Patriarchátusnak azt a politikai és gazdasági berendezkedést nevezzük, amelyben a férfiakat születésüktől fogva a hatalom akarására és legális gyakorlására nevelik. A hatalom gyakorlásának jogilag helyes korlátait egyedül egy másik férfi, illetve a közösség érdekének hatóköre szabja meg. Miként a háztartást a férfi, úgy a társadalmat a férfitársaságok uralják. A patriarchális berendezkedésben a nők a férfi tulajdonát képezik. Ezért a nőkkel – mint minden más tulajdonnal – bármi megtörténhet: a kiárusítástól az erőszakig.

A közösség nyilvános tereiben a nők csak a közös munkavégzés idejére társulhatnak. A magyar paraszti kultúrában ilyen csoportosulások helyszínét jelentette például a fonó. A fonóban szinte minden elhangozhat és majdnem úgy, ahogy az csakugyan megtörtént, de a női tapasztalatok szabad megosztása itt is korlátozott. A cenzúra mechanizmusa a női közlések szabadságának szűrője. Így a rituális játékokban, valamint a népdalokban megénekelt metaforák és metonímiák által megjelenített és elbeszélt történeteket a képzelőerő már szükségszerűen módosította. A tényleges valóság csak egy-egy hajlításból, témaválasztásból cseng ki az avatott fülek számára. Ezért a férfiak hatóerejének félelmetes szorítása a női közösségek együttlétét csak a virtualitásban engedi kifejeződni. Így a női realitás csak negatív, közvetett tanításokban élhet tovább, a cinikus csend tanításában:

„Ha szíveden sok a bánat, ne mondd el azt fűnek-fának,

panaszold el a nagy égnek, mert az nem mondja senkinek.”

*

Nagy Olga Asszonyok könyve című gyűjteményes kötetéből áradó személyesség nem más, mint a félelem hallgatásából kitörő bizalom. Az elbeszélések elevenségének azonban fájdalmas ára van. Az összeforrt sebek felhasadnak, a lelki és fizikai traumák megelevenednek: a fojtogató konfliktushelyzetek, a meghasadt élettörténetek és az elhallgatott tragédiák felelevenítése újra szétzilálja az asszonyok értelmét. Az elbeszéléseikből kiáradó nyomasztó hangulat az olvasót is körülöleli, mert a történetek egy még mindig hasogatóan fájdalmas eseményre mutatnak – egy pillanatra, amikor az értelem elillant, s összezavarodott minden.

Ezeket a traumatikus és egy teljes élettörténetet átható pillanatokat keresve kétféle elbeszélésre lettünk figyelmesek: az egyikben úrrá lett a dermedt passzivitás, így minden maradt a régiben. Azonban szép számmal akadtak olyan történetek is, amelyekben az elbeszélő asszony megoldotta a konfliktushelyzetet. E két személyiségtípus közötti feszültség hozta mozgásba azt az értelmezési keretet, amelyet – a Trapp Dominikával folytatott elemzéseink során – az egyszerűség kedvéért idősíkoknak, illetve mozgástérnek hívtunk.

Az asszonyok által felelevenített pillanatok tehát a tudat terében újra lezajlanak. Erről adnak számot a titkokat metaforákkal sejtető népdalszövegek is. Itt egy olyan eseményről hallunk, ami ugyan folyamatosan zajlik, de – talán jó okkal – mégsem történik meg:

„Háromszor is elindultam s elmentem

Ablakidhoz még közel sem mehettem

A kapuban úgy elfogott valami.

Hogy egy árva szót sem tudtam szólani”

*

A munkahónapok ideje alatt a kemény, paraszti életforma szorítóan kötött. A szántás nyílegyenes barázdáiban feszülő öntudatot egyedül a tánctérben helyet találó ugrások, lábkörök és páros forgások oldják el a hétköznapok gondjaitól. Ezért a tánc a megtapasztalható szabadság legmagasabb, közösségileg elfogadott formája.

Amikor Szivós Kata a férfitáncok virtuozitását átemeli Leányos című koreográfiájába, átlépi a patriarchátus korlátait. Úttörősségét a szó eredete is tanúsítja, ugyanis a virtuozitás szó gyökében a férfi (vir) lelhető fel. E jól látható, esztétikai rátermettségnek azonban a morális virtussal is egybe kellene vágnia. A férfi annyiban erényes, amennyiben képes önmagáért és közösségéért is felelősséget vállalni. Ezzel egyidejűleg a női sors alávetettsége az erény fogalmában is tetten érhető, hiszen az a szűzies tisztaság fenntartását foglalta magában.

Talán meghökkentő lehet, ám a férfitáncokat táncoló nőkről még filmfelvételeink is vannak. A tyukodi Szuromi Mariska verbunkját, vagy a györgyfalvai Jaskó Ibolya legényesét sokan ismerik, és visszatérő elemei a színpadi koreográfiáknak.  Tehát Szivós Kata koreográfiája – melynek célja egy improvizatív, női szólótánc létrehozása – szintén a hagyományból fakad. Önmaga felszabadítása mégis több fontos diskurzust tesz aktuálissá.

*

A magyar népi hagyományban két különböző módon szerveződő morál figyelhető meg. A dogmatikus és praktikus morál közötti különbséget elsősorban a közösség mérete, másodsorban a szükségszerűség határozza meg. A dogmatikus morál tökéletesen illik a patriarchátus előíró rendszerébe, amelyben a lányok folyamatosan tanulják a női szerepeket: a gyermekjátékoktól a karikázókon át a vallásos rítusokig. Ezzel szemben áll a lokálisan szerveződő, praktikus morál – például háború ideje alatt, és utána –, amikor a nőknek szükségszerűen magukra kellett venniük a férfi szerepeket is. A fentebb említett táncosok közül Szuromi Mariskát jól láthatóan megtűrte, illetve Jaskó Ibolyát megbecsüli a közössége.

Azonban a dogmatikus és praktikus morál közötti egyensúly nagyon törékeny. Ami az asszonyok számára gyakran praktikus haszonnal járna, az a férfiak közössége szempontjából rendbontó, s ezért elítélendő. Abban a pillanatban, amikor a dogmatikus vélekedés uszítássá fajul, az a praktikus kiteljesedés ellen fordul, és elkezdődik a bűnbakképzés, illetve a boszorkányüldözés. E folyamat gyakran gyilkossággal, illetve öngyilkossággal végződik. A közösségi erőszak végén visszaáll a régi rend, és a tragikus sorsú áldozatok élettörténetét a fonó közössége átülteti egy balladába. A praktikus leleményt, amely eredetileg az önfelszabadításban fejeződött ki, a felejtés szövi be, s az áldozatok története negatív tanításként él tovább a falu közösségében.

Trapp Dominika kiállításán fölelevenített asszonysorsok a titoktartó csend szorításából fakadtak.

A kiállítás 2020. március 1-ig tekinthető meg a Trafó Galériában.
Bővebb információ a honlapon.

Fotók: Biró Dávid