“Viva il caro Sassone!” (Éljen a drága szász!) – hangzott a legenda szerint Händel éltetése 1709-ben Velencében, az Agrippina bemutatója nyomán: a mű Händel első nagy operai sikereként vonult be a zenetörténetbe. Az Agrippinával Händel az újonnan született opera seria műfaji kereteihez igazodott, bár néhány kihágással: a da capo ária és recitativo secco sorozatának folyamát cavatinák és együttesek is megtörik, a seria szerkezeténél lazábbá, de színesebbé is téve az opera zenei szövetét. Az Agrippina szellemiségében azonban igen távol állt a Metastasio-féle librettók komoly moralizálásától. A mű szorosabban kötődik a kora barokk velencei operák kicsapongó világához: nem túlzás Monteverdi Poppea megkoronázásának kései utódját látni az Agrippinában. A történet hatalmi és szerelmi intrikák köré szerveződik: Agrippina fia, Nerone, számára szeretné biztosítani a császári trónt, melynek érdekében Claudio új kegyencét, Ottonét kell eltávolítani az útból; Claudio, Nerone, és Ottone mind Poppea kegyéért versengenek, Poppea pedig Agrippina machinációiból és a kialakuló szerelmi sokszögből egyaránt igyekszik a lehető legszerencsésebb módon kiszabadulni. Noha kirajzolódnak a relatíve “jó” és “rossz” szereplők ellentétpárjai (Agrippina és Poppea, valamint Nerone és Ottone alakjaiban), a boldog végkifejletben a gonosz nem nyeri el didaktikus módon méltó büntetését. A három felvonáson keresztül húzódó cselszövések legvégére Agrippina hatalmon marad, Nerone megszerzi az áhított caesari címet, Claudio tovább basáskodhat családja és birodalma felett. Ez a stíluskeveredés, a szórakoztató (és erősen komikus) jelleg megtartása nem kevéssé járulhatott hozzá ahhoz, hogy az Agrippina a barokk opera újrafelfedezése után is nagy sikernek örvendjen: a Giulio Cesare, Rodelinda, és Alcina hármasa mellett Händel legtöbbször lemezre vett, a Rinaldóval együtt pedig leggyakrabban játszott operái közé tartozik.

Az Erato új felvételét azonban érezhetően nem egy népszerű opera újabb interpretációjának igénye motiválta. “Viva la Yankee Diva!” – mondhatnánk a lemez borítóját szemlélve, melyen Joyce DiDonato trónol egyedül, magabiztos, titokzatos mosollyal szemezve a nézővel. Nem csak DiDonato-mint-Agrippina, a majdnem négyórás opera során töretlen energiával intrikáló császárné jelenik itt meg, hanem DiDonato mint maga a művész és sztár, a felvétel raison d'être-je. A borító nélkül is nehéz lenne mást látni a felvételben azonban, mint Joyce DiDonato érett repertoárjának legújabb lenyomatát. A lírai mezzoszoprán bevett szerepeiből többnyire kinőve DiDonato türelmesen, de eltökélten építi már hatodik-hetedik éve új szerepkörét, melynek a Stuart Mária, Alcina, Szemirámisz, és A trójaiak Didója után Agrippina most a legújabb állomása.

Agrippina szerepe pedig az Alcina óta DiDonato egyik legjobb választása. Az énekesnőnek a barokk zene és kifejezetten Händel iránti affinitása kétségbe nem vonható: az Agrippinával azonban DiDonato olyan tour de force teljesítményt nyújt, amilyet a Drama Queens albuma óta nem hallhattunk. DiDonato Agrippina első recitativójával megragadja a hallgató figyelmét, és nem engedi azt ellankadni: előadásának drámai ereje éppolyan páratlan, mint amilyen lenyűgöző vokális virtuozitása. Nem tagadható természetesen a stúdiófelvétel előnye: nem érződik a felső regiszterben enyhén erőlködő, kifakuló hang, mely az utóbbi években már kifejezetten jellemző volt DiDonato fellépései során. A Metropolitan Opera e hónap végi közvetítésével a nagyközönség megítélheti majd, hogy DiDonato élő előadásban mennyire alkalmas a szerepre – vitathatatlan azonban, hogy lemezen DiDonato alakítása lenyűgöző.

A Grammy-díjas In War & Peace album után DiDonato méltó partnerének bizonyul ismét a felvételen Maxim Jemeljanicsev és az Il Pomo d’Oro együttes. A zenekar az énekesnővel együtt a lemez legjobb előadását nyújtja, nem csak sziporkázó, energetikus, de mélyen drámai játékkal szólaltatva meg az operát. Jemaljanicsevet korábban kissé súlytalan karmesternek éreztem: az Agrippinával most számomra bizonyította, hogy nem csak a zenei kíséret biztosítójaként tud működni, hanem igen kiemelkedő önálló interpretációkra is képes.

A DiDonato köré szerveződő szereplőgárda bővelkedik még a barokk opera specialistáinak nagy neveiben: legmegosztóbb tagja a Neronét éneklő Franco Fagioli lehet. Fagioli megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal hódítja ugyan meg Nerone bravura-futamait, de virtuozitásával igen egyenetlen, kellemetlen hangszín párosul, mely a felső regiszterben bántóan éles hangéllel egészül ki. A szereposztás mereven egyhangú aspektusát képezi, hogy mindhárom magas férfiszerepet kontratenorok töltik be: Fagioli esetében sem bántam volna, ha inkább egy mezzoszopránt választottak volna a szerepre.

Nem érheti hasonló kritika a szereposztás többi tagját. Kimagasló a Poppea szerepében fellépő Elsa Benoit teljesítménye. A Bayerische Staatsoper műhelyének növendékei közül kikerülő fiatal szoprán ragyogó énekhangjával és biztos énektechnikájával elbűvölő alakítást nyújt, és könnyűszerrel megállja a helyét DiDonato Agrippinája mellet. Öröm újra barokk szerepben hallgatni Luca Pisaroni selymes basszbaritonját: Pisaroni sztentori hangja tökéletesen illik a császári szerephez, bár a szerep alakítása kissé túl komolyra sikerült, hiányzik az a komikus él, mely Claudiónak az opera során egyre nevetségesebbé váló alakját határozottan megilletné. Kellemes meglepetés az Ottonét éneklő Jakub Józef Orliński is, akit DiDonatóhoz hasonlóan jelentősen segíthet, hogy a lemez a stúdió-, és nem koncertfelvétel: az élő előadásokról készült felvételeken érezhetően vékony hangja itt puhán, de kellő erővel csendül fel, érzékletesen szólaltatva meg a szerelmes fiatalember szerepét. A Voi ch’udite ária előadása a lemez egyik fénypontja: Orliński előadása nem csak szívfájdítóan szép, de egészen különleges, csaknem nőiesbe hajló androgün hangszínnel szólal meg, a kontratenorok közt ritka audiális élményt teremtve. Orlińskihez hasonlóan dicséretre méltó az udvaroncok szerepében a Pallantét éneklő Andrea Mastroni, illetve a lemez harmadik kontratenorja, a Narcisót alakító Carlo Vistoli teljesítménye.

A felvétel végighallgatása után valami mégis hiányérzetet szült: az előadás remek, de mégsem kiemelkedő. Egyik énekes sem ér fel DiDonato alakításának drámai erejéhez, nem érződik az a pezsgően élő előadásmód, mely például René Jacobs felvételeit jellemzi – a lemez elemeiben megragadó ugyan, de nem áll össze átütő egésszé. Ha mást nem, egy dolgot egészen biztosan elért azonban a felvétel: régóta nem vártam ilyen türelmetlenül a Metropolitan HD-közvetítéseinek egyikét, mint most az Agrippinát – Joyce DiDonatóért.