Bátor dolog a diktatúrában a diktatúra arcába nevetni. Örkény István, Bohumil Hrabal, Jiří Menzel, Miloš Forman, Bacsó Péter, Fábri Zoltán és még sokan mások pont ezt tették a hatvanas-hetvenes években filmszatíráikban és groteszkjeikben. Bátornak nevezhető Charlie Chaplin is, aki A diktátorban akkor csinált hülyét Hitlerből, amikor még az Egyesült Államok nem lépett be a háborúba, és nem lett volna „illendő” ilyet tenni. A Führert, de Sztálint sem nagyon szokás ábrázolni filmekben, hát még filmszatírákban, ám az utóbbi pár évben mindkét véreskezű diktátor megkapta a magáét a nagyvásznon (Armando Iannucci: Sztálin halála, David Wnendt: Nézd, ki van itt!).

Őket ma már inkább azért nem „illendő” akár csak antagonistának is megtenni (hát még drámai főhősnek – lásd a 2004-es A bukás esetét) mert több millió ember haláláért felelős háborús bűnösök, és ha totalitárius diktatúráik túlélői koruk okán már nem is, de azoknak a gyermekei és unokái biztosan élnek, és érzékenyen érintheti őket, ha egy szatírában poénra veszik az ideológiát, amelynek nevében meghurcolták felmenőiket. A fekete komédiák nagymestere, Taika Waititi (Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája, Thor: Ragnarök) azonban nem politikai korrektségéről, hanem merészségéről ismert, így elkészítette groteszk elemekkel fűszerezett, maró szatíráját a háború végnapjait élő náci Németországról, és maga játszotta el a címszereplő kamaszhőse fejében élő Hitlert is. Az új-zélandi rendező sikeresen elkészítette saját Forrest Gumpját, megérdemli a hat Oscar-jelölést (többek között a legjobb film és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriákban indul a díjakért).

Taika Waititi a forgatókönyvet Christine Leunens Cellába zárva (Caging Skies) című regénye alapján írta. A történet a háború utolsó éveiben, a nagy fordulatok idején játszódik, amikor a fasiszta Olaszország utolsó bástyáit védi, a Szovjetunió pedig megindította nagyszabású offenzíváját a keleti fronton. Németországban persze még mindenki boldogan él – már, ha az „árja fajhoz” tartozik. A kiskamasz Jonathan (akit Jojónak becéznek) hétköznapjai is a felsőbbrendűség, de még inkább a náci ideológia és Hitler bűvöletében telnek. Szó szerint is, mert van egy képzeletbeli barátja, aki történetesen maga a Führer. Ám mint kiderül, Jojo elveszítette édesapját és nővérét is, édesanyja, Rosie pedig munkája és titkos ügyletei miatt sokszor távol van otthonuktól, így Hitler számára egyszerre apapótlék és barát is.

Tehát a fiú nem annyira a nácizmusban hisz, hanem törődésre, családra, barátokra vágyik. Érzékenysége miatt nem is tud érvényesülni a Hitlerjugendben, pedig Führere folyton tanácsokat ad neki, hogyan lehetne gyenge kis nyuszi helyett erős férfi, aki majd megnyeri Németországnak a háborút. Jojo szerencséjére egy szerencsétlenül eldobott gránát miatt megsérül, így nem mérgezhetik tovább elméjét, viszont az iskolából is kimarad. Kényszervakációja alatt otthonában pedig olyan titokra bukkan, ami alapjaiban rendíti meg világnézetét: egy, az abszolút ellenséges „fajhoz” tartozó zsidó lányra (Elsa), aki nemcsak idősebb, de erősebb és cinikusabb is a naiv Jojónál.

Nagyon forró a talaj, ahová Taika Waititi tévedt, és néhány külföldi kritikustól keményen meg is kapta a magáét, amiért ide merészkedett. Néhányan nem is annyira a nácik és Hitler groteszk (tehát egyszerre mulattató és félelemkeltő) ábrázolása miatt támadták, hanem a történelmi hitelességet kérték számon a Jojo nyuszin. Azt szögezzük is le az elején, hogy ez nem történelmi film, a történelem csak egy eszköz arra, hogy Waititi ma is aktuális ideológiai problémákat vizsgáljon. A szándékos „történelmi hiteltelenséget” pedig a szatirikus és a groteszk stilizáció biztosítja. A szatíra és a groteszk jellegzetessége a túlzás: előbbi társadalmi-politikai jelenségeket, hatalmi figurákat figuráz és gúnyol ki (Bacsó: A tanú), utóbbi pedig a kisemberek vagy a hatalmasságok beosztottjainak világára, illetve az önmagát túlértékelő, ezért nevetségessé váló egyénre fókuszál (Menzel: Szigorúan ellenőrzött vonatok). Egyik sem ódzkodik az abszurdtól, az irreálistól, sőt a fantasztikumtól sem (lásd Emir Kusturica filmjeit). A Jojo nyuszi a Forrest Gumphoz hasonlóan vegyíti a két műfajt, illetve ábrázolásmódot. Ha Robert Zemeckis klasszikusában nem akadtunk fenn azon, hogy a csetlő-botló címszereplő csodával határos módon túléli a vietnami háborút, vagy beszélget Richard Nixon elnökkel a Watergate komplexumban, úgy Taika Waititi groteszk-szatirikus történelmi drámáján sem érdemes számon kérni a címszereplő hős előtt gyakran feltűnő Hitlert, vagy hogy a Gestapo emberei abszolút idiótaként viselkednek a házkutatáskor.

A Jojo nyuszi szatírának és groteszknek is szinte tökéletes alkotás. Van benne néhány, látszólag inkább bohózatba illő, öncélú poén (például amikor a Gestapo emberi egyenként „Heil Hitler!”-eztetik a főhősöket), ám valójában mindennek megvan a maga helye és szerepe, mind a mélyrétegeiben rendkívül komoly, ugyanakkor szívmelengető drámát támogatja. Tehát Taika Waititi remek érzékkel adagolja a humort a drámába, és nagyon ért a hangnemkeveréshez is. Például, amikor a háború már eléri a várost, és látjuk hadba vonulni a fiatal fiúkat és lányokat, illetve egészen idős embereket, az rendkívül szívszorító és szomorú jelenet. Ám Waititi feldobja olyan poénokkal, mint amikor a Sam Rockwell által mesterien eljátszott Klenzendorf kapitány saját maga tervezte giccses díszegyenruhájában és túldíszített, barkácsolt puskájával harcba indul. Mindez pedig nem válik ízléstelenné vagy blődlivé, mivel ott van a jelenetben a vesztes náci Németország kegyetlen valósága. Azaz a fanatikusok még Hitler halála után is képesek voltak fenntartani a dicsőség látszatát, azonban a látszat csalt, az ideológia nevében számos fiatal, sőt gyermek veszítette életét egy teljesen értelmetlen, és a kapitány egyenruhájához hasonlóan röhejes ügyért.

Sam Rockwell karaktere egyébként nem egyértelműen negatív figura, és Taika Waititi okosan elkerülte a kollektív bűnösség-reprezentációt is. Azaz a Jojo nyuszi egyfelől megmutatja, hogy sokan nem értettek egyet a náci ideológiával (a kisváros főterén felakasztott ellenállók), de akik ennek a bűvöletébe kerültek, azokba is szorult némi emberség. Ez utóbbi kategóriába tartozik Klenzendorf kapitány karaktere, akit ugyan egy nárcisztikus és megalomániás katonatisztként ismerünk meg, azonban az később nyilvánvalóvá válik, hogy gyermekeket még ő sem lenne képes a halálba taszítani. Erre legfeljebb a legfanatikusabb nácik, a Hitler fantazmagóriáját még a Führer halála után is kiszolgáló groteszk Gestapósok hajlandók.

A legérdekesebb természetesen maga a címszereplő és a padlástérben, nővére szobájának falai mögött bújtatott Elsa, illetve az ő kapcsolatuk. Ez annak is köszönhető, hogy Taika Waititi két remek, fiatal színészt vagy színészpalántát választott a főszerepekre: a kamaszfiút megformáló Roman Griffin David és a lassan nővé érő zsidó lányt életre keltő Thomasin McKenzie egyaránt nagyon érzékenyen játsszák el szerepeiket. Miattuk a Jojo nyuszi sokkal több mint egy nácikat kigúnyoló szatíra. Igaz, sokszor láttunk már hasonló felnőtté válási történeteket más közegekben (elég, ha csak az olasz példákra gondolunk: Amarcord, Maléna), azonban a második világháború és a náci totalitárius diktatúra miatti társadalmi szorongás plusz dimenziót ad az ismerős sztorinak. Főleg, hogy az antiszemitizmus koránt sem tűnt el világunkból, a zsidók és más, Hitler rezsimje által alsóbbrendűnek nyilvánított emberek tömeges meggyilkolása után majdnem 50 évvel is lángol a fajgyűlölet Európában és a tengerentúlon egyaránt (lásd az alternatív jobboldali mozgalmakat az USA-ban, vagy a Közép-Kelet-Európában közellenségnek kikiáltott Soros György zsidó származását firtató szélsőséges csoportokat és politikusokat).

Tehát sajnos nagyon is aktuális, amit a Jojo nyusziban látunk a szatíra és a groteszk túlzásain keresztül. A címszereplő tulajdonképpen nemcsak egy nácista kisfiú, hanem minden olyan naiv, zárt gondolkodású embert szimbolizál, aki nem látja az ideológiától az embert. A hihetetlenül káros propaganda (a Hitlerjugenden keresztül) azzal tömi tele Jojo fejét, hogy a zsidó származásúak büdösek, szarvaik vannak, és ármánykodnak a „felsőbbrendű faj” képviselői ellen, így leginkább a Gonosz ügynökeire, az ördögökre hasonlítanak. Holott Taika Waititi elő-előbukkanó Hitlere viselkedik pont úgy, mint egy „kisördög”, ami a rosszra csábítja a fiút. Akinek az Elsával folytatott kapcsolatában fokozatosan rá kell ébrednie arra, hogy a tragikus múltú lány nemcsak szép, nemcsak, hogy nem egy ördögi teremtés, hanem ugyanolyan érző lény, mint ő maga. A háború borzalmait látva, a felnőttek egyszerre gyerekes és a hatalom mértéke miatt félelmetes világát megértve fokozatosan ráébred arra, hogy hiába vallja magát nácinak, közte és a nővérére emlékeztető zsidó lány között nagyon is sok hasonlóság van. Mindketten félnek, magányosak, szeretnek, és szeretetre, ölelésre vágynak. Így kizárólag egyvalami választja el őket: az embertelen, az ugyanolyan embereket mesterségesen fajokra szétszabdaló szélsőjobboldali ideológia.

Természetesen az ideológia és az emberi kapcsolatok feszültségére is rengeteg film világított már rá (elég csak az Amerikai história X-re vagy magyar változatára, a Veszettekre gondolni), azonban Taika Waititi megfelelően jó körítést, alapanyagot talált ahhoz, hogy ezt a sokszor elmesélt, máig aktuális történetet izgalmassá és átélhetővé tegye. Ahogy haladunk az egyszerre szomorú és felemelő végkifejletek felé, katarzisok sorozata vár ránk, és garantált, hogy szemünk nem marad szárazon, amikor elérünk a Jojo nyuszi végére. A rendező mindezt remek, átélhető, emberi karakterekkel éri el, egyáltalán nem hatásvadász, nem törekszik arra, hogy megríkassa a nézőt, és végig megtartja a drámával egyensúlyban a humort. Taika Waititi alkotása olyan emlékezetes, a fasizmusról és a nácizmusról szóló, életigenlő tragikomikus művekhez csatlakozik, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok, Menzel másik groteszkje, az Őfelsége pincére voltam vagy Az élet szép Roberto Benignitől. Idén sok film megérdemli az Oscart, de a Jojo nyuszi a leginkább.

Jojo nyuszi (Jojo rabbit) – színes, feliratos, amerikai–új-zélandi–cseh történelmi szatíra, dráma, 119 perc, 2020. Írta és rendezte: Taika Waititi. Operatőr: Mihai Malaimare Jr. Zene: Michael Giacchino. Szereplők: Roman Griffin David (Jojo), Thomasin McKenzie (Elsa), Scarlett Johansson (Rosie), Taika Waititi (Hitler), Sam Rockwell (Klenzendorf kapitány), Alfie Allen (Finkel), Rebel Wilson (Fräulein Rahm). Forgalmazó: Fórum Hungary. Bemutató: 2020. január 23. Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

A cikkben szereplő képek a Fórum Hungarytől származnak.