Veréb Árnika

a szarvas szeme

szoktak beszélni a fiúról aki letért az útról

körbezárták őt az oszlopfák menj csak

susogták menj értette mit mondanak

és látott egy másik ösvényt de azt nem vette

észre hogy az emberi utakat mind belepte

a tojásdad repkény

simogatta a törzseket menj néhány hangya

az ujja hajlatába költözött követte merre

viszik a halovány cápafák a régiek

és elért oda ahol az erdőknek ura lakik

szarvas vagy agár de csak a legöregebb

fák tudják betakarni bőre alatt rajzolódnak

a hús és izomhalmok az erek mint a csurgó

esővíz patakot duzzasztanak a fényes szőr alatt

füle mögül cserje nő

fehér és meséket róttak belé

az erdőknek ura csontjában hordja

a vidék mondáit

kerek szemében széles téglalap

lehajol és belenéz a fiú vak emberszemébe

odabent ázott földszag a szemgolyó alatt

viharos vizek kerek orrából forró gőz árad

megemeli mellső lábát és megrezegnek

a rügyek a fák ujjhegyein

enyém vagy és a gyerek hazatalál

szőttesbe csavarták borzas testét

a kályha mellé ültették mondd el fiam

mondd el kit és mit de a fiú csak hallgat

szólnak mesék arról mit láthatott mert

néha fodrozódik szeme alján az árnyék

féli az embert a kisfiú aki találkozott

az erdőknek urával

nem engedi többé levágni a haját

abba öltözik szaga mint az izzadt

lovaké azontúl messzi földről járnak hozzá

áldásért de nem tud többé emberre nézni

és egy szép napon megint eltűnik

csak a hajszálai maradnak a kemence

körül és az ajtónál ahol akkor aludt

ha vihar támadt lefetyelte a küszöb

köré gyűlt esővizet a hajszálak

körbeérik a szobát

az ezerarcú füvek országa

az ember mindig a vadtól félt

hogy éjjel betör és ellopja mind

a csirkéket és elcseréli a csecsemőt

félt a melegtől és a fagytól

hogy eluralkodik és a bőre szilánkokra

hasad vagy elpárolog belőle a víz

és porrá lesz

de sosem gondolt a füvekkel

pedig elmérgesedtek

és megacélosodtak olyanná lettek

mint a téli napfény az üvegen

buján hasasodó füvek

és éhezett a kalászra az ember

sose gondolta előtte hogy a kenyér

olyan jó

először a falusi gyerekek mérgesedtek meg

akik indián bőrükkel egész nap

a füvekhez dörgölőztek mint a macskák

vörös csíkok szabdalták fel a feszes gyerekbőrt

és megnémultak mind

a gyerekek tócsaszemébe ebihalak költöztek

nem haltak meg csak megkövesedtek

üldögéltek a verandán térdig érő zokniban

nem nőttek semmit csak

néha megnyalták a szájuk szélét

és megrezegtették a harmadik és

negyedik ujjukat

a bőrük fényes lett és vörös

mintha belülről égtek volna

a szülők többé nem hittek semmiben

legtovább a nagyvárosi bírta

vastag biztonsági cipőben kerülgette

a beton hasadékaiból nőtt gyomokat

steril védőfelszerelésben munkások

aszfaltoztak három éven át

de egy nap a légmentesen záródó ajtók mellett

a falon virágszirmok folytak elő

és mire a nagyvárosi felébredt

testét mint egy lélegző nyálka

tekervényes penész borította be mindenütt

messziről úgy tűnt mintha csak festék lenne

egy fakó tapéta virágszirmai

de áporodott szaguk lett a metropolitáknak

és hiába mosták le

szürkék lettek és tompák

mintha belülről ennék őket meg

szemükbe nem költözött senki és csak

a negyedik ujjuk mozdult néha meg

A teljes lapszámot itt olvashatják el.