Mari Boine Persen 1956 november 8-án, a norvégiai Finnmark-ban született, és a laestadi keresztény mozgalomban nevelkedett fel, folyamatosan észlelve a népe elleni diszkriminációt. Felkérték, hogy adjon elő az 1994-es Lillehammer-i Téli Olimpián, ám ő elutasította, mert úgy érezte, hogy a meghívás csak arra tett kísérlet, hogy egy minta-kisebbséget is meghívjanak az ünnepségekre. A Gula Gula (1989, Real World) című lemeze volt az első átütő sikere.

Az énekesnő Jan Garbarek 1993-as Twelve Moon lemezén és az 1996-os Visible World lemezen is énekelt, ám a norvég szaxofonos több lemezén nem bukkan fel újra.

Együttese, zenéje jellemzően egy ritmus-alapra épül, amelyet vagy a dob, vagy a gitáros-pengetős vezet be, aztán belép az ének, majd beszáll a basszusgitáros is: az egyes szólamok rétegszerűen épülnek egymásra és egy-egy sémát ismételnek, minimális változtatással. A számban aztán kórus-refrén (effekt) következik, majd a rétegek újabb felépítése, s ez az intenzitás-hullámzás többször ismétlődik.

Mari Boine személyében egyszerre több szerepet is betölt: először és elsősorban rendkívül tisztán, pontosan artikuláló és intonáló énekes szuggesztív előadásmóddal, másodsorban kortalan sámán-énekes-táncos, aki sámándobot ver és mágikus köreit rója a színpadon, harmadsorban azonban egy tiszta és kedves nő, aki csupán önmagát adja.



A basszusgitáros technikásan, nagyon is jól játszik: az alapritmust egy periodikusan ismétlődő sémával egészíti ki, amivel jelentősen hozzájárul a zene poliritmikus, többszörös periódusra, illetve fáziscsúszásra épülő hangzásához. A háttérben egy szemüveges férfi, fekete ruhában időnként a trombitájába fúj: rendkívül finoman, kifinomultan szól ez a hangszer, minden hang pontosan kimérve ott és annyira hangzik, ahogyan annak egy stúdióban kell. Néha az elektronikán és talán egy laptopon is ügyködik ez a férfi, ám minden ízében és minden hangzásában a háttérben marad, még akkor is, amikor egy-egy finom trombitaszólóval egészíti ki a számot. A dobosról sem jót, sem rosszat nem mondhatok: a feladatának pontosan megfelel, mert jól kezeli a poliritmiát.

És közben egyre kevésbé kezdenek elkülönülni a számok: az egyikben felismerem a sláger-refrén-kórus (effekt) hangzását, aztán egy kicsit más jön; majd egy újabb számban mintha a Twelve Moon-ra rezonálnának, aztán megint visszatérnek a megszokott hangzáshoz: amilyen tökéletesen profin, stúdiószerűen szólalnak meg, egyre inkább az a benyomásom támad, hogy összemixelték a népszerűbb dalokat és ezt adják most elő a színpadon marionett-playback-tökéletességgel...

Szóval egy idő után – akármilyen hatásos is a gyönyörűen intonált sámánhang, a minden részletében tökéletes zene – olyan érzésem van, mintha mindvégig ugyanazt a körülbelül három számot hallanám így, majd úgy variálva, s kezdem unni – épp idejében jön a szünet.

A megszakítás után lassan gyülekezik vissza a közönség: a koncert eleji teltház csappanóban van: itt-ott foghíjak, üres székek bukkanak fel. Aztán bevonul a Tinariwen meglehetősen különös szerkóban: a férfiak többsége burnuszt visel, ráadásul a gitáros-énekes még napszemüveget is – kissé furán hat az elektromos gitár a köpönyegekre vetve, ahogyan az európai cipő is a lábakon;-)

Majd a nők is bevonulnak, mert az együttes női kórussal érkezett: egy részük csadort hord, de néhányuknak csak hosszú fejkendő takarja a fejét. Sokkoló, eklektikus, majd banális az összhatás.

Aztán elhangzik az első sláger, majd a "második", a "harmadik" és ha úgy éreztem, hogy Mari Boine zenéje 3 számra elég, akkor hamarosan rá kell jönnöm, hogy a Tinariwen egyetlen számot írt és most azt ismétli a végtelenségig. Persze van némi variáció: máshol van a gitárszóló, új énekes jön be, kicsit más a kórus, de a zene lényegében mindvégig ugyanaz marad.



Ez a zene is egyetlen ritmusra épül, amit jobb híjján úgy neveznék, hogy beduin-blues: megkülönböztető jegyük az a „hamis” hangzás (és az ekörül lüktető ritmus), ami az arab skála eltérését jelzi az európaitól: a kvint körüli kromatikus – többnyire hajlított – játékkal éri ezt el a gitáros, amiből egy sajátos hangzás jön létre; ebbe lép be a ritmusgitáros, a basszusos, a dobos, míg mindannyian ugyanazt az egyetlen lüktetést erősítik, ami egyszerre arabos (a lüktető ritmika és a csúsztatott skála miatt), szinkopáltsága miatt azonban blues, majdhogynem swinges lebegéssel...

Az idő lassan már éjfél felé jár és még mindig ugyanaz a ritmus lüktet, ugyanaz a végtelen szám szól: a közönség egyharmada eloldalgott, a fennmaradó kétharmad egy kisebb része pedig transzba esik a monotóniától és táncol: a színpad szélén, az erkélyeken és a karzaton, hogy már attól félek, szétverik a házat. A Tinariwen pedig játsza egyetlen slágerét, miközben „Merci, merci”-zik, majd nagy világiasan lefordítják ezt angolra: "thank you"... ám világosan látszik, hogy nem nagyon értik a helyzetet, ahogyan valószínűleg azzal sincsenek tisztában, hogy milyen országban járnak éppen.

Eljátszák még egyszer pontosan ugyanazt a számot, majd még egyszer, harmadszorra is, aztán levonulnak, de a tapsviharra újra eljátszák, majd még egyszer és még egyszer... a közönség pedig tombol.