Az első kérdés létjogosultsága, miszerint mi a poszthumanizmus és hogyan tudnánk körülhatárolni, egyértelműnek tűnik az elméleti irányzat misztikusságából fakadóan, amit újdonságának köszönhet. Ám itt rögtön reflektálnék is saját szóhasználatomra és felülírnám: valóban elméleti irányzatról volna szó? És valóban besorolható-e a hagyományos értelemben vett „irányzat” mint fogalomkör égisze alá? (A tájékozódást segítheti A poszthumanizmus változatai című kézikönyv – a szerk.)

Kiss Kata rámutatott, a poszthumanizmus nem egységes mozgalom, már csak abból kiindulva sem lehetne az, hogy szerteágazottsága a témák tekintetében, amiket érint, igen nagy. Talán egyetlen felületes közös pontot lehetne kijelölni számára: a felvilágosodás kori emberközpontúság dekonstruálását. A felvilágosodás korában kialakult „humán” fogalom a mai napig közhasználatban lévő nyelvi kifejezés; erre épül a családszervezettől az oktatásig minden humánközpontú társadalom. Ez a fogalom azonban csak kizárások árán teremtődhet meg – a természet, a nők (gondoljunk az angolban gender szempontból terhelt „the man” kifejezésre), a digitális világ, a nem-emberek teljes kizárásával. A poszthumanizmus a gondolkodásmódunkban évszázadok óta jelenlévő nézőpont 180 fokos megfordítását igyekszik elérni, jobban mondva az igen szűkös és korlátolt gondolkodási keretet nyújtó halmaz kiszélesítését, melynek centrumában a minden kritériumnak megfelelő fehér férfi, vagyis az ember áll. Szemes Botond hozzáteszi, hogy éppen egy olyan digitális, klímaváltozásos világra kell reflektálnunk, amely meghaladja a humántudományok felkészültségét; a „humanities” átértékelését, felülírását követeli, mely nem rendelkezik a megfelelő keretekkel, hogy eljussunk a megfelelő válaszokhoz. Fontos azonban hozzátenni, hogy a poszthumanizmus eredeti céljából kiindulva nem kíván egy újabb keretet létrehozni, amely az évtizedek alatt ugyanúgy elévül, mint elődei, hanem egy olyan gondolkodási rendszert kínál fel, ami más irányzatok gondolkodóinak nézőpontját is megtarthatja, átértékelheti és bevonhatja az új diskurzusba. Kiss Kata véleménye szerint a humán perspektíva eddig is elért a problémákig, de nem voltak szavai a megoldásra, a poszthumánnal azonban szavakat találhatnak ezekre a dolgokra a jelenlévő diskurzusok integrálásával.

Ez az integrált terület számomra úgy hangzik egyelőre, mint egy „senki földje”, hiszen még nem igazán vették birtokba, legalábbis Magyarországon, és egyelőre sajnos nehezen elképzelhető, hogy a humántudományokkal foglalkozó tanszékek és műhelyek lecserélnék a már meglévő szellemi irányzatokat vagy beemelnék az oktatási keretbe a poszthumánt, ami nyugaton már évtizedek óta jelenlévő irányzat. Szemes Botond kiemeli, hogy ehhez az irányzathoz többfelől is lehet érkezni, a német nyelvterülethez tartozó kultúratudományoknak például régóta részét képezi, valamint Bruno Latour szövegei és Timothy Morton esztétikája is alapja a poszthumánnak. Amelynek még gyakorlatilag nincs konkrét teoretikus bázisa – teszi hozzá Kiss Kata, hiszen az alapító szövegek kis hányada van még csak lefordítva magyar nyelvre. Ez a bázistalanság bizonyos szempontokból jó is lehet, mert nem szorítja keretek közé és nem korlátozza le az irányzat eddig dinamikusan nyúló határait – és talán ez az a szabadság, ami meghozza az új paradigmaváltást, ugyanakkor paradox módon nem cserél le már meglévő gondolkodásmódokat egy újra, ezzel kellő mozgásteret ajándékozva gondolkodóinak. Mivel alakulóban lévő paradigmáról beszélünk, demarkációs vonalai még nem igazán meghatározhatók, éppen ezért tabula rasaként még mindenkinek van helye beletenni saját magát, saját érdeklődési körét a poszthumán keretbe. Kiss Kata kiemeli, hogy fontos volna már ismert szerzőket is becsatlakoztatni ebbe a mátrixba, hiszen a poszthumán nem akar leváltani semmit és nem tekinti magát a „radikális újnak”, ami jött, látott és leigázott minden rajta kívül esőt. A science fiction oldaláról is remekül lehetne értelmezni, hiszen posszibilis jövőképek jelennek meg benne, továbbviszi a bevonható technikai eszközök jövőre gyakorolt hatását és megmutatja, hogy az hogyan változtatja meg a társadalmi szerkezetet (természetesen azzal az opcióval is dolgozva, hogy az nem feltétlenül változik meg).

Szemes szerint jelenleg intézményi keretek között létező poszthumán közösségről nem igazán lehet beszélni, de a képzőművészetben szervesen jelen van, illetve egy-egy egyetemi óra keretén belül tartanak előadásokat. Éppen ezért fontos a Poli-P (poli-poszthumanizmus) csoport, amelynek tagja Szemes Botond is; a csoportban a poszthumán kérdéskörrel kapcsolatban különböző területekről érkező emberek differens véleményt formálhatnak. Önképzőkör jellegéhez híven szövegeket vitatnak meg, vállalva akár a nézeteltérésből fakadó konfliktusokat is, workshopokat, konferenciákat szerveznek, előadásokat tartanak. Ezzel kapcsolatban kiemeli a prae.hu művészeti portálon létrejött huszonegyedik című sorozatot, amely keretén belül több cikk született már a poszthumánról.

Kiss Kata véleménye szerint érdemes volna Donna Haraway Cyborg manifesto című művéről is szót ejteni, amelyben a szerző azon gondolkozik, hogyan működnek az emancipatorikus mozgalmak. Az alapvető probléma centrumaként megállapítható, hogy általában egy (társadalmi) csoport kiemelkedik a többi közül, de a struktúra, amelyek mentén társadalmunk működik, nem változik meg, így „valakik” (minden különböző megközelítésből szükségszerűen mások) a perifériára kerülnek és kimaradnak. Ez alapján a feminista mozgalmak mássága is megkérdőjelezhető, mert felépítésükben hasonlóak – az elvi alapok kiüresednek és csak a jól csengő fogalmak maradnak, melyek elveszítik kritikaiságukat. Pont emiatt volna fontos elkerülni – mondja Kiss – hogy a már meglévő helyekre poszthumanisták üljenek be, hiszen éppen a székfoglalós társadalmi rendszert kellene eltörölni, amik kiszorítják a már egyébként is perifériára szorultakat. A kritika fontosságára hívja fel a figyelmet ez a jelenség, ami mint tejszínhabon a cseresznye jelenik meg sok esetben, fogalmaz Kiss Kata, például Ádám Zsófia a prae.hu poszthumán tárcasorozatában megjelent nagy visszhangot vert cikke szerint is, melyben bírálja a huszonegyedik azon cikkeit, amelyek saját problémakörükben tobzódva születnek meg, de nem formálják át magát a kérdéskört, nem tesznek fel új kérdéseket. Saját territóriumán belül működik a kritika, de nem lép még egy lépéssel hátrébb, és ez probléma – teszi hozzá Kiss.

Szemes azonban nem látja ilyen borúsnak a helyzetet, szerinte a kritikai poszthumánnak vannak gyökerei, vannak izgalmas szövegei, amikkel érdemes foglalkozni, és kevésbé aktivista hozzáállással rendelkeznek. A poszthumán egyszerűen csak igyekszik a nem-ember kategóriát beemelni a társadalomba, ami abból az egyszerű alapvetésből fejlődik ki, hogy minden emberek és nem-emberek összjátéka és a második nézőpont is releváns és fontos. Ezek alapján nem kell elhatárolásokat tenni a megközelítések körül, mert a poszthumanizmus egy nagy léptékű és komplex problémával akar foglalkozni, ami nem merül ki egy nézőpontban sem.

Az irányzat felkapottságát Kiss Kata egyértelműen a téma közeliségének tudja be, hiszen olyan jelenségeket tematizál, amelyekről nem gondoltuk volna, hogy tudományos diskurzusba kerülhetnek, egyfajta robbanást okozott a gondolkozásban – az ember végre képessé válhat kimozdulni a kötött kritikai vonalakból és beszélhet például a klímaváltozásról, sőt, új nézőpontot is találhat hozzá. Mivel interdiszciplináris irányzatról van szó, a természettudomány, a társadalomtudományok és a művészetek is ugyanakkora szerepet kapnak benne. Szemes Botond szerint egy új irányzatra mindig felkapják a fejüket az emberek, ez a természetes kíváncsiság pedig erősödik azáltal, hogy a poszthumán olyan aktuális problémákat tematizál és old meg, amikre eddig a humántudományok nem adtak választ, azonban tartózkodik attól, hogy „új” legyen, ami levált valami régit, valami nem jól működőt.

A kérdésre, miszerint ha hirtelen mindenkit megfertőzne a poszthumán szemlélet, vajon mi történne, Kiss Kata szkeptikusan válaszol – gyakorlatilag ez egy képtelen felvetés, hiába akar a poszthumán radikális lenni vagy nem, ha a diskurzusba csak a hagyományos beavatási szertartásokon átesve lehet belépni (Kiss három diplomával rendelkezik például). Természetesen az is igaz, hogy mindig van egy irányzat, ami mainstreammé válik, mert beemeli a kiszorítottakat a diskurzusba, de amíg a „belépési lehetőség” olyan társadalmi intézményeken múlik, amik a 19. századból ránk hagyományozott gondolkodásmóddal rendelkeznek, mint például a pozitivizmus és humánközpontúság, addig a radikalitás elképzelhetetlen álomkép. Szemes véleménye szerint a poszthumán egy „mindig is működött” érvényes megvilágítás, ami a múltat formálhatja át, például a klímaválsághoz való hozzáállást. A kérdés, hogy a nem tudományos közegben ezt hogyan lehet a gyakorlatban is hasznosítani. Például ezért jött létre a huszonegyedik is, amely rövid írásokat közöl, amik főleg a közembereknek szólnak, nem a tudományos közegnek. Kiss hozzáteszi, hogy a klímakérdés a tudomány közegén belül sem jelenik meg, holott annak, ahol ma tartunk, története van, látható módon épül fel ez a válság, és megkövetelné a radikális kritikaiság bevezetését mindenhova.

A beszélgetés végén ismét szóba kerül Ádám Zsófia cikke, ami zajos vitát gerjesztett megszületésekor és tudománytalansággal vádolták, amire a szerző a tudomány helytelen használatának vádjával vágott vissza. A cikkre Lovász Ádám írt választ, amelyen Kiss Kata az „elefántcsonttoronyba” való visszavonulás aktusát érezte, holott véleménye szerint az empátiának kellene lennie a poszthumanizmus alapjának, ami megengedi a különböző véleményeket. Szemes hozzáteszi, hogy bár Ádám Zsófi cikke provokatív, ez valószínűleg egy szükséges hozzáállás, mindemellett Lovász cikke szerinte jobban erősíti az összehúzást. A két szerző, aki jelen volt a beszélgetés alatt, hozzászólt a témához – Ádám Zsófi eleve elhatárolódott a poszthumántól, mert az irányzat nézeteit nem érzi magáénak, ahogy nem ért egyet azokkal az irányzatokkal sem, amik progresszív, általános kijelentéseket próbálnak tenni, miközben társadalmilag nem relevánsak és légüres térbe beszélnek. Lovász Ádám válaszában kifejtette, hogy csak a kritizálásban mint módszerben talált kivetnivalót, mert véleménye szerint meg kellene szakítani azt a régi hagyományt, hogy a kritizáló mindig a kritizált fölé emelkedik és egyértelműen, kérdés nélkül ad a másiknál elfogadhatóbb álláspontot. Miközben Ádám Zsófi és Lovász Ádám is egymástól teljesen független választ adott, érződött, hogy nem kívánnak beletiporni egymás álláspontjába, így kollektíven formáltak véleményt. A feszültség, ami keletkezett viszont egyértelműen jelezte, hogy komoly nézeteltérésről van szó, amelyet, úgy tűnt, a kialakult vita nem tudott feloldani.

A beszélgetésből levonható végső konklúziót véleményem szerint, mégis Kiss Kata fogalmazza meg, hiszen társadalmilag a legfontosabb kérdést teszi fel, aminek megválaszolása előtt áll a poszthumán, ez pedig a „mi legyen a lényeg?” kérdése. Az-e a lényeg, hogy mindenki védje a saját kis „kertjét”, vagy az, hogy közös céllal műveljük együtt azért, hogy a tudomány végre szerves része lehessen annak a valóságnak, amiben élünk?

Fotók: Herr Martin