A borítón változatlanul Lajta Gábor Betekert karú nő című festményét látjuk, amely jól előkészíti a szvoreni rövidpróza által megteremtett világok atmoszféráját. A központi alak a természetes fénytől elzárva, egy szűkre szabott, fehér vonallal körülhatárolt sarokban ül. A szerző a figuráit hasonló környezetbe helyezi, a legjellemzőbb terek a szövegekben a szűk lakások, az irodák, a kórház. A természetes táj szinte teljesen hiányzik ezekből a novellákból: látunk ugyan arra példát, hogy a szereplők utaznak vagy nyaralnak, de a természet olyankor sem jelent bármilyen harmóniát vagy a tágasság érzetét. A szereplői környezetről nem is kap az olvasó teljes panorámát, csupán azon a zoomoló fókuszon keresztül érzékeljük, amelyen keresztül az elbeszélő leírja az őt körülvevő tájat.

A ráközelítés és a kinagyítás technikája az egyik jellemző közös eleme ezeknek a szövegeknek. Az elbeszélő azzal kecsegtet és tartja fenn az olvasói figyelmet, hogy a közelítés során a környezet és a tárgyak valamiféle értelemmel szolgálhatnak, esetleg titkokat fedhetnek fel. Az elbeszélő nemcsak a környezetben, de az őt körülvevő emberekben is sok esetben a részleteket figyeli. A részletek pontos és plasztikus, mégis tömör leírása nem a titkot fejti fel, hanem az undor váratlan megjelenését eredményezi, amely hirtelen kizökkenti az olvasót a szövegek monoton lüktetéséből. „Közelről nézve nem is pöttyös Emmi néni kendője, én mégis szeretem. Szarvason rájöttem, hogy a szürke pöttyök valójában kis négyzetek. … Pöttyös kendője a nyakába csúszott, haja a vállára omlott, a kendő alól pedig kiszabadult valami nem is annyira kellemes illat.” (52.) Mintha a feltételezett titkok mögött nem is lenne semmi, pusztán az emberi test és az ösztönök.

A térszerkezetek alakulását illetően az utolsó novellában megjelenik a szűk környezetből való kiszabadulás lehetősége, A térre, le cím is a táguló tér képzetével játszik. A főszereplő beteg nő a naptól elzárva kell, hogy éljen, egy új lakásban, amit fokozatosan próbál megszokni. A házban dolgozó kulcsmásolótól kap egy esernyőt, ami lehetővé teszi számára, hogy napos időben is kiüljön a ház előtti térre, ahonnan aztán egy idő után a játszótéri anyukák megkérik, hogy távozzon.

Az utolsó novella abban is különbözik az előzőektől, hogy ebben a szövegben már végleg elfogy a család az elbeszélő körül. Míg az előző novellák mindegyike valamilyen, általában hiányos család életébe engedett bepillantást, addig az utolsó novellában már csak említés szintjén jelenik meg az elbeszélő nővére, más családi kapcsolatot nem látunk.

A kötet nyitónovellájának elbeszélője, a kamasz fiú, a hiány „helyét” szemléli. („...én a telkek közti kőfal mélyedéseit néztem, a hiányzó téglák helyét.” (6.); „Ott állt az első ajtó helyén.” (12.); „Eszembe jutott a téglák helye” (13.); „Lekötött, hogy túl jól sikerült a vákuum: nyelvem a cipzárcsúcson lévő lukba szorult…” (13.)) Az elbeszélő figyelmét sokszor a tanulmányozása köti le. Kérdés, ha az elbeszélői figyelem a „semmire” irányul, akkor hogyan képes történeteket elmesélni vagy megérteni.

Mióta Édesapa elment, azt sem tudom eldönteni, hogy vacsorára körözöttet vagy padlizsánkrémet szeretnék, nemhogy a semmi helyére gondoljak valamit. (11.)

Az első szöveg előkészíti a következőkben megjelenő családokat, amelyek egyetlen közös tulajdonsága a hiány lesz. Hol az apa, hol az anya, hol egy testvér, hol a gyerek, hol a kielégülés, valami mindig hiányzik az úgynevezett családi boldogság eléréséhez. A hiányos címet a címadó novella első elbeszélője, a szívbeteg kislány egészíti ki: „Édesanyám, egyetlenem, nincs boldogság a Földön, de ne is legyen.” (72.) A kisgyermek tapasztalata, mint valami ritmizált bölcsesség, amilyet régen a kelengyének szánt falvédőkre hímezhettek, megkérdőjelezhetetlen igazságként lengi be a következő szövegeket. A Nincs, és ne is legyen szöveg négy, egymástól elkülönülő részből áll. Az első, kurzivált szakasz a kislány monológja, amelyben az írás és az elbeszélés ideje néhol összecsúszik. („Édesanya fél, írom, Édesanya félelemmel telve néz, javítom át.” (71.); „Zápor, írom a naplóba, zivatar javítom át.”(52.)) Az elbeszélő a pontosságra törekszik, az olvasó számára mégis megbízhatatlan marad: „Attól tartok, hogy a kulcslyuk túloldaláról nézve dögönyözés és gyilkolás között kevés a szemmel látható különbség.” (54.) – mondja az elbeszélő kislány, amikor öccséről beszél és arról, hogy mennyire szereti megdögönyözni. Ezekben a szövegekben az érzelmeket – mint például itt a gyermek féltékenységét kisebb testvérére – ilyen „kulcslyukakon” keresztül látja az olvasó, csak részleteket kapunk, amik aztán tűnhetnek ennek is vagy annak is. A kislány elbeszélése után következik egy szakasz az apától, majd a fiútól és végül az anyától. E három rész mintha már egy másik családról beszélne, amelyben sosem volt lánygyermek, így az elbeszélés további részeiben maga az első szakasz elbeszélője, a kislány válik a hiánnyá. A gyermek elvesztése érzelmi szinten nem jelenik meg a családban, de a környezetükben olyan dolgok hiányára reagálnak, amelyeknek az emléke (például a szaga) valahogy mégis velük maradt. „Nincs indigónk, magyaráztam, de a szaga hetekre, hónapokra megmarad.” (87.) „Apa azt állította, hogy felszámolták a kacsatelepet, de mi abban a pillanatban is éreztük a kacsaszagot.” (84.) A kötetre jellemző, hogy az igazi traumák nem kimondhatók, a kimondás helyett az elbeszélő rendszeresen a környezetére reflektál, az olvasó pedig ezekből az apró jelekből ismerheti meg az elbeszélők múltját.

Párbeszédeket nem olvasunk a novellákban, a szubjektív nézőpont kerül előtérbe, ami felszámolja a másik fél (feleség, férj, gyerek, stb.) megértésének lehetőségét, és szintén annak formai megnyilvánulása, hogy a szereplők nem találnak értelmet, nincs tanulság, a szövegek csak úgy abbamaradnak. A szereplőknek a legritkább esetben van nevük, sokkal inkább a családban betöltött szerepük nevezi meg őket (anya, apa, férjem, feleségem, sógor, stb.). A hiányzó nevek arra ösztönözhetnék az olvasót, hogy elfogadja, itt nem konkrét történeteket olvas, hanem típusokról tipikus eseteket. Ez azonban így mégsem állja meg a helyét, ugyanis a szövegek végére nem kerül semmiféle tanulság, nincs moralizáló bölcsesség, hiába a névtelenség és a tipikus esetek, a történetek mégsem tartogatnak bármiféle általános érvényességet.

Az olvasói figyelmet a titok megfejtésének fenntartott ígérete tartja fenn, amelyekre aztán általában vagy nem kap biztos választ, vagy jelentéktelennek bizonyul a titok.

Egyik kedvenc történetem a Fél órával rövidebb, mint egy haszid ének, melynek szereplői a szűkszavú, bezárkózó apa és a gyermekien kíváncsi lánya. Az elbeszélés a lány szólama, de mégsem egyes szám első személyű. „Egy csésze megemelkedett, finoman megdőlt, és gazdátlan szájba öntött almalevet.” (43.) Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy ez a gazdátlan száj meséli el a történetet. Gazdátlan a száj, ugyanis a szövegben az atyai tekintet jelöli ki, hogy meddig tart a másik fél: ha atya haragos, akkor csak a könyökig csúszik fel a tekintete, onnantól nem vesz tudomást a lányáról. Az apa és az Atya mint Isten a kislány szemében szinte egy. A novella az apa és a gyermek időfelfogásának különbségével játszik: „Atya ideje máshogy telik…” – mondja az elbeszélő (43.). Az időkülönbség az apa-Isten párhuzam alapján felfogható a szent és a hétköznapi idő különbözőségeként is. A gyermeket a sötét lakásban a tárgyak szintjén is befejezetlen történetek veszik körül, mint ahogy apja sem mesélte el neki soha saját történetüket. A szőnyegre hímzett történetek végét nem lehet látni, eltakarják a bútorok: „A szőnyegre sötét és befejezetlen történetek vannak belehímezve, mint a függönybe is.” (45.); „A komód olyan nehéz, mint Atya hallgatása: a befejezetlen történetekről csak akkor sikerülhetne lerángatni, ha az élénkpiros szájnak segítene valaki.” (47.) A kislány, mivel apjától nem tud meg semmit a család múltjáról, a komódban őrzött régi iratokat nézi meg, ahol egy fotót talál nagyapjáról, aki egy haláltáborban veszítette életét. Hasonló jelenetet látunk a nemrég megjelent Akik maradtak című filmben, amelyben az orvos az egész családját elveszítette, a traumáról nem képes beszélni, örökbe fogadott lánya így csak a fotókon keresztül fér hozzá a családi múlthoz, az elbeszélt történetek hiányoznak kettejük kapcsolatából.

A belső monológokból hiányzik az ok-okozatiság (erről bővebben lásd Bagi Zsolt szövegét), az elbeszélők egyik legfontosabb hasonlósága a végletekig feszített önreflektív nyelv használata, amely felszámolja annak a lehetőségét, hogy egy egységes, ok-okozati narratíva összeálljon. Ezek a rövid, reflektív mondatok képezik meg az egész kötet ritmikáját, amely hiába áll önálló rövidprózákból, ritmusát tekintve mégis erős egységet mutat. A ritmus pedig az olvasót próbáló monotónia, amely olyan dallamtapadást idéz elő az olvasóban is, hogy nem meglepő, ha a kötet letétele után a saját fejében is elkezd kattogni ez a reflektív belső monológ. Számomra a monotónia mégsem tűnik öncélúnak, inkább mintha aláhúzná a ne is legyen-részt, nem enged szabadulást a szövegek bezárt, nyomasztó világából – ahogy Szvoren saját figuráinak sem adja meg a kitekintés és a tágasság lehetőségét –, hanem ott lüktet tovább az olvasóban.