A 2004-ben Lionel Meunier által alapított belga énekegyüttes, a Vox Luminis énekes szólisták csoportja, akik hangegyéniségük gazdagságát minden éneklés alkalmával csodás összhangba hozzák az adott zenemű, – amely jórészt 16-18. századi olasz, német és angol zene – igényeinek megfelelően. Francois Joubert Caillet gambajátékos 2009-ben hívta életre együttesét L’Achéron névvel. Névadójuk nem más, mint Akherón, a görög mitológia alvilágának határfolyója, amely a holt és eleven világot, valamint a jelent és múltat választja ketté. Rajta átkelve mentette ki Orpheusz az alvilágból Eurüdikét. Az együttes működésének középpontjában a nyugat- és dél európai reneszánsz és barokk muzsika mellett olyan ritkaságok előadása is helyet kap, mint az Erzsébet-kori és az ottomán zene találkozása vagy az elektronikus zene.

Valószínűnek tartom, hogy az előadók tudatosan tervezték szimmetrikusra a koncertműsort a következő elv mentén: egyszerű - bonyolult - egyszerű - bonyolult. A koncert első felében felhangzó Schütz szerzemény és a második „félidőt” elindító Buxtehude himnusza rövid, egyszerűbb zenei építmények voltak, míg Kerll Requiemje és Steffani Stabat matere grandiózusabb, bonyolult polifón szerkezetével, koncsertáló stílusával teljesítette ki a repertoárt.

Heinrich Schütz Krisztus hét szava a keresztfán (SWV 478) című kórusművében recitatív részek váltakoztak kórusszakaszokkal.  Be kell vallanom, nem a könnyen felidézhető művek közé sorolom a zeneszerző ezen művét, pedig kedvelt komponistáim közt tartom számon.

Annál emlékezetesebbé vált Kerll Requiemje. Johann Caspar Kerll (1627-1693) német zeneszerző, kora kiváló orgonajátékosa Giovanni Valentini és Froberger tanítványa, fejedelmi udvarok muzsikusa 1669-ben Ferdinánd Mária bajor választófejedelmnek komponálta Requiemjét. (A március 3-i koncerten megszólaltatott darabról 2018-ban CD-felvételt készített a Vox Luminis és a L’Achéron. ) A Vox Luminis énekegyüttes tagjai a kóruséneklés korabarokk hagyományához hűen karvezető vezénylése nélkül énekeltek. Lionel Meunier gesztusait nézve szinte kirajzolódott előttünk a zenemű alapszerkezete. Az énekesek és zenészek intenzív figyelme láthatóan fokozta a közönség koncentrációját is, ami azonban egyáltalán nem a kimerülés felé vitt.

Kerll zenéi a szimmetria és kiegyensúlyozottság jegyében íródtak. Egyházi műveihez hasonlóan Requiemje is jól elegyíti a franko-flamand polifónia josqueni hagyományát a 17. század második felében Rómából induló itáliai stílussal, amelynek kulcsszava a’tisztaság’. (Kerll Rómában Carissimitől tanult zeneszerzést az 1640-es évek végén.) Az alapvetően polifón szerkesztésű itáliai stílusú művekben a szólamok viszonya könnyen átlátható, és gyakran váltódnak homofon, kromatikus részekkel. A szerkezetben megjelenő szimmetria mellett a bársonyosan simán haladó dallamvonal teszi könnyen befogadhatóvá Kerll muzsikáját. A Vox Luminis énekegyüttes és a L’Achéron viola da gamba consort együttműködése nemcsak a fentebb említett jegyeket reprezentálta. Tempóválasztásaikkal, és éteri tisztaságú intonálásukkal élővé és lélegzővé tették a zeneművet. Lionel Meunier, a Vox Luminis alapítója és vezetője a koncert utáni pódiumbeszélgetésen megemlítette, hogy Kerll  Requiemjével érdekes viszonyuk alakult ki a tempókat illetően. A próbákon ugyanis mindig úgy tűnik, kialakulnak a „végleges, ideális” tempók, de amikor előadásra kerül sor, az éneklés adott idejében mindig megváltoznak ezek a tempók. Egy biztos, a közönség felélénkült a darab hatására. A Requiemben a változó misetételek közül az Offertorium emelkedő kromatikus dallammenetei nyűgözték le szépségükkel a hallgatóságot, a Sanctus tételben a Hosannák éles ritmusú, díszített kivitelezése fokozta az emelkedett hangulatot.

Buxtehude Fried- und Freudenreiche Hinfart (BuxWV 76) című művét édesapja, a helsingöri orgonista emlékének ajánlotta. A mű első fele egy himnusz, amit Buxtehude egy temetésre írt, a hozzácsatolt Klaglied pedig egy 7 versszakból álló szopránszóló. A darabot az énekegyüttes 7 tagja, 4 gambás és az eddig méltatlanul meg nem említett remek kontinuójátékos orgonista adta elő. Az uniszónóban előadott lutheránus dallamokhoz az orgona adta a basszust, míg a diminuált, gazdagon díszített kíséretet a viola da gambások játszották, megmutatva virtuozitásukat és játékuk finom összehangoltságát.

A koncert csúcspontja Agostino Steffani (1654-1728) Stabat Matere volt. Steffani neve sem csenghet túl ismerősen, pedig újrafelfedezéséért nem más fáradozott, mint Cecilia Bartoli, aki koncertfilmmel is népszerűsíti az olasz barokk eme kitűnő komponistáját. Steffani gyerekkorában az Il Santo Paduaban énekelt, sőt az egyik velencei operában is fellépett kisfiúként. Életében a zeneszerzés mellett a másik fő csapás a diplomácia volt. Ennek következtében gyakran váltotta lakóhelyét (Németország, Itália, Ausztria, Anglia), és sokat utazott, ami termékenyítően hatott zenéjére is. A zeneszerzést alapvetően Kerlltől tanulta, de Párizsban hallotta Lully zenéjét, ami nagy hatást gyakorolt rá, olasz kortársai közül Stradella zenéje inspirálta.  A sokfajta benyomás egy nagyon gazdag énekhang központú zenei termést eredményezett, mely főleg operákból és cantátának nevezett hangszer kíséretes duettekből áll.

Az este során felcsendülő Stabat Mater is az egymásba fonódó énekhangok és ariasztikus szólók darabja, ahol a szövegkiejtés és énektudás mesteri fogásait mutatták meg az énekesek. A Vox Luminis énekeseinek bársonnyal bélelt hangja tökéletesen illett Steffani expresszív vokális művéhez. Steffani a dallamkomponálás mestere is volt, így nem csodálkozom, hogy még napok múltán is a Stabat Mater dallamtöredékei visszhangoznak a fejemben. Lionel Meunier és együttese szélsőséges dinamikával és hatásos szünetekkel keltette életre Steffani mozgalmas remekművét. Steffani, a Vox Luminis és a L’Achéron óriási tapsot kapott a Zeneakadémián március 3-án. Lionel Meunier megköszönte a lehetőséget, hogy Budapest legszebb zenei intézményében adhattak koncertet, és búcsúképp együttesük magyar tagjai Tóth Zsuzsi és Hegyi Barnabás elénekelték nekünk Bartók Senkim a világon című kórusművét.