépítésében a mindössze hat epizódot megért Crashing című vígjátéksorozat, amelyet PWB a főszerep eljátszása mellett íróként és showrunnerként is kézben tartott. A húszas évei második felében járó Y-generáció “közérzet-sorozata” valahol félúton jár a szkeccsfilm és az abszurd humorral körített melodráma között. Formailag kiforratlan, harsány és öntörvényű munka a Crashing, ám éppen ez a vad zabolázatlanság adja hitelét és nagyfokú önazonosságát. PWB első olyan munkája ez, amelyben tetten érhetjük az egyediben felmutatott általános alkotói mechanizmusát. A sorozat érvényét a valós tapasztalatokon és zsigeri ösztönösségen alapuló, belső nézőpont biztosítja. A Crashing kulcsszavai az átmenetiség, a bizonytalanság, az útkeresés, az (őszinte) kommunikációra való képtelenség és a mindezekből fakadó abszurd szituációk közötti, ötletszerű bolyongás. 

Részlet a Crashing című sorozatból (Kép: Netflix)

A főhősnő, Lulu (Waller-Bridge megformálásában) a történet kezdetén megérkezik egy használaton kívüli, kiszuperált kórházba, hogy beköltözzön a többi ott élő fiatal mellé, akik – az elszálló londoni ingatlanárakból fakadó egzisztenciális krízis okán – állagmegőrzésért cserébe olcsón bérelhetnek szobákat az épületben. A groteszkül pazar indusztriális háttérben szépreményű, ám egy helyben toporgó életek sejlenek fel az éppen csak a komédia működtetéséhez szükséges mértékben tipizált karaktereken keresztül. A közvetlen mozgatórugó természetesen a szerelem, ki-ki a maga speciális kihívásaival küzd, a stabil jövőképtől megfosztott, csetlő-botló (fél)megoldások mégis sokunk számára fájóan ismerősek. Amikor a Crashing bérlőin nevetünk, voltaképpen egy meghatározó generációs tapasztalatot nevetünk ki.

PWB mint egyedi és markáns stílusú, vitathatatlanul auteur alkotó valóságos berobbanása, a dübörgő kritikai és közönségsikert meghozó nagy művel, a Fleabaggel (magyarul Bolhafészek, mely egyben a főszereplő rejtélyes neve) érkezett el. Kétarcú, különös alkotás ez, hiszen mielőtt 2016-ban debütált volna a BBC-n sorozat formában, Waller-Bridge 2013-ban monodrámaként mutatta be az Edinburgh Festival Fringe-en. Hét évvel ezelőtt a mű által exponált problémakör – a szabad szájú, emancipált, szabados szexualitású és maróan cinikus fiatal modern nő botladozása saját élete göröngyein napjaink Londonjában – még meglehetősen revelatívan hatott. Új, izgalmas, sőt izgató hang volt ez, amely egy a nézői azonosulást kifejezetten megnehezítő, szellemdús, de a mainstream ízlés határait sűrűn elhagyó női karaktert helyez középpontba. Mi több, monodrámaként a végletekig lecsupaszított színpadi világ erre az egyetlen szereplőre korlátozódik (a darabban PWB jeleníti meg a fel-felbukkanó többi szereplőt is, egyetlen széken ülve), a néző tehát kizárólag őt nézi, és rajta keresztül lát. Fleabag az alfa és az omega. A kiúttalan tengődés és az elsivatagosodó emberi kapcsolatok mellett a monodráma fontos témája volt az online pornográfián felnőtt generáció eltorzult szexualitása is, amely éppen a 2010-es évek közepén kezdett a közbeszédben tematizálódni szerte a világon. 

Részlet a Fleabag című sorozatból (Kép: Amazon)

A 2016-os sorozatátirat új színekkel festi át az eredeti anyagot. A továbbra is alig néhány szereplős kamaradrámához csatlakoztak további kiváló színészek (Olivia Coleman, Sian Clifford, Bill Paterson, Brett Gelman), s bár humora metszőbb, cinikusabb és jóval (ön)reflexívebb, mint bármi, amit mostanában láttunk – a száraz, de tűpontos angol humor legkiválóbb mestereivel tart rokonságot –, mégis több idézőjelet használ, és visszavesz némely megkérdőjelezhető poén éléből. A másik meghatározó aspektus, amely a Fleabag útját kijelöli, az a vallomásos jelleg. Hangsúlyozottan a PWB által megformált címszereplő saját belső világában utazunk, a körülötte gyorsan változó világot az ő, bár töredékes, ezzel együtt nagyon eredeti nézőpontjából percipiáljuk (ld. a PMS-es metrójelenetet). A sorozat sejtszintig boncolja főszereplőjét, megteremtve a lehetőségét egy bizarr, de komplex személyiség alapos és hiteles természetrajzának. A harmincas évei elején járó, kettős gyásszal küzdő Fleabag, bár párkapcsolatban él, egyes-egyedül a hozzá hasonlóan mérgező transzgenerációs mintákkal küzdő nővérét, Claire-t engedi közel magához egy hullámzó, de nagy erejű, se veled, se nélküled kapcsolatban.

A szex a sorozatban a – valódi, vegytiszta formájában Fleabag számára soha el nem érhető – intimitás illúzióját biztosítja. Az alkalmi szex az önmaga szerethetőségének bizonyítására szolgáló, kétségbeesett eszköz, egyben az élet egyetlen olyan területe, amellyel kapcsolatban Fleabag kontrollban érezheti magát. Vállalkozása, az önmagában is őrült premisszákon alapuló „tengerimalacos kávézó” a totális anyagi csőd szélén áll, émelyítően mézesmázos és opportunista leendő mostohaanyja minden elképzelhető eszközzel igyekszik kiiktatni a számára veszélyt jelentő Fleabaget saját családjából, az édesapja sem megérteni, sem közel engedni nem képes magához a lányát, kissé sótlan, ám végletekig odaadó barátja pedig évekig tartó vívódás után adja fel a már számára is elviselhetetlen kapcsolatot. Ebben az érzelmi és egzisztenciális határhelyzetben derül ki, hogy Fleabag lelkiismeretét további sötét titkok is terhelik.

A legfontosabb és leglátványosabb eszköz, amelyen a Fleabag – úgy a sorozat, mint a színpadi mű – egész koncepciója alapul, a direkt önreflexió, az ún. negyedik fal rendszeres, kommentárszerű áttörése. Ebben sűrűsödik össze az alkotás lényege: forma és tartalom egymásba fonódik és a mű diegetikus idejét felfüggesztve, számunkra is közvetlenül megtapasztalhatóvá teszi azt a belső világot, amelynek feltérképezésére az alkotás született. Míg a színházi előadás sajátosságaiból, efemer jellegéből és hús-vér jelenvalóságából adódóan ezek a közönségre kinéző, önreflexív „félre” pillanatok magát a színész-alkotó perszónáját, s az általa hordozott valóságreferencialitást is játékba hozzák, addig a sorozat kamerába nézései kizárólag Fleabag belső kommentárjaiként működnek. Ekként viszont a nézőt is a sztori részesévé teszi, hiszen folyamatosan megnyitja felé a sorozat világát, az elhangzó információkat árnyalja, kiegészíti vagy éppen hitelteleníti a számunkra, hogy egy új, másodlagos valóságot hozzon létre, amelyben Fleabag (cinkos)társa nem más, mint maga a néző. Ezzel kívánja enyhíteni kritikus kívülállásából és a bevonódni képtelenségből fakadó magányát.

Részlet a Megszállottak viadala című sorozatból (Kép: HBO)

A három évvel később érkező második évad legfontosabb új szereplője, a Fleabaghez hasonlóan névtelen, később az internet népe által elkeresztelt Dögös Pap az egyetlen személy, aki olyan közel kerül ehhez a belső világhoz – magához Fleabaghez –, hogy képes felismerni a kinézés pillanatait, amelyekben főszereplőnk elszakad a diegetikus valóságtól, hogy a nézővel, az együtt létrehozott másodlagos valósággal teremtsen közvetlen kapcsolatot. Ez az izgalmas metaleptikus mozgás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a második évad nem csupán hiteles és organikus folytatása legyen a korábban lezártnak szánt történetnek, de új szinten válaszolja meg az összes eredetileg feltett kérdést, s végső soron hozzásegítse Fleabaget ahhoz, hogy elkezdje feldolgozni élete minden traumáját, és a valódi jelenlét felé haladjon a diegézishatáron billegő narráció látszatéletével szemben.

Megszállottak viadala (Kép: HBO)

A Fleabag elsöprő nemzetközi sikerével egy időben PWB már egy másik produkción dolgozott, a BBC Americán futó Megszállottak viadala (Killing Eve) című sorozat író-showrunnerjeként. A könyvsorozat adaptációjaként készült kém-thriller egy huszadrangú, aktakukac MI6-ügynök és egy pszichopata bérgyilkos macska-egér játékát dolgozza fel. A gyakran kifejezetten véres műfaji izgalmak mellett ez a sztori azzal emelkedik ki a zsánerrengetegből, hogy fanyar, olykor egészen fekete humorával és atipikus főszereplőivel alulnézetből mutatja meg a kémfilmek működését. A sorozat ritmusa mesterien komponált, végig tartja a feszültséget és látványában, apró részleteiben szinte kézműves módon, aprólékosan kidolgozott, élvezetes szórakozás. 

Szikrázó tehetsége, kivételes humora, pontos megfigyelőkészsége és fokról fokra egyre kiérleltebb szerzői hangja egy igazán jelentős életmű létrehozására predesztinálja Phoebe Waller-Bridge-t. A fiatal alkotó e pillanatban egy nagyon ígéretes pálya kapujában áll. A névjegyét már letette a nemzetközi filmvilág előtt, a nagyközönség tűkön ülve vár. Karrierje gyors felívelésének nem csupán a Star Wars-univerzumba történő meghívás (Solo: Egy Star Wars-történet), vagy a Saturday Night Live-szereplés adekvát útjelzői, hanem a tény, hogy 2019-ben önjogán három Emmy-díjat szerzett a négy kiemelt kategóriából, további kettőt pedig a Fleabag rendezője (Harry Bradbeer), valamint a Killing Eve főszereplője (Jodie Comer) vihetett haza. A világ kitárta a kapuit Phoebe Waller-Bridge előtt, lássuk, mi lesz a következő lépés.

A cikkben említett sorozatok itt tekinthetők meg online:

Crashing (Netflix)

Fleabag (Amazon)

Megszállottak viadala (HBO)

A fejlécben és négyzetes képként a leadben szereplő kép a Fleabag című sorozathoz készült, forrása az Amazon.com.