A Magyar Képzőművészeti Egyetem három festő szakos hallgatójának munkáiból Lánnyá válik, sírni kezd címmel nyílt kiállítás január végén a Pótkulcsban. Az alkotók Bredár Bora, Csapó Dóra Gabriella és Szalka Sára Villő, a kiállítás kurátora pedig Martincsák Kata képzőművészet-elmélet szakos hallgató.

A három festő hasonló elemekből és színekből épít vizuális világot, témáik mentén pedig szintén jól illeszthetők egymáshoz. Mindhárman kapcsolódásokat tematizálnak, kapcsolódásokat önmagukkal, testükkel, emlékeikkel, nőiségükkel. A kiállítás középpontjában az egyén szubjektív megélésé áll, az árnyékában, amivel a kapcsolatot keresi.

A három alkotó festményein egymás után végignézni olyan, mint meglátni valamit és elkezdeni hunyorogni – vagy épp fordítva. Csapó Dóra Gabriella képei dolgoznak a legélesebb vonalakkal, és a legtisztábban figuratív elemekkel, Szalka Sára Villő néhány képeleme már az absztrakt felé mutat, majd Bredár Bora képei operálnak legkevésbé tranzitív komponensekkel. Továbblépni, majd vissza – az ominózus megérkezés koreográfiája. Az, hogy mindhárman konceptuális kereteken belül mozognak figuratív és absztrakt között, izgalmas folyamatábráját képezi a kiállításnak. A Hold rá fátylat ereszt – ez a sor jut eszembe a keserédes hangulatú képfolyamról a kiállításnak is címet adó gyerekkori, nosztalgikus Weöres-versből. A kiállítás egésze a címadó verset is tartalmazó Bóbita könyvre emlékeztet: versek, amiket mindig gyerekversként olvastunk, közben mégsem egészen azok; sorok, amiket nem értünk teljesen, de érezni bennük valami sejtelmes, titkos feszültséget. Honnan ez a feszültség? Az eredetre nem mutatnak rá, ám zsigeri érzetként fellépnek – a felnőtt-gyerekversekben éppúgy, mint a képekben is. Nézem Bredár Bora Hold című képét, és keresem a Holdat: egy kis sarokban bújik meg. Mint ezek a feszültségek. Egészen addig nem vesszük észre, hogy ott van, amíg valami másra rá nem veti fényét.

 „Ellátogat hozzánk ma éjjel a Hold / négy óra felé jön a dagály / a nagy tenger elmossa a napot / reggel fagyott föld vagyok / álmomban meghalt a babám.”

A kiállítás egyedi eleme, hogy a képek alatt az alkotóktól származó rövid, szöveges tartalmak szerepelnek. Kép és szöveg hierarchikus viszonyának vizsgálatakor a legtöbb esetben elmondható, hogy a szöveg befogadás szempontjából természetéből adódóan (lévén a szavaknak van szótári jelentése) fölérendeltje lesz a képnek, lehatárolja az értelmezést. Érdekes, és egyben erőteljes eleme a kiállításnak, hogy ez itt nem történik meg – festmények és szövegek mellérendelő viszonyban működnek együtt, az absztrahált írások nem mutatnak egyértelmű olvasási irányt: ellenkezőleg, árnyalják, bővítik azt. Szalka Sára Villő egy távolba meredő, szoborrá dermedő nőalakja például a következő szöveggel lép együttműködésbe: Egyre jobban várom a tavalyi nyarat, / szürkületbe világító szembelámpákat, / hosszú autóutakat haza. Kép és szöveg is az emlékezésről szól, de a szöveg sem konkretizálja az emléket, inkább szinesztetikus elemeket sorakoztat.

Az említett működésmódban ehhez hasonló csupasz dialógok dolgoznak együtt Csapó Dóra Gabriella képeivel:

„- Ha majd ideérsz, megtudod milyen is az. / - Már túlmentem rajta. - Akkor hazudsz. /-  Nem.
/ - Jó, akkor semmi.”

Az alternatív kiállítóterek címadási gyakorlata az utóbbi időben enigmatikusságot mutat, ezzel szemben a Lánnyá válik, sírni kezd egy meglepően kifejező és tematizáló cím, amely szépen összefoglalja a kiállításon megjelenő zsigeri feszültségeket, mint a gyerekkor elengedését, az emlékezést, a nővé válást. A Pótkulcs, mint helyszínválasztás azonban megkérdőjelezhető. A kölcsönhatás valahogy úgy néz ki, hogy egy romkocsma-enteriőrként egyértelműen jól funkcionáló egység jött létre, hiszen az alkotók vizuális gyakorlata szépen összeér, a kocsma atmoszférája ezáltal homogenitást mutat – a kiállítótérként való működés azonban akadályokba ütközik. A képek a hely primer funkciója miatt háttérfunkciót képesek betölteni, ami méltatlan szereplése az alkotásoknak. A tér nem engedi, hogy közelebb mehessek hozzájuk, vacsorázó, sört kortyolgató emberek ülnek a képek előtt, és a befogadás zavarba ejtő pillanata, amikor elnézést kell kérni tőlük, hogy odaférkőzhessek a festményekhez. Márpedig ha a szöveget is el akarnám olvasni, közel kellene mennem.

Mindezekkel együtt erőteljes és alapos bemutatkozó kiállításnak tartom a Lánnyá válik, sírni kezd című kiállítást. A kurátori munka precíz, a képek összeillesztése és a szövegekkel való egymáshoz rendelése kifogástalan, a lányok festményei pedig reflektáltan zseniálisak. A képeket, amiket létrehoznak, egyszerre nem értjük és értjük egészen. Az értésnek egy olyan nem verbalizálható szintjét hozzák létre, ami mozgásban tartja az emlékezetünket, és olyan érzeteket kelt, amiknek az eredetét hiába keressük. Mint az a hirtelen, átmenet nélküli képváltás a címben, hogy egy pillanat alatt valaki Lánnyá válik, majd azonnal sírni kezd. Látszólag nincs összekötő elem a két tagmondat között, de valami miatt mégis megtörténik.

A kiállítás 2020. március 15-ig tekinthető meg a Pótkulcsban nyitvatartási időben, minden nap 17.00-tól.

Fotók: Hámori Péter és Bredár Bora