Mészáros Márton a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakán irodalomelméletet, a Gutenberg Könyvesiskolában kortárs magyar irodalmat tanít. A FISZ-könyek sorozatszerkesztője, az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport tagja. Tanulmányai, kritikái tanulmánykötetekben, folyóiratokban (Alföld, It, ItK) jelentek meg. Kutatási területe a kortárs magyar líra, hálózatelmélet, a protestantizmus és medialitás összefüggései.

Mészáros Márton

Ebben a kutatásában elsődlegesen a versnek a hangzósságával foglalkozott, többek között gyerekversek, majd a slam kapcsán is. Összefoglaló előadása elméleti keretrendszerének kiinduló bázisaként Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak című munkáját választotta, hiszen Thienemann az irodalomtörténetet mediális keretek között próbálta elhelyezni, megkülönböztetve a szóhagyományt, a kéziratot, valamint a könyvet, s ehhez különböző szöveg, szerző, illetve közönség funkciókat rendelt, az irodalmi alapviszony fogalmának megfelelően. A szóhagyományban a szöveg alakuló, a szerző személytelen, a közönség pedig mindig ott van jelen. A kéziratban a szöveg állandósul, a szerző egyre inkább kezd személyiséggé válni, a közönség pedig többé-kevésbé közeli, a hozzáférés korlátozott. A könyv szövege állandó, egy konkrét személyiség mondja el, s egy távoli közönséghez is szólhat. Főként ezzel foglalkoznak az irodalomórák, s erre tekintünk irodalomként. Elgondolkodtató, hogy a digitális mediális közeg hogyan alakítja a szöveg, a szerző, illetve a közönség viszonyát.

A kultúrában médiatörések zajlanak, a memóriakultúrát követte az írásbeli kultúra, majd létrejött a nyomtatott kultúra, az elektronikus kultúra, végül a hálózati kultúra. A médiatörésekben az a közös, hogy csak azoknak a hatásait látjuk, amiken már túl vagyunk. Amikor benne vagyunk, nem tudjuk követni, ezért is érdemes médiatörténetet, vagy média-archeológiát kutatni, hogy következtetéseket tudjunk levonni arra vonatkozóan, amiben most élünk. Jellemző, hogy az adott helyzetet veszteségként éljük meg, minthogy „az emberek a tévézés miatt nem járnak színházba", s a médiatörések után nagyon nehéz rekonstruálni a régebbi szituációt. Ennek ellenére a médiakultúra hasonlóképpen működik, mint Freud szerint a tudat tartalmai, épül egyik szintről a másikra, és a régiek nem tűnnek el, hanem nyomokként ott maradnak. Sok halottnak hitt archaikus elem vissza-visszatér a mai médiakultúrába. A költészetnek reagálni kell az adott mechanizmusra, s ez kétféleképpen történik. Az egyik lehetőség, hogy a vers visszatér az orális hagyományba (másodlagos szóbeliség), mint a slam, a popzene, a hangoskönyv. A másik út a vers szkriptualitásának hangsúlyozása, a felolvashatóság ellenében ható tendenciák, mint a képversek.

Balogh József nevét említve mutatott rá Mészáros, hogy maga az olvasás is heteromediális tevékenység volt, hiszen kezdetben nem olvastak némán, csak hangosan. (Az apostolok cselekedetei 8.30: Fülöp odasietett, és meghallotta, hogy Izajás prófétát olvassa. Megkérdezte: „Érted, amit olvasol?”) Az olvasás csupán az írott szavak visszatáplálása volt az oralitásba, melynek hagyományát őrzik a gyerekversek. A legtöbb ember csak akkor olvas hangosan, ha a gyerekének olvas. A gyereklíra esetében viszont szinte mindig ezt tesszük.

A gyereklírához hasonlóan heteromediális a slam is, ugyanis létrejön egy kézírásos vagy tipografikus médium, melyet felolvasnak, s így akusztikussá válik, csak a szerző olvashatja fel a saját hangján, mert a szerző tulajdonságai hitelesítik a szöveg tartalmát. Ezt gyakran rögzítik digitálisan, valamint a szövegek írott változata sokszor elérhető online is. Bátran állíthatjuk tehát, hogy a nyelv elengedhetetlen feltétele, hogy egyik médiumból fordítjuk át a másikba, de nem mindig volt erre lehetőség. Ritoók Zsigmond a görög kultúrát mint elsődleges szóbeli kultúrát vizsgálja, mely kimondja, hogy az ének, a költészet vágy, elvi szükséglet, akárcsak az evés, a szerelem és a sírás. Hozzá hasonlóan Jakobson (poétikai funkció, paronomázia) is a hangzással hozza összefüggésbe a poétikai funkciót, ugyanígy gondolja Gadamer, sőt Paul Valéry is, aki szerint minden szó pillanatnyi kapcsolat valamely hangzás és értelem között, melyek semmilyen megfelelésben nem állnak egymással. Ez az archaikus költészetfelfogás jelenik meg a gyermekversekben, de a slam esetében is nagyon jól kimutathatóak az elsődleges kultúra jellemzői. A slam inkább halmozó, mint elemző, jellemző rá a versengő hangnem a bajnokságokból adódóan, a kimunkált érvek helyett az érzelmek túlsúlya dominál, illetve mindig egy konkrét szituációt mond el.

Következtetésképpen elmondható, hogy nemcsak harc zajlik médium és médium között, hanem együttműködés is. A gyerekversek és a slamek sikere érdekében nagyon sok médium kooperációjára van szükség, beleértve a kézírást, a tipográfiát, az elektronikus médiát, valamint a hálózati médiát. Ahogy a slam sikere nem függetleníthető a YouTube videóktól, a slammerek által kiadott könyvektől és CD-ktől, úgy a gyerekvers is egyre jobban támaszkodik az elektronikus médiára. A kiinduló gondolathoz visszatérve, a slam egyesíti a különböző mediális állomásokat, ugyanis a szövege egyszerre alakuló, állandósuló és állandó, a szerző személyiség, a közönség pedig lehet jelenvaló, közeli, vagy távoli.

Képek forrása: Hermann Zoltán és pixaby.com