A kritikus és művész – jelen esetben színész – közötti kapcsolat aszimmetrikus. A művész játszik, a kritikus pedig leírja róla a véleményét. A kommunikáció egyoldalú. Ám ahogy Detre Annamária kifejti, a bántalmazásnál nagy szerepet játszik a hatalom, itt pedig nincsen hierarchia. Igaz viszont, hogy a színésznek nincs lehetősége védekezni, tiltakozni. A későbbiekben pedig vagy beépíti játékába a kritikusi véleményt, vagy figyelmen kívül hagyja azt. Vagy ahogy azt Kovács és Rádai történeteiből megtudhatjuk, színházból való kizárással is fenyegetőzhet.

Mácsai szerint elmúltak már azok az idők, amikor a kritikus élet és halál uraként tollvonással egész karriereket bolygathatott meg. Kihaltak azok a „nagy guruk”, akik ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztathattak. Nem úgy mennek már a dolgok, mint Molnár Gál Péter idejében, aki a színigazgató szerint különösen élvezte a sebzést. Többek között az internetnek köszönhetően a szcéna felhígult, a kritikus már csak egy szűk, szakmai vagy műveltebb laikus közönséggel osztja meg véleményét. Általában nem kijelent, hanem finoman elemez. Ennek következtében a kritikákban egyre kevesebb a botrányelem, egyre kevesebb dolgon lehet csámcsogni, egyre kevesebb embert érdekel. Rádai Andrea színház.net-es tapasztalatai azt mutatják, hogy ha viszont valaki valami rosszról ír, és azt igazán vitriolosan csomagolja, a kattintások száma jelentősen megugrik.

Van azonban egy probléma: Magyarország kis ország. A színházi és egyéb művészeti közeg pedig egy apró, hangszigetelt buborék. Mindenki mindenkit ismer, így a kritikusok sokszor nem szívesen írnak rosszat, olykor a teljes őszinteséget sem szívesen kockáztatják meg. Kovács Natália és Rádai Andrea is egyetért abban, hogy sokszor saját kritikájukat visszaolvasva rádöbbennek, sokkal pozitívabb visszhangot írnak az adott műről, mint azt eredetileg szerették volna.

Mácsai félig viccelve megnyugtatja azokat is, akik attól félnének, hogy túl elnézően kritizálnak: Ha a kritika nem szorítkozik a produktum dicsőítésére, máris fájdalmas a művészben lakó, tükör elé fagyott Nárcisznak. De mint ahogy a kritikus is pályája során – remélhetőleg –  megtanulja konstruktívan és elemzően kifejezni véleményét, a színészek is hozzászoknak a kritikákhoz. Sőt még akár nevetni is tudnak rajtuk.

Milyen a tökéletes kritikus? Mácsai Pál ezt is elmondja. Az ideális kritikus a művész felettes énje, egy megkérdőjelezhetetlen tudású, tehetséges, jó tollú írásművész, akinek stílusa magával ragadó. Olyan tekintély, akit nem lehet kérdőre vonni, mert nem áll közvetlen kapcsolatban a művésszel, így érdekei nem befolyásolják abban, hogy mit ír. Persze, Mácsai azt is kijelenti ironizálva, hogy aggodalomra semmi okunk – ez a jelenség nálunk aligha alakulhat ki.

Micsoda idő ez a kritikaíróknak mégis! A szakmában is erősödik a nemek egyenlősége, kifejezetten sok a női kritikus, a párbeszéd, az együttműködés elkezdődik a színház művészei és a kritikusok között. A kritikák írásánál is egyre gyakoribb a párbeszédes forma, amikor két kritikus két nézőpontból elemzi a produktumot. Ez pedig azt a terhet is leveszi az írók válláról, hogy mindenben igazuk legyen, vagy mindenhez értsenek. És ahogy Mácsai mondja, a kritikusnak nem kell – hiszen nem is tudna – semmilyen problémát orvosolni vagy javaslatokkal szolgálni a mű tökéletesebb megvalósítására, a feladata inkább a tökéletes diagnózis felállítása.

Fotó: Véner Orsolya