Az első szekcióban Kucserka Zsófia Tanít – de mit? A gyerekirodalom didaktikai funkciójának változásairól című előadásában több izgalmas, vitaindító témakört is érintett. Az előadás első részéből kiderült, hogy a gyerekeknek szánt művekkel szemben kezdetben az volt az elvárás, hogy didaktikusak legyenek, példát mutassanak, erkölcsös életre tanítsanak. Ezzel szemben napjainkban az irodalmi művek kapcsán a didaxis szitokszóvá vált, az előadás többek között ezt a folyamatot mutatta be.

Kucserka Zsófia

A gyerekirodalom mint műfaj a 19. században jött létre és kezdetben szorosan összefonódott a nemzeti nevelés programjával. Az anyanyelv többek között politikai, nemzeti szempontból meghatározó tényezővé vált. A gyerekirodalommal szemben támasztott elvárások annak függvényében változnak, hogy mit tekintünk a gyermekkor feladatának, értékeinek, milyen neveléselméleti paradigmában gondolkodunk.  Bezerédy Amália Flóri könyve című kötete és Janikovszky Éva Ha én felnőtt volnék című könyvének összehasonlításából mutatkozott meg az alapvetően kétféle célkitűzés. Előbbi a felnőtt társadalomba való beilleszkedést készíti elő, utóbbinál ugyanaz a didaktikai célrendszer, de ironikus távolságtartással jelenik meg. Ugyanazokról az elvárásokról van szó, csak játékos iróniával. A gyerekkor érték, amelynek szükségszerű elvesztése elkerülhetetlen, gyermeki és felnőtt perspektíva egyszerre érvényesül. Kucserka Zsófia annak fontosságát is hangsúlyozta, hogy azok a gyerekirodalmi művek, amelyek alapvetően nem társas normarendszert tanítanak, nem jelentik azt, hogy ne tanítanának valamit, például ritmust, hangzást (példaként Weöres Sándor Bóbita vagy Lázár Ervin Négyszögletű című kötetei), ami a világ egyik lehetséges értelmezéséhez ad eszközt.

Amikor nem érzékeljük, hogy egy szöveg didaktikus, akkor valószínűleg az általa képviselt ideológiával azonosulunk, ezért nem érezzük, hogy valami ránk akar erőltetni, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne benne ideológia. Például Weöres Sándor Túl, túl című verse úgy szól az elvágyódásról, hogy abban a társadalmi nemi normákat reflektáltan megkérdőjelezi.

A gyerekirodalom, amit felnőttek írnak gyerekeknek, mindig a nevelés, a didaktika kontextusában értelmezhető, része annak a célorientált rendszernek, amely a gyerekekre irányul, vagyis az, hogy mit várunk el egy gyerekirodalmi szövegtől, attól függ, mit gondolunk általában a gyerekekről és a gyerekkorról. Ma a gyerekirodalommal szemben kettős elvárásrendszer érvényesül: egyrészt az olvasóvá nevelés pedagógiai programja, másrészt a pszichológia terápiás célrendszere. Előbbivel kapcsolatban említésre került azon magyartanárok progresszív csoportja, akik úgy gondolják, hogy a gyerekekkel az olvasást a számukra érdekes, kortárs szövegek segítségével lehet megszerettetni. Erre reagált a könyvpiac is, Kucserka meglátása szerint a mennyiség a minőség rovására ment a gyerek- és ifjúsági irodalmi művek kiadása kapcsán. A „mindegy, hogy mit, csak olvasson” elv eszközként jelent meg más pedagógiai célok elérésére a szórakoztató irodalom, melynek nagy mennyiségű olvasása önmagában szerinte nem lehet cél az irodalomtanítás számára. Kucserka Zsófia azzal érvet, hogy a szórakoztató irodalom nem fejleszti hatékonyan a szövegértési kompetenciát, és ezáltal nem teremt olvasókat a szépirodalom számára, illetve nem állítja megértési nehézség elé az olvasót, csupán az olvasás mechanikus készségét gyakoroltatja, az összetett szövegértést nem. Nagyon izgalmas érveléseket hallhattunk erre vonatkozóan a szekció zárása előtti vita során.  

A gyerekirodalom terápiás funkciójával kapcsolatban Kucserka azt emelte ki, hogy az irodalom a romantikáig nem volt öncélú, vagyis a megértésnek mindig is része volt az olvasóra tett lélektani, nevelő hatás. Később, az autonóm művészetfogalom az irodalmat annak eszközszerű használata fölé vagy azon kívül helyezi, így biztosítva önállóságát. Rámutatott, hogy a nemzeti nevelés vagy az erkölcsi célok helyett mára a lélektani hasznosság vált iránymutatóvá a gyerekirodalom értelmezésében és megítélésében. A gyerekkönyvpiac erre is reagált, mivel az egyes lelki problémákra vonatkozóan kínál megoldást a kiadott könyvek segítéségével. A könyvek tematizálják a gyerekkor és a kamaszkor problémáit, a szülő pedig igyekszik azokat a könyveket megszerezni, amelyek a gyerek egészséges lelki fejlődését szolgálják.

Fontos kérdésként merült fel, vajon ki jogosult arra, hogy megítélje, egy könyv jó-e? Az irodalomtudományi kritikarendszer több évszázadra visszanyúlóan alakítója a kanonizációnak. A gyerekirodalmat marginális helyzete kívül helyezte az irodalomtudományos beszédmódon, ehelyett politikai, erkölcsi, pedagógiai diskurzusok foglalkoztak vele, mára pedig a pszichológiai közbeszéd territóriumává vált. Ebből adódóan Kucserka Zsófia szerint az irodalomtudomány eleve vesztes helyzetben van, mivel a pszichológia természettudományos érveléssel bír, miközben az irodalomtudomány az esztétika felől közelíthet ez egyes szövegek felé, amely gyengébb a pszichológia érvrendszerével szemben.

Az előadás zárásában Kucserka Zsófia kifejtette, hogy az irodalomtudomány elengedte a lélekről való beszédnek a jogát és elzárkózott a didaktikusságtól, amely által lemondott arról a jogáról, hogy a gyerekirodalomról relevánsan tudjon beszélni. Ezen felvetés mellet és ellen is érveltek a szekciót záró vita során.

A második szekció első előadása során rendhagyó módon két előadó, Hansági Ágnes és Vojnics-Rogics Réka beszélt arról, hogy a gyerekirodalom és gyerekolvasó miként jelent meg a 19. századi magyar tömegmédiumokban.

Hansági Ágnes

Hansági Ágnes felvázolta, hogy miért vált olyan későn explicitté a gyerekolvasó, a gyerekszövegek jelenléte a tömegmédiumokban. Nyomtatott tömegmédiumok Nyugat-Európában 1830-tól jelennek meg napilapok formájában, 1850-től már Magyarországon is elérhetővé válnak, azonban 1880 előtt nem jelenik meg benne gyerekirodalom. Ennek két okát vázolta, az egyiket Jürgen ​Habermas társadalmi nyilvánosság definíciója felől közelítette meg, amely szerint az irodalmi nyilvánosság körvonalazásában benne vannak a gyerekolvasók a nőkkel együtt, akik a belletrisztika, és nem az esztétikai vagy elit irodalom részei. Vagyis a szórakoztató olvasmányok azok, amelyek nem a képzetteknek szólnak, csak időtöltésre, szórakozásra használják. A másik ok pedig a Niklas Luhmann tanítványai által újrafogalmazott tömegmédium fogalom, amely elsősorban populáris kommunikációról beszél, vagyis egy olyan kommunikációról, amely a populáció egészét képes elérni, amelynek szintén része a gyerek. Hermann Zoltán, a Mesebeszéd című tanulmánykötetben található írása kapcsán említésre került, hogy 1850-1900 között 200 címet, periodikát jelentettek meg német nyelvterületen, amelynek ekkor része volt a magyar gyerekkönyvpiac is. Ezek a formájukat tekintve kísérletező médiumok voltak. Tartalmukat tekintve pedig csak az tudott megmaradni, amely mereven ragaszkodott a konzervatív nevelési normákhoz. A gyerekeknek szóló művek szerzői pedig nem voltak mások, mint azok, akik a periodikákban amúgy a tárcákat írták. Így a tömegmédiumok tárcaíróiból kerül ki az a szerzőgárda, akik kifejezetten a gyerekeknek célzott lapokat tartalommal töltik meg. Hansági Ágnes azt vizsgálta, hogy a napilapok tárcarovatai eleve kínáltak olyan szövegeket, amelyek korhatár nélkül olvashatóak voltak, ezáltal gyerekeknek is lehetett olvasni. 1850-től a kifejezetten gyerekeknek szóló lapok a tizenkét éven felülieket célozta meg. Később, a Pesti Hírlapban rengeteg hirdetés jelent meg, a lapot is megjelentető Légrády Testvérek által kiadott gyerekkönyveket reklámozzák már a három-ötéves korosztály számára is.

Vojnics-Rogics Réka

Vojnics-Rogics Réka az előadás második felében a Pesti Napló gyerekirodalmi rovatát mutatta be, illetve azt, milyen funkciók érvényesülnek a szövegekben. Megtudhattuk, hogy a rovat 1893-ban indult, Halász Ignác már 1892-től publikált gyerekirodalmi szövegeket, amelyek annyira sikeresnek bizonyultak, hogy a főszerkesztő egy állandó meserovat létrehozására kérte fel. A lapban megjelent szövegek funkciójával kapcsolatban Hermann Zoltán nyomán az akkomodációs funkciót emelte ki Vojnics-Rogics Réka, amely lehet társadalmi, kulturális vagy nyelvi-retorikai. Ez utóbbi volt hangsúlyos a rovat első négy évében, mivel dominánsan voltak jelen folklorisztikai műfajok a rovatban. A társadalmi szocializációs funkció kapcsán ismét előtérbe került, hogy a lapban megjelenő gyerekirodalmi alkotások az olvasók társadalomba való beilleszkedését kívánták elősegíteni. Izgalmas szövegpéldákat láthattunk erre a jelenségre, például Tábori Róbert Dezsőke történetein keresztül, melynek főhőse azt tűzi ki célul, hogy szakít az iskolai élettel, különböző pályákon próbál szerencsét, de minden történet erkölcsi tanulsággal zárul: neki az iskolában van a helye.

Számos gyerekirodalmi szöveg szólt arról, miként lehet kiiktatni a helytelen viselkedést. Ezekben a történetekben a rossz gyerekek megjavulását lehetett nyomon kísérni. Az elbeszélések a gyerekek egy-egy tulajdonságát állítják be megoldandó problémaként. Ilyen tulajdonság lehet a cserfesség, lustaság vagy a komolytalanság. Ezek a magatartás-korrekciós történetek túlmennek a követendő példa felállításán, mert kilátásba helyezik az esetleges negatív következményeket. A szerzők jellemzően egyetlen viselkedésmintát kínálnak fel az olvasónak, és a történetekben megjelenő szülőkaraktereket mindig pozitív fényben ábrázolják, és bemutatásra kerülnek az esetleges büntetésformák is, amelyek lehettek reálisak (például szobafogság vagy ketrecbe zárás) vagy fantasztikusak (például átváltozás, amikor az állatkínzó gyerekszereplő a bántalmazott állat bőrébe bújik vagy olyan történet, amikor egy testrész alakul át büntetésből). Jellemző volt még a követendő példát, tanulságot bemutató, a munka szeretetére vagy a haza iránti hűségre nevelő mese. Utóbbira Táboriné Tustek Anna Hogyan lett oláh Janiból magyar fiú? című meséjéből olvashattunk részletet. Az előadás zárásaként Vojnics-Rogics Réka megállapította, hogy lapban publikáló gyerekirodalmi szerzők a szövegek esztétikai értékét az akkomodációs, és azon belül a társadalmi szocializációs funkciónak rendelték alá, amely többnyire sablonossá, egyhangúvá tette a szövegeket. Persze, ezek között a szövegek között is találkozhatunk értékes darabokkal, de kortárs gyerekirodalommal szemben támasztott elvárásoknak nem felelnek meg. Ám így képet kaphatunk arról, hogy mit gondoltak akkoriban a gyerekekről és mit vártak el tőlük.  

Fotó: Hermann Zoltán