PRAE.HU: Kifejezetten korán érő énekesnek számít azzal, hogy 21 évesen már Budapesten énekelt főszerepeket. Hogyan alakultak az ide vezető évek, könnyen megtalálta a hangját?

Egész pontosan 18 éves koromban debütáltam színpadon, Magyarországon pedig 20 évesen énekeltem először teljes szerepet. Fiatalon érő típus vagyok, ami annak köszönhető, hogy sokat megéltem, és építkeztem mindabból, amit a varázslatos Székelyföldön megismertem. Aki nyitott szívvel él, és vannak ambíciói, az ott mindent megtanulhat. Engem a művészet beszippantott; fontos szerepet töltöttek be az életemben olyan hölgyek, akikkel közeli kapcsolatban álltam, és megszerettették velem az éneklést. Ugyanakkor akadtak körülöttem férfiak is, akik viszont megmutatták, hogy éneklés semmiképpen sem lányos művészkedés, hanem kőkemény dolog: az ember egyszer csak Nabucco lesz, Posa vagy éppen Don Giovanni. Ez szerelem. Persze figyelni kell a biológiára is; az egy dolog, hogy lelkileg és szellemileg hamar éretté váltam. De azt hiszem, akkor is működött volna ez a korai pályakezdés, ha még líraibb baritonhanggal rendelkeztem volna, nem pedig ennyire férfiassal. Az az igazság, ha az ember ösztönösen jól táplálkozik a saját energiáiból, okosan használja az adottságait, és megfelelő technikával is rendelkezik, amit azért például a nagyváradi egyetemen megtanítottak, fizikailag mindez nem lehetetlen. A román énektechnikával egyébként nagyot lehet robbantani, ha az ember tehetséges.

PRAE.HU: Mennyire kellett megküzdenie a lehetőségekért, hogy egyáltalán énekes lehessen?

Még abban a korszakban kezdtem énekelni, amikor az internet sehol sem tartott. Lehet, hogy akkor ez megkönnyítette a helyzetet: hamar híre ment, ha egy tehetséges gyerek felbukkant valahol. Szerettem volna Erasmussal Magyarországra jönni, de nem engedtek. Az akkori barátnőm viszont kijutott, és beszélt rólam az itteni énektanároknak, akik beleegyeztek, hogy meghallgassanak. Pászthy Júlia ingyen adott nekem órákat, és bevitt az Operaházba. Neki köszönhetem, hogy most már én is hasonlóképpen támogathatom a fiatalokat. Akkor még Andor Éva vezette az ének tanszéket, csupa szív, szakmailag kitűnő énekesnő, és úgy egészében nyitottabbak voltak az olyan emberekre, mint én. Jelenleg nehezebb személyiségek uralkodnak a tanszak felett. Aztán ne feledkezzünk meg a jól menő operaházról sem: a stúdióba azonnal felvettek, megkínáltak szerepekkel. Nem acsarkodás és gyűlölködés folyt, hanem munka. Mindez remek lehetőségeket kínált, azóta is várunk ilyenekre Magyarországon az operajátszás terén. Idehaza nem épít senki senkinek pályát, mindenütt irigykedés tapasztalható, mindenki a hatalma megtartásáért reszket.

PRAE.HU: Milyen ennyiszer elénekelni, mondjuk, a Bohémélet Marcellóját a MET-től egészen Budapestig, hogyan és mitől lesz mindig friss az interpretáció?

Kicsit olyan ez a sok szerep, amit már énekeltem, és fogok énekelni a jövőben, mint megannyi meghódításra váró hölgy. És ha én valakit egyszer meghódítottam, azt örökké szeretni fogom, különleges marad számomra. Így ápolom a szerepekkel a kapcsolatot, igyekszem megajándékozni őket, és ők is ezt teszik velem, például azzal a sok hellyel, ahová elvisznek. Egy énekes akkor igazán kitűnő, ha minél többfelé el tudja adni az általa formált figurát. Úgy fogok fel minden egyes alkalmat, hogy megjelenhetek a színpadon a „párommal”. Tökéletes fúzió jön létre köztünk, ami megunhatatlan. Akad olyan szerep, amiből úgy érzem, biológiailag kezdenék kiöregedni, de csak azért is előveszem, karbantartom a hangom, hogy ne kelljen elválnunk egymástól.

PRAE.HU: És milyen tapasztalat ugyanabban az operában több szerepet eljátszani, ahogy tette azt például a Figaro házasságában?

Egyik szerep a másikat építi, természetesen. Ezért sem tudja sok színházvezetés, hogyan kell megfelelően bánni egy énekessel. Persze, egyik szerepről a másikra ugrálunk, de nem mindegy, hogy hogyan, figyelni kell az egyéni érési folyamatra. A legszerencsésebb valószínűleg az lenne, ha az ember tartósan tudna építkezni egy adott légkörben, amit megszokott és amiben jól érzi magát, de ez ma már nagyon nehezen megoldható.

PRAE.HU: Külföldön az operaházak és a közönség igényel-e különleges diszpozíciót, miben más, mint hazai terepen színpadra lépni?

Külföldön még mindig óriási a csodálat a világjáró művészek iránt, órákig kell előadás után autogramot osztogatni és fotózkodni, ami nagyon jó érzés. Fontos lenne itthon is hasonló rajongói köröket fenntartani, de Magyarországon az emberek nem gyakorolják ezt ilyen szinten. Távolságtartás van bennük, ami szintén előny, amennyiben nem terheli a művészt indiszkrét nyomulós viselkedéssel. Idehaza megmaradt egy nagy kör, aki imád operába, koncertekre járni, és ezt jól műveli. Akadnak olyanok is, akik csak úgy véletlenül beesnek egy-egy előadásra, őket általában nehéz elvarázsolni, ha éppen nem úgy sikerült beesniük. Aztán megint mások nagyon entellektüelnek képzelik magukat, és mindent pocskondiáznak, hogy kimutassák, milyen okosak, de belőlük már egyre kevesebbet találni ‒ azt kell mondanom, ez valahol sajnálatos, mert mégiscsak komoly, véleményteremtő magot képviselnek.

PRAE.HU: Ha külföldön elmondja, hogy erdélyi, szokott rá érkezni különösebb reakció, vagy a mai globális világban és főleg az opera nemzetközi világában ennek nincs jelentősége?

Hűha, dehogyisnem, mindig van reakció. Az emberek szeretik az egzotikumokat. A tájékozottabbak Magyarországgal azonosítják be Erdélyt, mások Drakulával, egyre többen pedig a gyönyörű tájjal. Valahol egzotikumnak számítok, nincs túl sok erdélyi magyar a világban. Előfordult már, hogy székely vagy magyar zászlót emeltek taps közben. Ezt alakítom is magam körül: bárhová megyek, keresem a magyarokat, és azt a pár tiszteletjegyet, amit kapok a helyi operaháztól, odaadom nekik. Így néhány főt már sikerült is becsalnom.

PRAE.HU: Milyen visszajelzéseket figyel a saját teljesítményéről?

Legfőképpen saját magamat kontrollálom: gyakran jön velem énektanár vagy zongorista, aki szakmailag tud értékelni, és fel is veszem magam, hogy visszahallgassam, mit csinálok. Ha a kritikákra kíváncsi, azokat nem szoktam olvasni, csak ha muszáj, mert külön felhívják rá a figyelmemet. Manapság az emberek távol tartják magukat ettől a műfajtól, nem szánnak elég időt rá, ráadásul sokszor légből kapott, nagyzoló kritikák jelennek meg, még ha pozitívak is.

PRAE.HU: Létezik kasszasiker, kritikai siker, közönségsiker… Mitől érez sikeresnek egy előadást belül, személyesen?

Akkor, ha felépítettem egy karaktert, amely bárhol megállja a helyét. Koncerteken ugyanúgy a minőségre törekszem; ha ez sikerül technikailag is, karakterábrázolásban is, és megragadtam vele a közönséget, akkor azt hiszem, minden rendben. Külföldre nem azért járok, mert székely vagyok, vagy mert szép a szemem, hanem mert jól csinálom. Nagy megtiszteltetés nekem, amikor felkérnek külföldről, és azt tudom mondani, hogy köszönöm, de nem, mert itthon tartózkodom. Jólesik, hogy számítanak rám. Az persze már nem, ha itthon kiszúrnak velem, de biztos ilyen is kell az életben.

PRAE.HU: A hangfelvétel megjelenése, aztán az internet térhódítása révén a régi nagyok, akik ugyanezeken a világhírű színpadokon énekeltek, előadásaik formájában mellettünk élnek. Ez nagy nyomást jelent-e egy mai énekes számára, és ha igen, hogyan lehet leküzdeni?

Ha az ember rossz passzban van, nagy nyomás. Ha jó passzban, akkor nem nyomás, nekem legalábbis ez a meggyőződésem. De az igaz, hogy általánosságban könnyebb hibázni, könnyebb kiesni a közönség kegyéből; ugyanakkor lehet látni, hogy a legnagyobb sztárok is hibáznak. Ez a nagyfokú nyilvánosság bizonyos fokig jót tesz a szakmának. Aki viszont ez elé a nyilvánosság elé lép, annak számítania kell rá, hogy rengeteg rosszindulattal fog találkozni. Az emberek a nézőtéren fel sem tudják mérni, egy énekes mekkora terhelésnek van kitéve a színpadon.

PRAE.HU: A naptárjában úgy látom, koncertet sokkal kevesebbet ad, mint ahány operaprodukcióban szerepel. Ez saját döntés-e, és ha igen, miért alakította így?

A koncertnek nincs meg az a varázsa, hogy beöltöztetnek, felkészülök az adott karakterre. A pódiumon csak egy átlagos figurát hozok, saját magamat. Nem tudok benne annyira felszabadulni, különösen a vokális-szimfonikus koncerteket nem szeretem: végigülni az egészet a zenekar előtt, néha felállni és énekelni. Mindvégig viselkedni kell, nem élhetem bele magam, nem krákoghatok egyet, ha éppen kellene. Szóval igen, ez abszolút személyes döntés, én ilyen vagyok.

PRAE.HU: Saját cége is van, az ARTSTART4U. Hogyan és miért került sor a megalapítására?

Ez nem cég, hanem egyesület, amellyel a fiatalokat támogatom. Úgy kezdődött, hogy néhányan megkerestek, és nekik egyénileg segítettem: eljuttattam őket nyelvtanfolyamra, adtam egy-egy órát, elirányítottam megfelelő énektanárhoz. Amikor ezek a megkeresések több százas nagyságrendűvé nőttek, létrehoztuk a barátaimmal az ARTSTART4U-t. Előbb a saját pénzemből működtettem, majd elkezdtünk sikeresen pályázni, és öt éve remekül működik. Ha az ember valamiben eredményeket ér el, azzal egyidőben kell azon is dolgoznia, amit az utódoknak akar nyújtani. Nem pedig hazajönni, amikor már nincs hangja, és kiabálni, osztani az észt.

PRAE.HU: Van olyan külföldi tapasztalata, aminek a gyakorlatát szívesen meghonosítaná itthon is?

Persze, rengeteg, jobbnál jobbak. De ahhoz először is az operajátszást komolyan kellene venni, például nem tehetnénk meg, hogy bizonyos embereket személyes bosszúból félreállítunk. A hozzá nem értőket kellene eltávolítani, és azokat hozni a helyükre, akiknek szenvedélye az opera és értenek is hozzá. Én bízom a jövőben, az itthoni feltámadásban.

PRAE.HU: A tavalyi év elején megjelent első szólólemeze nemzetközi koprodukció. Mesélne a születéséről, akár a készítés folyamatáról, akár az áriák összeválogatásáról?

Őszintén szólva semmi tapasztalatom nincs a lemezkiadás terén. Teljesen rábíztam magam az énektanáromra, Berle Sanford Rosenbergre. Ő állította össze, hogy miket énekeljek fel, így őt dicséri minden szépség, ami elhangzik ezen a lemezen. És bejött. Óriási nyereség volt önmagában a felkészülési munka és a légkör is. Én ilyen vagyok, amikor hatékonyan dolgozom: szeretet, kedvesség, mosoly vesz körül, nem idegeskedés, hanem értékteremtés. És meglett az eredménye, egy hét alatt. Szerintem ez a lemez jól bemutatja egy 36 éves művész múltját, jelenjét és jövőjét. Nem szeretem magamra költeni a pénzt, a lemezt is pályázatból valósítottuk meg, és éppen ennyire futotta a költségvetésből.

PRAE.HU: Nem is titkolja, hogy vehemens és határozott személyiség. Mennyire működik ez az operában, ahol sokak együttműködéséből jön létre a produkció? Mennyire kellett az egyéniségén is dolgoznia a hangja és a képességei mellett ahhoz, hogy betölthesse a hivatását?

Semennyire. És ez a jó. Külföldön nagyon örülnek neki, ha az ember felkészült, és rendelkezik saját karakterrel. Olyankor meg is kérdezik, mert azt látják rajta, hogy magabiztosan uralja a helyzetet, van véleménye a darabról. Magyarországon szintén dolgoznak nagyon jó rendezők, de olyanok is, akiket nem tudom, hogyan engedhettek egyáltalán színpad közelébe. Megesett már, hogy felálltam és otthagytam a produkciót. Kompromisszumkész vagyok egyébként, de csak akkor, ha azzal előre tudunk lépni.

PRAE.HU: Tanít is?

Rendszeresen nem. De nyitott füllel járok, és aki megtalál, annak segítek. Mesterkurzust minden évben rendezünk Csángóföldön, oda Magyarországról is jönnek. Mindig a kárpát-medencei magyarságban gondolkodom. Jelenleg számos dologban veszek részt, például Nagyváradon ének tanszak alapításán dolgozom az egyetemen ‒ létezett eddig is, de csak románul, magyarul nem. Jobban kellene az operaénekesi pályára figyelni, akár sokkal nagyobb gazdasági erőket meg tudna mozgatni a műfaj. Sok fiatal úgy megy el innét, hogy csak az marad meg benne, mennyire rossz volt itthon, és ezért nem akar visszajönni. Emiatt is igyekszem annyira támogatni őket, hogy azt érezzék, igenis kapnak valamit. Szép dolog, ha valaki külföldre megy, karriert csinál és hazajön, de alapvetően nem ez a cél. Sokszor mondták, hülye vagyok, amiért itt maradtam, de így döntöttem, mert a hozzám hasonló emberekre is nagy a szükség.

PRAE.HU: A családja hogyan vesz részt a karrierjében, illetve Ön hogyan találja meg rájuk az időt?

Amióta a kislányom megszületett, azóta a párkapcsolatom fontossága hatványozódott. Megválogatom, hogy mikor járok külföldre. Igyekszem az itthoni pályámra helyezni a legnagyobb súlyt, és komoly álmokat táplálok, amiket még meg kell valósítanom. Család terén nem kívánhatnék jobbat magamnak; minden adott, hogy megbecsüljem, vigyázzak rá, és emellett tevékenykedjek mint énekes. Vagy mint bármi.

PRAE.HU: Felesége, Mester Viktória szintén énekes. Mennyit lépnek fel együtt színpadon?

Erre sajnos nem nyílt sok lehetőségünk az utóbbi időszakban. Külön utakon járunk; nekem változik a szerepköröm, inkább Verdi felé tartok, a párom viszont még könnyebb hang. De ha mi egyszer összekerülünk a színpadon, nagy dolgokra vagyunk képesek. Úgy ismerkedtünk meg, hogy egy évadban sokat énekeltünk együtt.

PRAE.HU: Szoktak otthon közösen gyakorolni, és segítik egymást tanácsokkal az előadások után?

Hajaj! Ritkán gyakorolunk együtt, de akkor nyomatékosan hozzászólunk ahhoz, amit a másik csinál. Megnézni csak olyankor nézzük meg az előadást, ha külön megkérjük rá egymást valamilyen okból. Nehéz nekünk Magyarországon operába járni, mert mindenki várja aztán a véleményt, és én nem bírok hazudni. Az őszinteség itthon nem igazán megy, mindig diplomatikusak akarunk lenni, nem lehet egyenesen megmondani senkinek semmit, mert azt nem tudjuk elfogadni. De lehet, hogy ezzel az igényemmel kihalófélben lévő embertípus vagyok.

PRAE.HU: Van példaképe?

Böjte Csaba nagy példaképem mint ember. Az ő útja a legszimpatikusabb nekem, az embernek a saját tehetségéhez mérten hasonló értékű dolgokat kell maga után hagynia. Nem csilivili autókat meg egyebeket kellene összevásárolni, hanem a környezetünket a lehető legnagyobb mértékben segíteni. Nyilván nem mindenki tud több száz árvát eltartani és az életüket megszervezni, de csak a saját, szűkebb közegére mindenkinek tudnia kell odafigyelni, és azt boldogabbá tenni, én ebben hiszek. Kedvelem Jonas Kaufmannt meg Plácido Domingót is, nagyon tetszik, ahogy alázattal állja a sarat azok ellen, akik próbálják tönkretenni, és nem veri a mellét mindaz után, amit ő letett az asztalra.

PRAE.HU: Dolgozott már együtt velük?

Hogyne, mindegyikükkel. Böjte Csabával koncertet szerveztem, amelynek teljes bevételét a Szent Ferenc Alapítvány kapta. Párszor beszélgettem vele személyesen, és mindig nagyon feltöltött. Domingóval pont a Bohéméletben léptünk fel közösen, ő dirigált. Ez egy búcsúztató előadás volt a Covent Gardenben, John Copley rendezésében, ami a kedvenc Bohémélet-rendezésem. Jonas Kaufmann-nal pedig még kezdő énekes koromban kerültem azonos szereposztásba, egy müncheni Don Carlosban, ahol az egyik flandriai küldöttet alakítottam. Már az első próbán megállt mellettem, a vállamra tette a kezét és úgy énekelt, én meg csak néztem. Imádom azt a hangot, és őt mint művészt is; szintén elég karakteres és őszinte ember.

PRAE.HU: Az opera egyike a leginkább hagyományos, legnagyobb presztízsű műfajoknak 1600-tól mostanáig. Mi az aktualitása ma?

Ez bonyolult kérdés. Soha nem fog születni ennél komplexebb műfaj, az biztos. Az opera széles körben azért nem menő, mert nehéz kitanulni, hogy valaki igazán kiváló legyen benne. Sok tehetség elmegy inkább a filmhez, ott nagy pénzeket lehet besöpörni, és addig vehetnek fel valamit, amíg megfelelően nem sikerül. Az operánál viszont egyszeri előadásban összpontosul zene, színjátszás, képzőművészet, minden. A legtökéletesebb tükör, amit a mai társadalmakban szembetarthatunk a világgal, olyan, mint a legeslegdrágább kő, ami létezik a földön. Nem odafigyelni rá, mostohán bánni vele hatalmas bűn. Az opera tradícióra épül, és ha nem ápoljuk, a tradíció rombolódik, a sok-sok évtized, évszázad alatt felépített értékek megkopnak. Lehet mindennap új hagyományt létrehozni, de minek, amikor már régről ott vannak jobbnál jobbak?

Fotók: fejléc: Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa; főoldal: ARTSTART4U Egyesületek; portré: Zsólyomi Norbert