Milyen közös metszetek vannak a Sziránó és a stilárisan pengeélen táncoló Mire ez a nap véget ér című regények között? Hogyan lehet a klisét klisével oltani? Miért tűnt el Marie Luise Karschnitz a német recepcióból és miért éri meg őt fordítani?

Azt esten számos érdekes kérdés merült fel, melynek első részében Nyerges Gábor Ádámot faggatták könyvhétre megjelenő Mire ez a nap véget ér című regényéről. A cselekmény egy maroknyi gimnazista mindennapjait beszéli el, középiskolai szerelmi drámákat és egyéb, tipikusnak mondható „tinédzser”-problémát sorakoztatva fel. Tamás Péter első kérdése is erre irányult – mégis hogyan állhatják meg a helyüket ezek a hétköznapi helyzetben megjelenített, klisékben beszélő emberek? Van-e célja, és ha igen, mégis hogyan lehet elérni ezzel az építkezési móddal, hogy meghaladja önmagát?

Nyerges Gábor Ádám magában a szándékban és a szituációkban látja a hétköznapiság potenciálját, hiszen, ahogy fogalmaz, általában mi magunk is sablonokkal fejezzük ki magunkat. Az ember újra és újra azon kapja magát, hogy ugyanazokat a kiüresedett szófordulatokat használja, mégis a kommunikáció közhelyessége az, ami izgalmassá teszi a háttérben megbúvó részleteket. Hogyan gondolja át a szakítást két tinédzser, vagy éppen be tudják-e vallani egymásnak, hogy mást szeretnek, mint ami épp „menő”? Ezekben a mozzanatokban pont a beszéd diszkrepanciája, az érzelmek és a kimondással járó ki nem mondás az, ami megteremti a feszültséget és a mögöttes tartalmat. Így a kötetet is ezekre a részletekre szerette volna kihegyezni a szerző.

2013-as, első (Sziránó-) regényében és új, Mire ez a nap véget ér című könyvében a közös keresztmetszet maga Sziránó. Ez a tudálékos, gyakran érzelgős agresszor, főszereplőből most mellékszereplővé avanzsálódik, egy lesz a többiek közül. Nyerges, elmondása szerint sok időt töltött a karakterek részletes, hiteles kidolgozásával. Így merült fel a kérdés, hogy e folyamat közben mégis mennyire kerül közel a szerző a szereplőkhöz. Szükséges-e egyáltalán? Miben mutatkozik meg ez a kötet hangnemét illetően?  

Nyerges elmondta, hogy a kötetben végig egyfajta hangnembeli hullámvasúton igyekezett megtalálni a jin-jangot az irónia/empátia viszonyában. Hiszen bármennyire is igyekszünk, az empátia teljes hiánya inkább a lírában valósítható meg – a prózára így vagy úgy, de igaz, hogy „minden Bovaryné én vagyok”.

Mindenkinek van egy bányászlámpája

A szálak elmélyítése és kifejtése újra és újra előidéz egy hangvételbeli változást, így, míg a kötet egyes pontjain személytelenebb, ironikus hangnemmel találkozhatunk, az egyre súlyosbodó kérdések és sorsok révén úja és újra rányitódik az ablak a sivárságra. Ennek következtében a hangvétel is átcsap egy szélsőséges, személyesebb modorba, mely az iróniával váltakozva létrehoz egy érzékelhető feszültséget a cselekvések mögött. Nyergest alapvetően a sivárság nyomora érdekli, annak kifejezési módjai, és nemcsak azért, mondja, mert hat és fél évig írta a könyvet.

Kiemelte, hogy az írás kezdeti fázisában nem mondatokból, hanem szituációkból, egységekből indul ki. Ha már két ember ül egy asztalnál, az is inspiráló, hát még akkor, ha nem beszélnek. A cél, hogy mindenkinek egy bányászlámpa legyen a fején, amivel váltogatja a nézőpontot – szituációról szituációra szökellve.

A szerző ezután egy részletet olvasott fel készülő regényéből, mely Kuka és Tekla viszonyát boncolgatta, majd elárulta, hogy egy hulla is lesz a regényben.

Az est második részében Marie Luise Kaschnitz írói munkásságára terelődött a beszélgetés Fülöp József jóvoltából, aki a Károli Egyetemen működő fordítói műhelyén nagy figyelmet szentel a szerző műveinek fordítására. Eredetileg Marie Luise Berstett néven született a Baden-Württembergi Karlsruhéban, nemesi családban. Műveit többek között Kalász Márton és Keresztury Dezső fordította magyarra, így különféle folyóiratokban is olvashatunk tőle verseket és prózákat.

Az író nagyon jó kapcsolatot ápolt az akkori német irodalom nagyjaival, például Thomas Mannal vagy Hermann Hessével. Kedvelte Kaffkát, mégis rövid regényeinek stílusát, karaktereit inkább Hemingwayhez lehetne hasonlítani. Azzal a fajta írásmóddal szembesülhetünk nála, amikor érezzük, hogy valami mocorog a szöveg mélyrétegeiben, de nem tudjuk, hogy pontosan mi is az.

Épp ezért merült fel a kérdés, hogy vajon mennyire nehéz őt fordítani. Mik azok a mozzanatok, részletek, melyek a legnagyobb erőfeszítést igénylik nála egy másik nyelvre való átültetés során?

Fülöp József először is a stílusbeli finomságokat jelölte meg. Kaschnitz stílusa eszméletlenül sokszínű, mint ahogy az emberi jellemek sokféleségét is szinte észrevétlenül kormányozza mindig új mederbe. Ezeknek a mozzanatoknak a hű visszaadása, a feszített belső ritmus, a néhol esszéista stílus az, amit a legnehezebb fordítani.

A műfordítók számára örök kihívást jelentő reáliák szintén feladták a leckét, már csak Kaschnitz hatalmas ókori műveltsége miatt is. Egy-egy kifejezés vagy részlet után akár hetekig is kutatni kell. Kaschnitz esetében a szakirodalmon kívül a fordítók nagy segítségére volt az író veje is, akivel sok problémát, kérdést tisztázni tudtak.

Az szerző munkáit általában – Fülöp műhelyének jóvoltából – egyszerre többen is fordítják, a legutóbbi Apokrifban megjelent Az utolsó hajóút című Kaschnitz-prózát például Uthy Edinával fordították közösen, ebből fel is olvasott egy részletet. A legtöbb fordításról tehát elmondható, hogy a műhely tagjai egyaránt tesznek valamit a „közösbe”.

Az író külföldi recepciója egyébként elég jó – angolszász nyelvterületen például meglehetősen sokan fordították, valamint franciául és spanyolul is jelentek meg művei. Nemsokára magyarul is megjelenik egy Kaschnitz prózáiból összeállított antológia, melyekben – Fülöp József megnyugtató elmondása szerint – szintén lesznek halálesetek (pl. A fekete Tó, lásd Apokrif 2019/2).

Mindezek ellenére vajon mi okozhatta mégis azt, hogy a német recepciótörténet mára már szinte teljesen megfeledkezett róla? Fülöp ennek okát az író életrajzában látja. A hitleri Németország alatt külföldre menekült írók között (például Thomas Mann, Bertold Brecht) Kaschnitz már nem találta a helyét a háború után sem. Ő ugyanis ezalatt belső emigrációba vonult – régészprofesszor férjével főként Frankfur am Mainban éltek, majd annak halála után visszaköltözött régi birtokukra. A német irodalomra nagy hatással lévő Gruppe 47 csoporttal szintén nem találta már a közös hangot, főként nyelvújító, „tisztogató” törekvéseikkel nem tudott azonosulni (ide tartozik például Ingeborg Bachmann, Günter Grass vagy Peter Handke). Így a német irodalomnak is van egy olyan elfeledett nemzedéke, melynek részeként az idők során számos remek író tűnt el a közös emlékezetből. Épp ezért különösen fontos, hogy minél több nyelven jelenjenek meg Kaschnitz fordításai.

Az est végén mindenki elégedetten távozhatott a KisPrésből, hiszen a két szekció összevetésével a „pohár” mindkét oldalán keresztül rálátást kaphattunk a különféle alkotói folyamatokra. Egy szerző eredeti szövegének alapkoncepcióitól így juthattunk el a műfordítói munka izgalmaira és nehézségeire egyaránt rávilágító tapasztalatokig egy pohár hűvös Hekkelberg kíséretében.    

Fotó: Vörös Szilárd