A beszélgetést Deczki Sarolta moderálta, beszélgetőpartnerei pedig Balogh Magdolna, Berkes Tamás, Kalavszky Zsófia, Kiss Szemán Róbert és Vörös István voltak. A közép-európai komparatisztika kapcsán Deczki először felvázolta, miképpen alakult ki a nyolcvanas években egy függetlenedési diskurzus és definiálási kísérlet, viszont Kelet-Európa szerinte nem lett önálló entitás. Balogh Magdolna arról beszélt, hogy az érdeklődés mindig is politikai volt, hiszen le kellett választani a régiót a Szovjetunióról, és a nyolcvanas években ez a kulturális helyezkedés arra tett kísérlet volt, hogy megmutathassuk, a Nyugathoz tartozunk. Mára Közép-Európa politikai értelemben vett fogalma irrelevánssá vált, a kulturális értelemben vett Közép-Európa-gondolat viszont nagyon is gazdag lett. Példaként Balogh olyan folyóiratokat és intézményeket említett (pl. Magyar Lettre Internationale, 2000, Kalligram stb.), amelyek ébren tartják ezt a gondolatot, illetve hogy elindult egy műfordítási hullám is.

Berkes Tamás elsősorban nem politikai definícióval szemléli a közép-európai fogalmat, hanem – Szűcs Jenő és Bibó István munkásságát példaként felhozva – tudományos szempontból. Közép-Európa tehát nem csak földrajzi, hanem egyfajta képlékeny, szinte már hipotézisszerű társadalomtörténeti, -szervezési, kulturális-morfológiai fogalom. Kiss Szemán Róbert úgy fogalmazza meg a régió történelmét, mint folyamatos periférikus helyzetek láncolatát, és elmondása szerint az elmúlt húsz-harminc évben is csak egy újfajta periférikus helyzet jött létre.

Vörös István már konkrétabb szomszédsági viszonyokat hozott fel – például hogy a német nyelv lehetett volna hozadéka a hosszú, szoros együttélésnek, és ugyanígy sokat tanulhattunk volna a körülöttünk élőktől. Kifejti, hogy újfajta identitásokat kéne keresni, hiszen a 19. századi nemzettudat – és így például a szláv közösség gondolata is – mára elavult. Szó esik arról, hogy a kilencvenes években létrejött cseh szak megszűnése nagy érvágás a tudományos élet és a cseh-magyar kulturális kapcsolatok ápolása szempontjából.

Ezután bővebben esik szó a kelet-európai régió nemzeteinek egymáshoz való viszonyáról – Deczki szerint például a kelet-európai régió országai csak akkor veszi egymást komolyan, ha az adott országból származó szerzőt egy nagyobb kultúra már legitimálta. Balogh egyetért, úgy véli, a kelet-európai együttműködésnek nincs hagyománya, és csupán néhány ember (fordító) van mindenhol, akinek ez fontos, pedig meg kéne ismernünk egymást, és fórumokat kéne találni a kapcsolatok ápolására. Kiss Szemán szerint egyre kevesebb fordítói műhely van, és azoknak sincs kedvező hátszelük.

Deczki ezután az összehasonlító irodalomtudomány lehetőségéről, helyzetéről kérdezi a beszélgetés résztvevőit. Balogh szerint nagyon fontos a heterogenitás kérdése, dialógusra lenne szükség, amihez pedig fordításra, és ehhez nyelveket kell tudni. Balogh úgy véli, nincs elég szakember ehhez. Vörös István ehhez kapcsolódva – és a közönség derültségére – kis iróniával kifejti, hogy szerinte az iskolában az angol és egy második, nagyobb idegen nyelv után egy kis európai nyelvet, végül negyedikként egy Európán kívüli nyelvet kéne megtanulnia mindenkinek. Berkes a nemzeti öncélúságról beszél: úgy véli, 1990 előtt több volt a hasonlóság a régió nemzetei között, majd valahogy mindenki a saját sötét múltjába meredve elfeledkezett a másikról. Kiss Szemán Róbert a kulturális kánonok rekonstrukciójának fontosságát hangsúlyozza, úgy véli, az irodalomtudomány legkisebb közös többszörösére lenne szükség.

A beszélgetés második részében a folyóiratban megjelenő tanulmányok kapcsán szó esik még a kulturális emlékezetről, Ján Kollárról és a Vörös István által használt „gabalyodástörténet” fogalmáról. A folyóirat recenziós részében többször felmerül a posztkolonializmus fogalma is, ahogyan arra Deczki is rámutat. A moderátor végül Kalavszky Zsófiának adja a szót, a kortárs russzisztikáról kérdezi. Kalavszky a teljes visszhangtalanságot említi, példaként felhozva Hetényi Zsuzsa 2015-ben megjelent Nabokov-monográfiáját. Szerinte a nyelvtudás hiánya komoly probléma, például Szabó Tünde Ulickaja-monográfiája vagy Kalafatics Zsuzsanna orosz posztmodernről és Szorokin munkásságáról írt kötete sem ismert.

Hetényi Zsuzsa is felszólal a közönség soraiból, véleménye szerint a fiatalokat műfordításra kell ösztönözni, és az egyetemeknek fontos szerepe van ebben, hiszen a jobb fordítói műhelyek létrehozásában segíthetne.

Kiss Szemán szerint is fontos a műfordítás, de itthon nincs anyagi alapja, míg Szlovéniában például törvényben van meghatározva a honorárium. Igazságot követelő megjegyzésével zárul az est: érjen véget a kizsákmányolás!

A Helikon 2019/2-es számát (Térkép és irodalom) január 22-én mutatják be ugyanúgy a Kelet Kávézóban, este 6 órától. 

Fotó: Vörös Szilárd