Fassang László az a mai magyar sztárorgonista, aki nem saját magát, hanem orgonadarabokat ad elő, és ezért minden dícséretet megérdemel. Van, aki megalomániáját éli ki a regiszterekben tobzódva, más kéz-, láb- és mnemotechnikai képességeit demonstrálja a hangszeren, egyesek pedig a Csillagok háborúja zenéjét játszva keresik az orgona XXI. századi deszakralizált szerepét. Fassang viszont csak orgonál és tiszteletre méltó alázattal szolgálja a hagyományt: mivel nála nincs talmi flitter és csillogó máz, játéka során előtűnnek maguk a zeneművek. Koncertjei ugyanis nem elsősorban arról szólnak, hogy milyen kiváló orgonista ő (pl. mer háttal játszani a közönségnek!). Ja igen, érdekes módon technikája ettől nem lesz kevésbé tökéletes, csak valódi értékén mutatkozik meg. Bajba csak akkor kerül, ha a műsorra tűzött darab nem elég méltó arra, hogy reflektorfényben szemléljük.

J. S. Bach magisztrális F-dúr toccata és fúgája méltó rá, és a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem legalábbis katedrálissá változott a szűk tíz perc alatt. Fassang László ugyanis merte a toccatát nem versenytempóban és egyszerűen játszani. A minden porcikájában barokk műre ugyan aligha illik a „nemes egyszerűség, csendes nagyság” szállóige, ám Fassang előadására annál inkább igaz volt. A következő darab, Mendelssohn: d-moll orgonaszonátája azonban alig halvány árnyéka a lipcsei mester muzsikájának – pont az BWV 540-es után játszani hiba, de legalábbis felesleges. (Bach ugyanis jobban írt Bach-stílusban, mint Mendelssohn.) S ha lehet, Liszt Ferenc Wagner: Tannhäuser-zarándokkórusából készített átirata még kevésbe hatott a közönségre. Fassang ugyanis éterien halk hangzásokat és pompás távolodás-közeledés-effektusokat csalt elő a hangszerből, de csak értelten köhögőrohamok és cukorkáspapír-zörgés érkeztek az inkább tour-de-force-t kívánó hallgatóság soraiból.

A Messiaen-tanítvány Jean-Louis Florentz 1985-ös Harpe de Marie (a Le livre du pacte de miséricorde sorozatból) című darabja, és Maurice Duruflé 1933-ban írott op. 5. No.3. Toccatája hallatán aztán újra leesett mindenki álla. Úgy látszik, a modern francia orgonamuzsika még mindig nem eléggé (el)ismert itthon, pedig Widor, Tournemire, Messiaen, Alain és társaik legalább olyan zseniális zenét írtak orgonára, mint Debussy vagy Ravel zongorára és zenekarra! Ezeket a lejátszthatatlanságig nehéz, hihetetlenül összetett ritmikájú és melodikájú, misztikus aurájú, ugyanakkor legkevésbé sem hivalkodó darabokat mintha egyenesen Fassangra szabták volna – jobban mondva ő sajátította el félelmetesen a francia orgonajátékot párizsi tanulmányai során. Ezeket a műveket ugyanis „csak” el kell (tudni) játszani…

Érthetetlen számomra, hogyan folytatódhatott a koncert további, a közönséget méltán lenyűgöző francia szólódarabok helyett Joseph Jongen zenekari orgonaversenyével. Mit várhatunk egy olyan darabtól, melyet szinte ismeretlen dán zeneszerző komponált egy amerikai milliárdos nagyáruházba épített orgonájának felújítása alkalmából? És különben is: Saint-Saëns (ismert, kiváló zeneszerző viszonylag sokat játszott) orgonaszimfóniája óta tudjuk: nem föltétlenül szerencsés a szimfonikus hangzású nagyorgonát szimfonikus zenekarral concertáltatni. Hogy miért? Igen egyszerű: olyan jól utánozza az orgona a zenekar hangszíneit, hogy alig különül el a hangja amazétól.

De még ha Jongen darabja nem lenne egész egyszerűen rossz (érdektelen, unalmas stb.) és ha az Óbudai Danubia Szimfonikus Zenekar Héja Domonkos vezényletével nem játszott volna kottába temetkezve, sótlanul és vontatottan, akkor is halálra lett volna ítélve a második félidő, mégpedig azért, mert a korábbi csodálatos akusztika egyszerűen elromlott. Talán elállították a hangvetőket vagy csak a zsúfolt színpad miatt, mindenesetre az orgona fojtottan és torzítva szólt, a zenekar pedig leginkább sehogy. Fassang Lászlóhoz hasonlóan szerény művész effajta darabban és ilyen körülmények közt sajnos semmit nem tud az erényeiből megcsillogtatni. Mások esetleg vonaglanának az orgonapadon, reflektorfény-játékot rendelnének vagy egyéb ajzószerhez folyamodnának, ezek híján azonban a Jongen-mű érdektelenségbe fulladt. Többen haza is indultak…

Kár, hogy nem fordított sorrendben hangzott el a két félidő, ha már mindenképpen muszáj volt egyetlen koncertbe szólót és zenekart, Bachot és Duruflét, Lisztet és Mendelssohnt belezsúfolni. Remélem, legközelebb csak Bach és modern franciák lesznek a műsoron!