Ehhez kapcsolódóan kirajzolódik egy különös anti-fejlődésregény iránya is, amely a folyamatosan jelenlévő meg nem nevezett társsal folytatott párbeszédben válik kézzelfoghatóvá. Tulajdonképpen a kulcsfigurák sajátos viszonyrendszere, a narrátor személye miatt a fenti műfaji sajátosságok összessége egyszerre érvényesül.

A narrátor külső és belső utazások során felidézi gyerekkora eseményeit, amelyek gyakorlatilag az önértelmezésben segítik őt. A regény Eszterke története, az ő viszonyrendszerének koordinátái határozzák meg a cselekményvázat. Az események a családon belüli erőszak természetét mutatják meg, és a következményeket is vázolják, egészen konkrétan azt, hogy mi történik akkor, amikor egy anya nem a gyerek mellé, hanem a bántalmazó férj mellé áll. A bizonytalankodás érzékeltetése, az útkeresés már a regény elejétől elkezdődik, és a szerző jó érzékkel építi fel az önértelmezés buktatóit átvészelő narrátor-főszereplőt. A kesernyés hangú irónia nemcsak oldja, de fenn is tartja a feszültséget, igaz, a második, kevésbé sikerült fejezet elején kevésbé. A Szarajevóban játszódó rész indítása nem túl erős. Az eufemizmusokkal és szóismétlésekkel tűzdelt felvezetés kizökkentő, megakasztja a cselekményt. A regény jelenét meghatározó, Brno óta eltelt tizenkét óra ugyan segít az időrend kialakításában, de mintha nyelvileg is más közegbe kalauzolna, nemcsak földrajzilag. A gyerekkori fotókról ismert helyszínek bejárása felnőttként érdekes ötlet lehetne, de a gyakran leegyszerűsített, klisés beszélt nyelvi kifejezések és a lassan alakuló cselekmény miatt unalmassá válik a regény. Az apa-Sztálin párhuzam váltásnak tekinthető, itt kezd érdekesebbé válni a történet. Az ehhez kapcsolódó emléksor-képsor egyedi, a kivitelezése pedig hasonlít az első rész aprólékosságára. A harmadik fejezetre, amely a legrövidebb, végül felépül a regény saját világa, és ezt képes érvényes módon mások elé tárni az író. 

Az egymás mellé állított erős történetdarabokban láthatjuk például, ahogy egy halott csecsemőn átrobog a vonat vagy egy elszökött húsvéti nyulat megesznek ebédre a szomszédok. Ezekből és hasonló eseményekből épül fel az az élet, amiről szinte tökéletesen szenvtelenül beszél a narrátor. Időnként adatokat, tudományos vagy néprajzi jelenségeket leíró, történelmi személyeket elemző vagy eseményeket boncoló részek szakítják meg a narrációt. Nem is megszakítják, inkább kiegészítik, mint például a csirkék intelligenciájának elemzéséről szóló tévéműsor leírása, vagy a penicillinről szóló rész, ami megmenthette volna a nagypapa háromévesen meghalt kishúgát, Erzsikét, ha pár évvel később születik – akit a család személyesen ugyan nem is ismert, de a sírjának gondozása közös ügy volt. Ezek a „ha”-gondolatok behálózzák, árnyalják a narrátor személyéről folyamatosan kibontakozó képet, a feltételességnek ez a fajta szenvtelen, már-már tárgyilagos ábrázolása szembetűnő. Az elengedéssel kapcsolatos gondolatritmus szikársága és keresetlen egyszerűsége időnként visszaránthatja az olvasót, hogy együttérzés helyett inkább közös személésre hívjon. Az egyes szám első személyben megszólaló, önmagába mélyedő narrátor úgy szerethető, hogy folyton eltávolít magától, olyan karakter, aki mindenféle patetikus felhang nélkül keresi a kiutat a látszólag sejtjeibe kódolt romlás elől. Az eleve elrendeltség megnyugvása mégsem ül rá a beszélő stílusára. Érzékel, megjegyez, kimond és lép egyet. A megszólalások módjával kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy a beszélő nem elvárásokat fogalmaz meg, nem egy ideális életúthoz méri a sajátját, ugyanakkor nem is sajnáltatja magát. Egyszerűen közöl. Az időbeli váltások jók, bár az utazás alatti visszatekintés talán túl gyakran használt módszer. A nyelvezete, kifejezésmódja közvetlen, de mégsem túlzottan beszélt nyelvi vagy pongyola.

A regény eseményei több szinten zajlanak, a dőlt betűvel szedett részek megszakítják a narrációt, elszórva bukkannak fel a szövegben viszont nem egyértelmű, hogy kihez és kiről szólnak. A regény elején kissé nehezen követhetők az idősíkok, aztán az első fejezet közepétől izgalmassá és könnyebben értelmezhetővé válnak a dőlt betűvel szedett részek, amik nemcsak ironikusak, hanem egy fiktív belső párbeszéd darabkái:

Mindig azzal érveltél, hogy azért nem lehet kutyánk, mert koszos és le kell vinni, a macska meg a szánkba pisál, miközben alszunk. Én továbbra is azt mondom, hogy meg kellett volna próbálni egy hülye hörcsöggel. Nem a pisálással volt neked bajod, hanem a felelősséggel, te is tudod. (47.o)

A visszaemlékezés ábrázolásmódja plasztikus, a motivációk megismerése után fokozatosan elevenednek meg a szereplők. Az apa karakterének koordinátarendszerében kénytelenek elhelyezkedni a többiek. Ennek a végletességét nyelvileg is jól megformáltan adja vissza az író. A narráció egyre személyesebb, fakó képek között kalauzolja az olvasókat is, saját maga számára is nehézkes lesz az orientáció. A történelmi részek jókor szakítják meg a gondolati utazást, pont annyira késleltetnek, hogy befogadhatóvá váljanak az apró részletek is. A lezárás azonban mégsem a vegytiszta jó, ahogyan azt a főszereplő reméli. Az utazás évezredes toposza mégis egyedi módon manifesztálódik az Előled-ben. A saját időszámítás a lényeg, a kontextusépítés:

Megfordultam, hogy megnézzem a fák évgyűrűit. Nem voltak idősek, kisiskolás lehettem, amikor ültették őket. (132.o)

A családon belüli erőszak visszafordíthatatlanságára hívja fel a figyelmet, a generációkon átívelő, sejtekbe kódolt súlyokról és sorsokról. A pszichés játszmákat pontosan ábrázolva kalauzol végig a narrátor a regényen, és nem evidenciákra hívja fel a figyelmet, nem bölcsességet közvetít, hanem inkább döntéshelyzeteket fűz egymás mellé. A regény erőssége, hogy az egyes események látszólagos egymásmellettiségére mindenféle didaktikai allűr nélkül hívja fel a figyelmet. Három történetet mesél el ez a regény néhány napba sűrítve, némelyiket húsz év távlatából, másokat pedig a közelmúltból. Eszter meséje ez, és az ő egymásba fonódó történetei végül különös, egyedi hangú alkotássá állnak össze. Összességében olyan volt olvasni ezt a regényt, mintha valaki egy kötetté dolgozta volna Tar Lőrinc pokoljárásának történetét Bridget Jones naplójával.

Fotó: Nemes Anna Social Media account