A BIDF tagadhatatlan erénye a filmek stiláris és tematikai sokszínűsége – rengeteg fontos, emberi történetet láthattunk a fesztivál egy hete alatt a legkülönfélébb nézőpontokból elmesélve. A kreatív dokumentumfilmezés izgalmas formai megoldásai éppúgy felvonultak, mint a mezőnyből elsősorban témájukkal kitűnő, alapvetően konvencionális dokuk vagy a bensőséges hangvételű, személyes vallomások. A földrajzi horizont a szétbombázott Aleppótól (Kislányomnak, Samának) a kínai internet-függő fiatalok számára létesített átnevelő táborokon át (Net függők) az egészségügyi ellátórendszer súlyos hiányosságai miatt szenvedő Mexikóvárosig (Család az éjszakában) húzódik.

Kis Anna: Csak családról ne

Magyar vonatkozású alkotásokat is szép számban szemlézett a fesztivál. Rendkívül közvetlen, játékfilmes stílusával emelkedett ki közülük a „második esély iskola” néhány diákját bemutató Csak családról ne, Kis Anna a magyar filmek versenyét is megnyerő munkája. Az alföldi kisvárosban működő intézményben a hihetetlen szűkösség, erőforráshiány és kiégésveszély ellenére is megdöbbentő lelkiismeretességgel és elhivatottsággal dolgozó tanári kar olyan fiatalokat igyekszik hozzásegíteni a szakiskolai végzettség megszerzéséhez, akikről a társadalom jobbára (már) lemondott. Hozzájuk érkezik egy tréner, hogy nyolcalkalmas foglalkozássorozat keretében két tanárral karöltve segítsen a résztvevőknek fejlődni érzelmi intelligencia és önismeret tekintetében. Torokszorító végignézni, hogy ezek a sok szenvedést megélt fiatalok a biztonságos családi háttér és gondtalan gyermekkor tökéletes hiánya következtében milyen hallatlan mértékben szenvednek a bizalmatlanságtól és a magánytól. Félelmetes látni, hogy ma, a XXI. században, Európa közepén mennyien küzdenek inger- és esélyszegény mindennapjaikkal időnként sikerrel, de fájóan gyakran sikertelenül. A visszahúzódó alkotói jelenlétnek köszönhetően Kis Anna filmjében a szereplők nagyon hamar feloldódnak, a rengeteg felvett nyersanyag pedig lehetővé teszi, hogy a bemutatott fiatalok egymás közti dialógusai és a tréningen rögzített jelenetek spontán jelöljék ki az események menetét.

Ezzel a megoldással éppen ellentétes, mégis rendkívül nagy hatású a pillanat a Nefelejcs című dán film drámai csúcspontján, amikor a rendező leteszi a kamerát, és átlép a túloldalra. Láthatóvá válik, beavatkozik, hogy vigasztaljon. Vigasztalja azt a földön zokogó, alig tizenhat éves édesanyát, akitől körülményei – jelesül a mélyen konzervatív társadalom és a szülői ellenállás – miatt elszakítják kisbabáját, hogy a gyermek aztán nevelőszülőkhöz kerüljön. Sun Hee Engelstoft, a film rendezője maga is Dél-Koreából Dániába adoptált csecsemő volt, aki felnővén elindult, hogy felgöngyölítse saját történetét, és nem utolsó sorban megkeresse azt az asszonyt, aki életet adott neki. Kutatása során rendszerszintű problémával és egy gazdaságilag kifejezetten jómódú, számos nyugati sztenderdhez igazodó állam mélyen konzervatív társadalmával szembesült. Dél-Korea-szerte több mint ötven olyan bentlakásos intézmény működik, amely házasságon kívül teherbe esett fiatal anyákkal foglalkozik. Van olyan lány, aki terhességéről tudomást szerezvén maga szökik ide, másokat családjuk rejt el itt, hogy titokban maradhasson a „szégyen”. A film – ahogyan annak az intézménynek a vezetői is, ahova a rendező eljutott – mindvégig amellett érvel, hogy egyetlen édesanyától sem volna szabad elvenni gyermekét, amennyiben ő képesnek érzi magát a szülővé válás feladatára. Ennek ellenére a nemzetközi örökbeadás gyakorlata üzemszerűen és elképesztő intenzitással folyik Dél-Koreában a mai napig. A Nefelejcs megmarad ugyan a személyes történetek szintjén, a krízisterhességek és az anyává válás érzelmi oldalának feltérképezésén nem lép túl, ám mégis felvillantja egy sokkal tágabb perspektíva lehetőségét is.

Gustav Ahlgren és Emelie Jönsson: A Díva visszavág

Cellaszerű szobák és alulvilágított folyosók fojtogatóan szűk terében forgott a Net függők című kínai film is, amely ugyancsak egy óriási társadalmi problémával foglalkozik: a fiatalok körében dúló internetfüggőségre adott állami válasszal. Generációs jelenség, hogy a kínai tinédzserek kikopnak az iskolából, leépülnek a szociális kapcsolataik, szélsőséges esetben még alapvető fiziológiás szükségleteiket sem elégítik ki annak érdekében, hogy folyamatosan online lehessenek. Egyrészt a barátságok, emberi kapcsolatok is a virtuális térre korlátozódnak, másrészt egy olyan színes, pergő, interaktív, ingergazdag világ lehetőségével kecsegtetnek a számítógépes játékok és általában az online létezés, amellyel egy végletesen elszigetelődött, atomizálódott társadalomban semmi más nem képes felvenni a versenyt. Peking válasza a problémára markáns és egyértelmű üzenetet hordoz: a központi katonai kórház alá tartozó átnevelőtáborokat húznak fel, ahol akaratuk ellenére tartják bent a fiatalokat, és rendkívül ingerszegény környezetben, az intenzív testedzés, a gyógyszerezés és esetenként a fizikai fenyítés eszköztárával kívánnak változást elérni.

Andrey M Paounov: Úszó sétány

A fakó színű, fullasztó tábori közegben felvett, kínzó kínai történet ellenpontjaként említhető a Harc az álmaidért szekcióban versenyző Úszó sétány című film, amely az észak-olasz hegyvidéki táj végtelen tágasságában szemlélődve követi végig egy monumentális művészeti alkotásnak – egyben egy jelentős kortárs művészi pálya összegző csúcsmozzanatának – létrejöttét. A fókuszban Christo, a látnoki, megalkuvást nem ismerő, s emiatt gyakran kiállhatatlan képzőművész áll, akinek vélhetően utolsó grandiózus műve az Iseói-tó felszínére álmodott, aranysárgába burkolt, úszó „járda”, amely az ember mindent legyőző alkotásvágyát dicsőíti, s egyben a vízen járás misztikus élményét ajándékozza az érdeklődőknek 16 napon keresztül. A film felveti a művészet létjogosultságának, mindenekfelett valóságának alkalmasint kimondottan kényes kérdéseit, s olykor saját főszereplőjével, az autoriter művésszel szemben is kritikus megállapításokat tesz, miközben mesebelien komponált képekkel örvendezteti meg a nézőjét. Nem így A Díva visszavág című svéd alkotás, amely az egykor szép reményekkel és hangos sikerrel induló, ám harsány stílusa és szabadszájúsága okán mellőzötté vált operacsillag, Siv Wennberg főnixmadárként való visszatérését rögzíti. Egy immár idősödő, hangi adottságait mint egyetlen kincsét is lassanként elveszítő, válogatott ízléstelenséggel öltözködő, humora ellenére is olykor egészen kellemetlen modorú asszonyt ismerünk meg, akit azonban nemcsak hű lovagja és legnagyobb rajongója, de maga a rendezőpáros, Gustav Ahlgren és Emelie Jönsson is elképesztő szeretettel övez. És a mindössze nyolcvanperces filmidő alatt megtörténik az igazi varázslat: az alkotók elnéző-empatikus tekintetén keresztül mi is képesek vagyunk másként látni Sivet, s a film csúcspontján azon kapjuk magunkat, hogy magunk is a szék karfáját szorítva izgulunk érte, hogy a világot jelentő deszkákra való visszatérés valódi siker legyen.

Luke Lorentzen: Család az éjszakában

Bár zajos közönségsiker mellett vetítették, díjat végül nem vihetett haza a mexikói Család az éjszakában, amelynek legkülönösebb ismertetőjegye, hogy hangulatában egy Taika Waititi-filmre emlékeztet. Sokszor érezzük úgy a film folyamán, hogy olyan helyekre, pillanatokba is betekinthetünk, amelyeket egy dokuban személyiségi jogi okokból szinte kizárt dolog megmutatni, illetve néhány egészen játékfilmes vágás, dramaturgiai csavar is felkelti a megrendezettség gyanúját. Akárhogyan is készült a rendezőként, íróként, operatőrként és vágóként is Luke Lorentzen által jegyzett alkotás, egy európai szemmel csaknem hihetetlen problémára hívja fel a figyelmet: arra, hogy a nagyjából Magyarországnyi lakóval rendelkező Mexikóvárosban alig 45 mentőautó jut a betegek és sérültek kiszolgálására. Az egészségügyi ellátórendszer ezen romjain kezd el virágozni a magánmentősök alulszabályozott szürke zónája. Egy olyan családot ismerünk meg, akik sufnituning mentőautójukkal járják éjjelente a várost, és szabályosan küzdenek a versenytársakkal egy-egy betegért. Az alig húszéves „mentőtiszt” és a maga is szívbeteg apafigura, valamint az ő testvére önmagában is díszes kompánia lenne, a döbbenet mégis akkor válik teljessé, amikor alvókuckójából előmászik Ochoáék piknikus alkatú tizenegyévese, mint valami abszurd látomás – hiszen ő sem akar kimaradni a „családi buliból”.

Az idei BIDF díjazottjai között van a lengyel önkénteslány és pótnagymamája története (19.91), az olasz ökölvívólány sikersztorija (Pillangó) és a mérgező generációs mintákról szóló Szív a szívvel, a közönség pedig a Szűzkéz című vitorlástörténetet szerette a legjobban. Az idei, kiemelkedő nézőszámot és a számos teltházas vetítést látva a szervezők úgy döntöttek, hogy amennyire csak lehet, meghosszabbítják a fesztivált a legnépszerűbb mozik pótvetítéseivel is. A hétvégén tartott vetítésekről itt tájékozódhatunk.