Régóta aktív vagy a művészeti életben, mégis, sokan az Oktogonról ismernek, ahol Magyar Narancsot árultál. A hetilap munkatársai kerestek meg téged, vagy te őket?
Igazából az egyik haverom és a volt barátnőm (rövid ideig menyasszonyom) szerveztek be a Magyar Narancs árusításába. Valójában inkább a kultúr- vagy filmes rovatában szerettem volna publikálni… De ez ritkán adatott meg.

Mióta foglalkozol írással?
Már a nyolcvanas évek első felében részt vettem iskolám, a budai Petőfi Gimnázium irodalmi pályázatain verseimmel. De rendszeresebben a nyolcvanas évek vége óta írok. Bár publikálni csak később kezdtem.

Hol publikálsz?
Több lapban jelentek meg verseim, prózáim és cikkeim. Elég rendszeresen megjelenek mostanában a POLÍSZ, a Lyukasóra és a Kritika hasábjain (utóbbiban csak cikkekkel). Néha az Élet és Irodalom, a Prae, a Magyar Napló és a Parnasszus is közöl. Régebben a Népszabadság kulturális rovatában (főleg versekkel), a Tekintetben és cikkekkel az Új Művészet című képzőművészeti folyóiratban is megjelentem. A határon túliak közül a Szőrös Kő hozta prózámat, a Látó pedig verseimet. Több helyen pedig még függőben van, mikor
közlik az előzetesen elfogadott írásom.

Milyen visszhangja van a munkádnak?
Elég szórványos a kritikai visszhang, főleg prózámat és drámai kísérleteimet illetően. Eddig megjelent két verseskötetemről (Előszó a halálhoz, Ki lopta el az orthodoxámat?) megjelent néhány értő kritika. Főleg a második kötetről jelent meg több írás (pl. Molnár Krisztina cikke a Lyukasórában és Koppány Zsolt kritikája A Jel című folyóiratban). S eddigi költői pályámról Vilcsek Béla írt néhány éve tanulmányt a Palócföldben, ahol akkoriban többször megjelentem.

Vilcsek Béla sokak tanára volt az ELTE Tanárképző Főiskoláján. Milyen következtetésekre jutott a teljes pálya áttekintése során?
Nem a teljes pályámat tekinti át, csak kábé 2002-ig… Igaz, azóta sajnos nem jelent meg új kötetem. Kicsit régen olvastam a tanulmányt… Úgy emlékszem, azt hangsúlyozza, hogy a posztmodern és posztmodern utáni magyar költészet fordulatait kicsit késve tükrözi vissza a költészetem, de még így is egy jellegzetes költői magatartás kifejeződése a lírám. Sok pályatársamat az zavarta akkor a cikkben, hogy több szempontból Térey költészetével vetette össze a verseimet, pedig ezt szerintem alapjában kritikai jelleggel tette.

Mi a fő célkitűzésed azzal, hogy verset és prózát írsz?
Nehéz erre válaszolni… Talán az, hogy megírjam ezt a szomorú kort és benne a saját nemzedékem álmait, illúzióit. Nem krónikaszerűen, s nem is nagyon dokumentálva, inkább látomásként vagy vízióként.

Miért tartod szomorúnak a kort? Vannak, akik elég jól elvannak benne. Ők vidámnak is láthatják.
Azért, mert szinte már nincsenek is hiteink, még illúzióink sem nagyon… Az úgynevezett „rendszerváltással” a „nagy ellenség” eltűnt, de helyette mintha decentralizálódott volna vagy szétszóródott volna a rossz a világban… S nincs sem jövőkép, sem valami halál utáni biztos perspektíva.

A látomások, víziók gyakran vallási köntösben jelennek meg a művészetben. Neked van valamilyen közöd bármiféle valláshoz?
Van, bár ritkán járok templomba… A magyar ortodox keresztény egyházhoz tartozom, mióta áttértem 7 évvel ezelőtt. Bár a keleti kereszténység inkább érzelmi-esztétikai értelemben foglalkoztat, mint világnézetileg. Második verseskötetemben is inkább metaforaként je-
lenik meg az ortodox kereszténység, mint konkrét vallásként.

Tanulmányoztad behatóbban a vallástörténetet?
Igen, főleg a tradicionalista filozófiákat (Hamvas Béla, Julius Evola, René Guenon) és az orosz vallásfilozófiát (Vlagyimir Szolovjov, Nyikolaj Bergyajev, Vaszilij Rozanov és mások) műveit. Bár még el kéne mélyednem valamikor ebben a témában alaposabban. Annak ellenére, hogy a Sambhalában és néhány helyen tartottam régebben előadásokat hasonló témákban…

Kevesen tudják, hogy a filmiparban is dolgoztál, nem is egyszer. Állítólag egy dokumentumfilm készült veled. Mesélnél erről?
Több filmben is szerepeltem, főleg Gudenus Géza barátom (Tonyfilm Stúdió) amatőr filmjeiben (pl. Nekem 68, Natúrszelet, Déja vu, stb.). Professzionális filmek közül Nemes Gyula haverom filmjében, a Beregi Tamás regénye nyomán készült Egyetleneimben voltam epizódszereplő (egyébként a regényben is benne vagyok, de más szerepben, mint a filmben). Dokumentumfilm kettő is készült velem, de a régebbi állítólag elveszett. A másik, Gudenus Géza Poétikon című filmje tudtommal megvan valahol, bár kevésszer vetítették. Ez a film interjúrészletekből, játékfilmes jelenetekből és versrészletekből meg zenei betétekből áll össze. Igyekszik a verseim – különösen a második verseskötetem - hangulatát megeleveníteni.

A másik filmes élményed a Sorstalanság forgatása. Mi voltál itt?
A Sorstalanságban mezei statiszta voltam. Bár akkor már olvastam a regényt, és érdekelt a filmezés is, elsősorban mégis financiális okokból vállaltam ezt az egész melót. A forgatás vége felé kínáltak ugyan egy epizódszerepet, de nekem nem feleltek meg a feltételek, így elutasítottam az ajánlatot.

Mi volt a baj? Keveset fizettek volna?
Túl macerás volt a szerep (pl. teljes szőrtelenítésre kellett volna vállalkozni), s még több kemény feltétel volt. S úgy éreztem, ehhez képest nem sokat fizettek volna.

Milyen volt a stáb, milyen volt a forgatás?
A forgatás a pénzügyi zűrök miatt elég kaotikus volt. Fölül a menedzsmentnél állítólag tűntek el pénzek, ezért sokszor késve kaptunk pénzt a munkánkért, és néha kevesebbet az ígértnél. E dolgokat szerintem a film is megsínylette, mindenestre, rontottak a produkció minőségén.

Régebben mintha arról is meséltél volna, hogy a statiszták közt valakik szinte maffiamódszerekkel félemlítettek meg benneteket. Jól emlékszem?
Ez lehet, hogy részben tudatos volt… A lágerek légkörét talán így próbálták reprodukálni.

Ezt komolyan mondod? Mi történt pontosan?
Az történt, hogy eleve voltak a kápók meg az ún. „blockaltesterek” és kiváltságos foglyok. Ezek pedig szerepük szerint is a többi foglyot és a hierarchia alján lévőket, főleg a zsidókat és a fogyatékosokat – tartották dresszúra alatt. De ez lassan átszivárgott a forgatás szüneteire és egyes csoportok között rivalizálás alakult ki a „kiváltságos fogoly” státuszáért, amit még a stáb egy része szított is…

Rémes, erről sokat kérdeznélek még. Mégis váltanunk kell témát, mert nem a Sorstalanság forgatásának általad megélt borzalmairól beszélünk. Az irodalmon és a filmen kívül a rádiózás sem idegen tőled. Hol dolgozol most?
Rádiósként az EPER Egyetemi Rádiónál dolgozom, s COOL-CSŐR a műsorom címe. Művészekkel – főleg írókkal és költőkkel – valamint újságírókkal s kultúraszervezőkkel készítek benne interjúkat.

Kritikusként is aktív vagy, több lapban publikálsz. Mi a véleményed a honi művészetek állapotáról?
Többször publikáltam irodalmi és képzőművészeti kritikákat az utóbbi években. Többek között az Új Művészet, az ÉS , a Kritika, a POLÍSZ és a Lyukasóra hasábjain. Úgy érzem, a honi művészet eléggé belterjes és erősen klikkekre tagolt, melyek mindenkit a saját normáikhoz igyekeznek hasonítani. E tendenciák mind a képzőművészetre, mind az irodalomra jellemzőek. Nemrégiben volt egy festő-restaurátor barátnőm, vele is gyakran azt méricskéltük, hogy vajon a honi képzőművészeti vagy a hazai irodalmi élet a belterjesebb és kirekesztőbb… De mindkettő annyira hasonló volt ebben a tekintetben, hogy ezt nem is tudtuk eldönteni. Mindkét szférában gyakori az ízlésterror és a kirekesztés.

Ne haragudj, hogy ezt is megemlítem, de egészségileg az utóbbi időben voltak „megborulásaid”. Erről szeretnél valamit mondani? Vagy a munkádba beépíted ezeket az eseményeket?
A betegségeim kapcsolódnak hozzám, különösen az irodalmi műveimhez, elsősorban a versekhez. De igazából csupán, mint élmények és alapanyagok. Bár tavaly kicsit problémás lett a kézírásom, mikor 2007 tavaszán szétgyógyszereztek. Akkor egy ideig nehezebb volt az írás és a fogalmazás. De ez szerencsére elmúlt.

Az egészségi állapotod ellenére szinte elképzelhetetlen budapesti művészeti esemény nélküled. Hogy csinálod ezt?
Valójában csupán a művészeti események töredékén veszek részt. De gyakran „ingázom” több helyszínen, ha egyidőben vannak a programok. Ezért tűnik úgy, mintha egyszerre több helyen is lennék vagy épp „mindenütt” ott lennék. Egyébként néha kénytelen vagyok rohangálni a helyszínek között, főleg, ha minden program szinte egy időben van, vagy pedig minden ismerősöm más-más helyszínre ment megnyitóra, könyvbemutatóra, performanszra vagy épp folyóiratestre. S ehhez jönnek még a költői estek, koncertek színházi produkciók, általában valamivel későbbi időpontban.

Szelídnek tűnsz, pedig az indulat hozzátartozik a művészethez. Hozott lázba valami mostanában úgy, hogy szinte alig ismertél magadra?
Igen, néha több minden is… Az országban tapasztalható válság és tehetetlenség is dühíti sokszor az embert. De főleg, és elsősorban egy – sajnos végéhez közeledő – szerelmi újratalálkozás és viharos kapcsolat zaklatott föl az utóbbi két évben.

Sokat beszélsz mostanában egy bizonyos Janus-kötetről. Mesélnél róla valamit? Mi lesz ez? Próza? Versek? A kettő együtt?
Ez a sajátos szerepvers kötetterv „Az öreg Janus strófái”. Nem véletlenül, Novák Valentin barátommal május 27-re a Kuplung-presszóba (VI. Király u.46.) tervezett közös irodalmi estünk címét is költészetünk hőseitől kölcsönöztük: „Csípes Matyi és Öreg Janus”. Az én öreg Janusom tulajdonképpen Janus Pannonius, aki a fikció szerint túléli 1472 tavaszát és sikerrel szökik Mátyás király kopói elől Itáliába. Majd a király halála után hazatér sok kaland után és magyarul írja meg öregkori verseit, megérve aggastyánként még a mohácsi vészt is. A versek mellett megírtam – egy elképzelt kutató deák, Kálmáncsehi Demeter kutatásaira hivatkozva – Janus Pannonius 1472-1527 közötti „másik életét” és legfőbb itáliai múzsájának, a spanyol-guitano cigány keverék udvarhölgynek, Eva Querenonak a fiktív életrajzát. Így vers és próza együtt van jelen e sajátos könyves Szerepjátékban (még azon is gondolkodom, hogyha valahol úgy ki tudnám adni, képregényt is mellékelnék egy grafikus vagy festő segítségével hozzá). Szóval, most regényem (a „13.kosztya”) mellett vagy előtt ezt a Janus-kötetet szeretném valahol megjelentetni.

Reneszánsz év van, állítólag, elsősorban azért, mert valami véletlenül 550 évvel ezelőtt történt (ekkor lépett trónra Mátyás király). Nem érzed magadat is reneszánsz embernek? Van kitüntetett művészeti-történeti korszakod?
Annyiban annak érzem magam, hogy a reneszánsszal kezdődött az ember igazi elmagányosodása… Ekkor kezdtek kidőlni az ember alól a valódi kollektív támasztékok (vallás, rend, hagyomány, stb.). S ezek hiányát csak egyéni – gyakran heroikus – erőfeszítésekkel lehetett pótolni. Erre a heroikus küzdelemre mindinkább rákényszerülünk vagy egy idő után föladjuk. Kitüntetett korszakom nincs, de különösen érdekesnek tartom az európai történelemből a későrómai kor elejét (Kr.u. II.-III. sz.) és a középkor végét (XIII.-XIV. sz.), amikor a későgótika és a korai reneszánsz, valamint a hanyatló Bizánc későbizánci kultúrája keveredett és kölcsönösen hatott egymásra. Tulajdonképpen a reneszánsz is e kölcsönhatásból született meg.

Marczinka Csaba 1967-ben született Budapesten. Két verseskötete jelent meg: „Előszó a halálhoz” (1997, Alterra), valamint „Ki lopta el az orthodoxámat?” (2001, Littera Nova). Készülő művek: „Az öreg Janus strófái” (verseskönyv), és „13. kosztya” (regény).