A regény narrációja a kleisti meseszerű, romantikus, ugyanakkor a kegyetlenül naturalista örökségből merít. A nézőpontok hol élesen elválnak, hol szinte szétbogozhatatlanul összeolvadnak. A bukolikus képeket megszakítják a nyers párbeszédszerű kiszólások/megszólalások. A narráció dinamikáját kíséri a töredezett forma és szerkezet. A regényben felfedezhető a lineartitás, a sellő történetének végigvezetésében, ugyanakkor az egyes passzusok a különböző szereplők saját történetét mutatják be. A német kisváros összes lakosával találkozunk, egyéni tragédiájuk hozzákapcsolódik a regény univerzális diszharmóniájához. Nincsenek fejezetek, ciklusok, az anekdotikus részek megszakítatlanul, széttöredezve hömpölyögnek.

A regény természeti világa dühös. Dühös azért, mert hullanak az állatok, pusztulás, brutális agresszió és félelem uralkodik mindenen és mindenhol. A természet dühös, „Lökdösődött a szél, dühösen rohant az utcán”(39), amiért elpusztítja őt az ember, ugyanakkor a meseszerű narráció néha megpróbálja visszabillenteni a látszatharmóniát, az idillt, azt, amilyennek kéne lennie a természetnek, „Sötét kabátját kezdte magára húzkodni az est. A gödör csaknem készen volt, és amikor az alkonyat vöröse szétömlött a láthatár szélén, Jonas némi morfondírozás után úgy döntött, hogy lent fog aludni.”(146). A regény szereplői agresszívak és visszataszítóak. Az agresszió elemi szintje a tettlegesség. A kínzástól a csonkításig, a nyers halálon át minden megtörténik, de az biztos, hogy a regény végére egyik szereplő sem marad egyben. Az ember mint közösségi lény a brutalitás oldaláról értelmezhető. A tettlegesség mellett megjelenik a verbális agresszió is, amely legtöbbször a szereplők szólamaiban mutatkozik meg, de sokszor összecsúszik a narrátoréval. A regényben megjelenített pusztulás egymásba gyűrűzik, az ember pusztítja a világot, a világ pusztítja az embert, az ember pusztítja az embert. A természet megbolygatott harmóniája, mintha a társadalom brutalitásában engedné ki a gőzt, amit a társadalomi hierarchia, a hatalom legitimál.

A regény központi problémája – Darvasi életművében nem először – a hatalmi szerepek, az elnyomás és az egyén kapcsolata, amely kissé didaktikusan és kiszámíthatóan, de strukturáltan van bemutatva. Megjelenik a gróf, az abszolút hatalom, az első láncszem, Henrik, az intéző, aki hiába áll a piramis majdnem csúcsán, az ő bukása a legnagyobb és leginkább elkerülhetetlen. Henrik karaktere mozgatja a hatalom által szült brutalitást, ő végzi be a gróf emberhez méltatlan döntéseit, de ő is pótolható. Aki mégis egy kicsit kitűnik ebből a világból, Jonas. Jonas nem képviseli a hatalommal szembeni egységes ellenállást, nem lesz Koolhaas Mihály. Ugyan a saját igazát védi, de a hatalom által megteremtett rendszerben, „hogy mondja meg a grófjának is, magyarázd el ezt neki bazmeg, hogy az én jegenyém nem ferde!” (176). Jonas karaktere a hatalom nyomása alól kilépő ember, aki a szabadságot, az életet és az újrakezdést választja. Nem akarja megváltoztatni a világot, nem akarja megtalálni az elveszett harmóniát, csupán önmagát akarja megtartani. Fia, Jakab, felnövekedéstörténete Jonas ideológiája és a hatalomé között billeg, amely során neki kell megtalálni az egyensúlyt. A világ brutális rendszerén kívül Jonas és Jakab karaktere jelképez egy másik irányt, önállóságot, önérzetet, ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy ők volnának a főszereplők. A regény többi szereplőjének élettörténete, vagy inkább csak -szelete apró tragédiák sorozatává áll össze, amely elengedhetetlen az állandósuló apokalipszis-állapot megértéséhez.

A regény egyik fő szimbóluma a kő, a kődobálás: „ a dobálás voltaképpen normális emberi cselekedet, ki ne szeretne dobálni[…], a dobálás nem az ember meghosszabbítása-e, illetve kiterjesztése…”(22). A kő az erőszak kifejezőeszköze, az elnyomó hatalom propagandája, ami bármikor és bárhol utoléri az embert. Nevetségesen groteszk és egyszerű, ezért is annyira keserű: „Valóságos műhely működött a grófi udvarban, hogy mindig rendelkezésre álljon elegendő eldobni, hajítani való kő.” (77). De hol van a történetben a sellő? A címben megjelöli, hogy milyen. Magyar. „Köztudott volt, hogy a torz szépségek közül a legértékesebbek a magyar sellők voltak, talán azért is, mert sellőnek lenni Magyarországon egyáltalán nem volt magától értetődő formája a létezésnek, szemben állt mindazzal, ami hihető, elgondolható, illetve kitalálható.”(60). A sellő messzi földről érkezett a gróf kérésére, majd eltűnt, senki sem találja. A sellő különleges, izgalmas és elbűvölő. A sellő lehet a szépség, ami eltűnik a világból, mindenki akarja, de csak az látja, aki át tud látni az elnyomó rendszeren és a világ brutalitásán, aki kicsit még naiv. De tud-e a sellő ebben a világban létezni? Vagy, ahogy Darvasi a Margó Fesztiválon mondta, elbújt? A sellőt csupán Jakab és Jonas találja meg, az egyik a szerelemben, a másik az életben. De egyik sem tudja felszínre hozni. A regény kimerülésig hajszolt, groteszk tragédiája az, hogy a világ nem javul meg, az igazság Jonas gödreiben marad és a sellőt nem találják meg.

„Ki ül a budin és miért? Ki akar emiatt elutazni, és miért? […] Körülvették a budit, és – tisztes távolból szidalmakat szórtak rá…” – Darvasi a Tóték ezen részletét jelöli meg a könyv egyik mottójának, ezzel előre vetítve az örkényi groteszk világot, amely a Magyar sellőben kicsit brutálisabbá válik. Jonas ül Tót mellett a budin? Elzárkózva, a szidalmakat tűrve, menekülve az elnyomástól? Vagy a sellő ül a budin? Darvasi László regényében ezen az ajtón próbál bekukkantani kicsit, meglesni Tót groteszk magányát.