Mindenki korrupt, felszínes, önámító és „lopcsalhazudik”, és ez az ártatlan, naiv gyerekeken (is) csattan. Mindez magával sodró lendületben, művészien megfogalmazott dühvel és szatirikussággal az elementáris szenvedéllyel kifejezett keserűség és kétségbeesés eszközével elmesélve. Mit elmesélve, az arcunkba vágva! Olyan pintérbélásan.

Adott egy valaha nagynevű színésznő, művésznevén Giordano Brunella, aki aztán színházi sikertelensége miatt „átlagos, családi életet” és civil szakmát választ: Barna Brigitta a helyi kereskedelmi tévé egyik ünnepelt műsorvezetőjévé válik. Ez a tévé minden szerencsétlenségnek, kétszínűségnek és gyötrődésnek alfája és omegája. A (hazug) média keretezi az előadást. Minden szereplő foglalkozása – akiket javarészt a Katona József Színház és Pintér Béla Társulata színészei alakítanak – a képernyőhöz köthető, és mindnek boldogtalan sorsa oda fut be. Ráadásul egyszerre látjuk a vásznon a kamera által mutatott képeket, arcokat, valamint a színpadon real time-ban ülőket, magát a jelenetet. Ez a megoldás a média milyenségére a kamera manipulációjára, a műsorvezető és a meghívottak valódi kapcsolatára és önnön befolyásolhatóságunkra is reflektál.

Ezt a keretet töltik meg a – vágyott nő számára pajzán sms-t  küldő –  szexuálisan frusztrált Taróczy Csongorok, a boldogtalan, időközben leszbikussá lett Lublói Kamillák, a végzet angyalaként tetszelgő Tóth Eszterek, a szeretetéhes, kissé autista Sanyikák – és még sorolhatnám. Egy a közös: mindenki póteszközöket, pótembereket keres saját boldogtalansága gyógyszereként. Szánhatóan óvodás, az igazságtól menekülő gyerekekké válnak mindannyian a darab végére.

A középpontban Jordán Adél Barna Brigittája, a munka és a család területén egyaránt kudarcot valló, kokainfüggővé lett karaktere áll, az ő szeme a „címszereplő.” Ugyanakkor tekintetet odatapasztóan, iróniával, fekete humorral és végtelen keserűséggel telve játszik mindenki körülötte. Ily módon alakul ki az énekelt beszéddel összekötött, tökéletes mértékű és összhangú csapatjáték.

Jordán egyszerre szánalmas és szeretetreméltó művésznő, megsajnálandó és megvetendő médiamunkatárs, érthető és elítélendő anya. Minden jelenetben más és más a hozzá való viszonyulás, amelyet testének minden rezgésével, gesztusával és mozdulatával tesz még bonyolultabbá. Nagy Ervin csatornaigazgatója ennél szikárabb, de érthetőbb, kiszámíthatóbb, indulatokkal teli alakítás. Ezzel szemben Thuróczy Szabolcs szerepe szeszélyesebb: egyszer papucs, másszor agresszor. Egyszer vajra kenhető, máskor vassal ver. Hullámzásban és dinamikában remek párt alkot Roszik Hellával. Az ő házaspárjuk egy hol halkabban, hol durvábban zúgó csatatér. Az áldozat pedig garantált.

Stefanovics Angéla a gyerekszerepben annyira sziporkázó, végtelenül kedves, hogy már sírnivaló, amikor és ahogyan a kislány drogos anyukája miatt meghal. Szerethető és ezért szintén fájóan tragikus véget érő Sanyika karaktere – Fáncsik Roland néhol halvány, de összességében kifejezően megformált epizódszerepe. Fodor Annamária kevésbé rétegzett figurája is őszinte és életszerű jelenléttel bír a színpadon, amit a színésznő karizmatikussága, erősen csengő hangja is biztosít. Jankovics Péter lázadó és drogozó rockeréből hirtelen a legelhivatottabb Jézus-követővé vált csábítójában pár jelenet alatt egy egész élet rajzolódik ki köszönhetően Jankovics minimalista és tűpontos, hangszín- és arcjátékban gazdag alakításának.

Az ismert dallamokra is komponált dialógusok szinte a színészekre íródtak, tökéletes ritmusban és hangzásban, Barta Gábor zongorakíséretében. Ám a jóhangú szereplők énekelt beszéde ellenére sem távolodunk el a történettől. Sőt, egyre jobban magával húz az életszagú, a napi politikából is ismert mondatok vagy az akár testközelből megtapasztalt helyzetek hálója. Röhögve pofoz fel az előadás a mindennapi ruhákat idéző, Benedek Mari munkáját dicsérő jelmezekben játszó színészek által.

Talán tévedtem írásom elején. Talán most (csak) az arcul legyintések sorozata Pintér Béla legfőbb és egyetlen mondanivalója. Elég a gondolkodásból, fenét sem érünk vele. Szörnyű, hogy anya szemének fénye kokain miatt kialszik. Ijesztő, hogy anya szeme csillog, de csak ha a képernyőn nézzük, amint éppen flash-el. És kétségbeejtő, hogy a végén a gyerekek, az „anyákszemefényei” halnak meg az önző, képmutató, szeretni képtelen felnőttek miatt.

Hogy a mi szemünk fénye is kihunyjon a sok hazugságtól, a ránk ömlött szennytől, saját magunk folyamatos ámításától – az sem oké. Legyen szó a Szkéné kisméretű, vagy az Újpesti Rendezvénytér óriási nézőterén ülő közönségről. Mert egy ember szeme fénye is nagy ár. Hát még egy társadalomé…

Pintér Béla: Anyaszemefénye. Zenedráma. Barna Brigitta (Giordano Brunella): Jordán Adél. Krasznai Mercédesz: Stefanovics Angéla. Krasznai Péter: Nagy Ervin. Lublói Kamilla: Roszik Hella. Taróczy Csongor: Thuróczy Szabolcs. Tóth Eszter: Fodor Annamária. Nyüvek Tamás: Jankovics Péter. Sanyika: Fáncsik Roland. továbbá: Hornyák Dóra, Nagy Krisztina, Berecz Csaba, Tamás Gábor. Zongora: Kéménczy Antal / Barta Gábor. Bach, Vivaldi, Händel és Mahler művei alapján zenéjét összeállította: Pintér Béla. Zeneszerző, zenei vezető: Kéménczy Antal. Dramaturg: Enyedi Éva. Díszlet: Tamás Gábor. Jelmez: Benedek Mari. Videótechnika: Vella Péter. Grafikus: Bárány Dániel. A rendező munkatársai: Hornyák Dóra, Nagy Krisztina. Rendező: Pintér Béla. Bemutató: 2019. december 21. UP Újpest Rendezvénytér. Fotók: Mészáros Csaba.