A JAK tavalyi megszűnése óta még nem volt olyan fórum, ahol nyilatkoztak volna a hetvenes-nyolcvanas években létrejött Fiatal Írók József Attila Köre (FIJAK) néven induló, majd az Írószövetségből kiváló József Attila Kör halálának okairól egészen a Késelés Villával irodalmi beszélgetés sorozat eseményéig. A két moderátor, Vida Kamilla és Csete Soma első kérdése rengeteg emléket idéz fel az est vendégeiben, hiszen mindenki más miatt lépett be a szervezetbe és volt tagja, például egy véletlen találkozásnak köszönhetően, mint Balogh Endre, aki 2009 és 2011 között volt a JAK elnöke. De a JAK emellett mindenkinek ugyanazt jelentette – a művészet szabadságát, hiszen a rendszerváltás előtt az autonóm művészeti törekvések legfontosabb intézete volt, ahol képviseltette magát a demokrácia, emeli ki Gács Anna. A rendszerváltás utáni JAK-generációnak új célokat kellett kitalálnia a szervezet számára, mert a cenzúra megszűnésével hirtelen mindenki publikálhatott. Ez a hatalmas szabadság is hozzájárult a mostani véleménydiktatúra kialakulásához, amely még mindig jobb, mint a némaság. A szervezet tagjainak a függetlenségért és szabadságért vívott harcok helyett más akadályokkal kellett megküzdenie, hiszen elmúlt az az időszak, amelyre Garaczi László visszaemlékezik – például amikor egy minisztériumi ember állandó jelenlétével korlátozta az újító törekvéseket az elnökségi üléseken. A sors fintora, mondja Gács, hogy egy hasonló kulturális és politikai közegben ért véget a JAK, amilyenben létrejött.

A kérdésre, hogy minek a hiányát hagyta a szervezet maga után, Ferencz Mónika a művészeti területen létrehozott hagyatékát emeli ki – fiatal írókat, költőket szocializált, akik fontos értékeket képviseltek, felkarolta őket, előmenetelüket segítette. Azt is megjegyzi, hogy komoly viták is maradtak a szervezet után, hiszen sokféle nézetet képviselt sokféle tagjaiból kifolyólag. Balogh Endre ezt a sokszínűséget az irodalmi pluralizmus erőteljes jelenlétével magyarázza, amely lehetővé tette, hogy a JAK a „hülyeség elleni harcban” a művészeten belül élen járjon. A fiatal írószervezeteket azonban egy mandalához hasonlítja, amelyről a szerzők kapcsán „úgyis tudjuk, hogy egyszer vége lesz”, mert a FISZ és a JAK tulajdonképpen a művészeti „sportágak” utánpótlás-nevelését vállalják magukra – a babérokat azonban a nagy kiadók aratják le. Gács Anna kiemeli, hogy az autonómia és szabadság melletti kiállás volt a legerősebb nézet, amit a JAK képviselt, akár áldozatok árán is védte demokratikus érdekeit és felemelte az új hangokat, törekvéseket, melyeknek igyekezett stabil közeget teremteni. A JAK-füzetek esetében is (melyeknek szerkesztője volt 1997-1999 között) a korszakalkotó újítások, az új nézőpontok megjelentetése, a kísérletezés prioritást élvezett. A jövő teremtése volt a mindenkori cél, de a levegő és a pénz fogyóban volt, amelyet nem lehet elhatárolni napjaink politikai klímájától. Garaczi László is egyetért abban, hogy a JAK ellenzéki szerepbe szorult, de a felső korhatár okán gyorsan változó tagsága miatt mindig új stratégia és új gondolatok határozták meg. Garaczi nem látja szükségszerűnek a megszűnést, véleménye szerint annak ellenére, hogy a politizálás a szakmaiságtól vonta el a figyelmet, nem lehetett érezni a szakadékba zuhanást egészen az utolsó időkig.

Ferencz Mónika a megszűnés okaira vonatkozó válaszában kifejti, hogy nem lát a szervezet életében konkrét töréspontot, amely mentén durván szétválasztható a „jó időszak” vége és a „rossz időszak” kezdete. A törésvonalak alapvetően a kultúrában jöttek létre – a feszültséget az okozta, hogy a szervezet ezekre a változásokra úgy kényszerült válaszreakciót adni, hogy szeme előtt lebegett a lehetséges vég, amit végül nem tudott kikerülni. Az megszűnést megelőző idők nagy problémája az alapvető szükségletek kielégítése és a felszínen maradás volt a szervezet számára.

Gács Anna a törést a FISZ (Fiatal Írók Szövetsége) megjelenésével magyarázza, hisz a másik írószövetség új tagokat toborzott, a JAK pedig elvesztette azokat, akik nem érezték magukat képviselve a szervezet tagjaként. Véleménye szerint ez akár az ősi népi-urbánus ellentét folytatódása is lehet. A szervezetek együttélése sokáig meglepően békésen működött, sokan lettek mindkettő tagjai, de a FISZ helyezkedésének a JAK végül áldozatául esett. Balogh Endre, aki nagyjából egyszerre lépett be a két szervezetbe a FISZ indulásakor, szembehelyezkedik Gács véleményével – visszaemlékszik arra, amit egy korábbi elnök, Menyhért Anna mondott: szakmai okok is voltak a FISZ létrejöttének, például sokak nem találtak teret a JAK-ban a neoavantgárd megnyilvánulási kísérleteknek. A népi-urbánus szembenállást a két szervezetet is ismerve nem fedezte fel ilyen markánsan. Egyébként pedig igaz, hogy egymás vetélytársai is voltak, de szövetségesként is felléptek a hatalommal szemben és reprezentatív írószervezetként képviselték álláspontjukat. A FISZ ügyesebben pályázott, míg a JAK működése vége felé az adminisztrációt hanyagul kezelte, valamint kifogyott az újító lendület belőle, amit az is mutat, hogy az utolsó elnökválasztáson is csak egy ember indult. Gács Anna megjegyzi, hogy igen kevés a respektus magyar értelmiségi körökben a rendben működő adminisztrációval szemben, hiszen a jó értelmiségi csak ötletel és vágyakat valósít meg, nem végez papírmunkát. Garaczi szerint azonban a titkár személyének végzettsége, mely közgazdasági volt, nem adott rá okot, hogy „bölcsész nagyvonalúsággal” kezeljék a papírmunkát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ferencz Mónika hozzáteszi, hogy a FISZ sok esetben elvállalt olyan programokat is, amelyeket a JAK nem, vagy alaposan meggondolt – ez mutatja a másfajta gondolkodásmódot és hozzáállást, ami nem szükségszerűen jobb vagy rosszabb. Garaczi László szerint nem tudni, mi történt pontosan, ezért az összeomlást nem lehet a FISZ-re fogni, hiszen az alapvető
vezérgondolat, miszerint a fiatal íróknak akár lehet két érdekképviseleti szervezete is, formabontó elképzelésnek bizonyult a maga idejében. A kérdés az, hogy a JAK meg tudta-e találni a hatékony politizálás formáit, a rossz személyi döntések mennyire billentették el a FISZ oldalára a mérleget. A pénzügyi források egyre nehezebb előteremtése,
az évről-évre fogyó levegő mind hozzájárult az összeomláshoz. Az államtól 2014-ben a JAK még 1,7 millió forintot kapott, míg 2018-ban ez az összeg 300.000 forintra csökkent. Balogh Endre felidéz egy emléket, amikor novemberben még mindig az éves támogatás nélkül ültek, emiatt 30- 40 szervezet vezetőit hívta össze, hogy hozzanak létre egy művészeti platformot, melyen keresztül közösen képviselhetik politikailag függetlenül érdekeiket a hatalommal szemben. A kezdeményezésből azonban nem lett semmi, a következő ilyen alkalommal helyette a Humán Platform alakult meg, mely akkorát akart markolni, amekkorát nem tudott fogni. Ferencz Mónika szerint ez a fajta hozzáállás sok kérdést vet fel: van-e értelme belépni különféle írószervezetekbe, egyáltalán a szervezetben való létezés működhet-e, ha a napirendben az egyre nehezebb létfenntartási kérdések veszik át a helyét a szakmai programoknak, a jövőt formáló gondolatoknak. Mindeközben az is érthető, hogy mindenki igyekszik a fejét az egyre magasabb víz fölött tartani, más forrásokhoz nyúl, magántámogatásokból él és örül, hogy nem neki kellett csődöt jelentenie. A közös érdekképviselet azonban létkérdéssé válhat, ha a jövőt szervezetek formájában képzeljük el.

Ferencz Mónika kiemeli, hogy a kulturális törvényjavaslattal kapcsolatban el lehetne lesni a színészek példáját, akik összeültek ötletelni, hiszen ebben az aktív ötletelés-tőzsdében lehet a jövő, miközben a bürokrácia súlya nem nyomja vállainkat. Ferencz továbbá arra is felhívja a figyelmet, hogy az elnökségen belül nem működött túl jól a kommunikáció, köszönhetően a kifogyóban lévő lendületnek, megszűnése talán szükségszerű rossz, amely ahhoz kell, hogy szervezettől független fiatal csapatok jöjjenek létre, akiknek nem kell pályázatokkal vagy a pénzügyi források előteremtésével foglalkoznia. Balogh szerint egy JAK-hoz hasonló szövetség fenntartása iszonyú teher a fiatalok számára, ezért talán új célokat kellene megfogalmazni, a mai világ hírérték-éhségét kielégítve – a közönség felnevet, mikor hozzáteszi, például egy Írók a Klímatudatosságért Szervezet formájában. Garaczi László szerint belevágni egy ilyen volumenű szervezetbe irreális, legalábbis 2022-ig mindenképp érdemes várni vele. Az azonban, hogy a fiatal írók egymásra találjanak és együttműködjenek létfontosságú, mert veszélyes az elveszett fiatalság – erre azonban vannak más fórumok (pl. a FISZ és az internet is megfelelő közeg), és remélhetőleg jönnek létre még újak.

Az est Nagy Márta Júlia felolvasásával végződik, aki az utolsó JAK tábor utolsó napjának titkos napló részletét osztja meg velünk.

Fotók: Vörös Szilárd
Az eseményen készült hangfelvétel meghallgatható itt.