Valahogy így kezdődik Rojtos Gallai István meséje, ami a kötet címadója is. A bárányhimlős kisfiának mesélni, hogy jobban legyen vagy elaludjon. Megígéri, hogy hoz majd neki belőle. 

A mese pedig gyorsan terjed: először a környékbeli gyerekek, majd szépen lassan a felnőttek körében is. Ahogy terjed, úgy dagad is. Egyfajta bölcsek köve lesz. Mindenki egy kicsit máshogy érti vagy akarja érteni, hogy mi is ez a vágyott dolog.

De itt tulajdonképpen előre ugrottam, mert a történet ennyire szoros értelemben nem a rózsaméz legendájáról szól. Legalábbis az elején még nem lehet ezt pontosan látni. 

A Magvető kiadványa egy nagyon formás kis könyvtárgy. Pont akkora, ami kényelmesen elfér egy kabátzsebben, és kényelmes sokáig kézben tartani is. Utóbbi fontos, mert letenni viszont nehéz. 

Ahogy a fülszöveg is írja, az író szülővárosának, a vajdasági Szenttamásnak a történetét olvashatjuk, illetve annak a két világháború közötti szakaszát. Ez a könyv a Latroknak is játszott tetralógia második kötete. A soknemzetiségű (német, magyar, szerb) kisváros jóformán falusias mindennapjai tárulnak az olvasó elé.

Az elbeszélésmód több szempontból is klasszikus történetmesélést idéz. Olyan, mint régi fényképeket nézegetni egy családi összejövetelen, ahol te már szinte senkit nem ismersz fel, de az idősebb rokonok mindegyiknél mesélni kezdenek. Minden új szereplő először – és többnyire másodszor is – teljes névvel és rokonsági, szomszédsági fokozatokkal lesz így bemutatva. Egy idő után már kényelmesen mozogsz a kapcsolati hálóban és nem lesz szükséges minden névhez hozzáfűzni, kinek a testvére vagy felesége az illető.

Érezhető az összefoglalások és lekerekítések utáni állandó vágy is. Amellett, hogy szép ívet ad a fejezeteknek, az emlékezések elbeszélésére is jellemző, hogy az emberek összekötnek utólag különféle eseményeket, melyek a történések pillanatában nem tűnnek összefüggőnek. Eben az esetben pedig nem csak a világot érezni kerekebbnek tőlük, de bizonyos nyugodt humor is fellelhető abban, ahogyan néhol nagy, történelmi jelentőségű eseményeket intéz el ilyen lekerekítő utolsó mondatokban a szerző.

Eredettörténet-írásra jellemző a tagolás is. A regény három részre van osztva, és ezeken belül fejezetekre. A hármas tagolás a város lakóinak működése szerinti stádiumokra osztás szerint alakul, annak függvényében, hogy éppen hogyan hat rájuk a történelem. 

A cselekmény 1920 tavaszán indul. Az eposzi seregszemle során a megismert szereplők mind arról beszélnek, hogyan akarják megoldani az életüket a háború után. Majdnem mind valakinek a kárára akar ügyeskedni, és egészen biztos benne, hogy túljár az eszén. Láncszerűen, azzal a szereplővel folytatódik a bemutatás, akiről az előző beszélt, és természetesen kiderül, hogy nem teljesen minden van úgy, ahogyan az elképzelte. 

Két fő irányvonal rajzolódik ki az elképzelt lehetőségek közt: elmenni külföldre pénzt szerezni, szerencsét próbálni pár évre, vagy otthon ügyeskedni össze vagyont a még mozgó országhatárok miatt kialakult bizonytalan helyzetben.

A második részben inkább a munkán és a gyarapodáson van a hangsúly. A viszonylagos stabilitás időszakában az emberek tevékenysége a közösség felé fordul és csak néha, egyes újságcikkek felemlegetéséből szüremkedik be a külvilág. 

A harmadik rész a külső események hatásának betolakodása: eleinte a kommunistákkal, a sztrájkkal, majd az öreg nácikkal, akik várják a német hadsereget. Úgy szól bele a politikai helyzet a falu ökoszisztémájába, hogy közben a szereplők nem is nagyon értik, mi is történik körülöttük, és sokakat semmi, vagy csak részinformációk érdekelnek. Ez – ahogy elképzelem – sokkal valósághűbb ábrázolása lehet az ilyen állapotoknak. A gyarapodás abbamarad és átcsap civakodásba. 

Annak ellenére, hogy a fényképnézegetős eljárás sémája szerint majdnem mindenkit név szerint megismerünk a kisvárosban, kiemelkednek főbb karakterek, illetve családok. Az ő sorsuk mentén ugrálnak a fejezetek. Kívülről figyelünk, nem ismerünk meg motivációkat, csak a történéseket.

A különböző cselekményszálak mindig férfiközpontúak. Női szereplők nagyon ritkán aktorok, akkor is főleg csak Rézi. Ő, úgy tűnik, leginkább azzal vívta ki magának ezt a helyzetet, hogy hasonló módszerekhez folyamodik a problémakezelésben, mint a férfi szereplők. A többiek majdnem mindig néma feleségek. Ugyan ez az ábrázolás adódhat történelmi hűségből is, mai szemmel mégis szembetűnő.

Rézi férje egyébként Rojtos Gallai István, akit a Virágos katonából is ismerhet az olvasó. Az ő révén kúszik be a regénybe a mágikus realista hangulat. Felfedezni véltem ezt olyan népi-pogány rítusra emlékeztető szokásokon, mint ahogyan szertartásosan megülik a disznótort, vagy amilyen körülményesen intézik ügyeiket egymással. Sokkal egyértelműbben pedig azokban a szimbólumokban jelenik meg, mint a fekete megváltó vagy a rózsaméz. 

Előbbi egyértelműbben tettenérhető metafora. A börtönben Török Ádám álmában próbálja lekaparni róla a feketeséget, de minél jobban kaparja, annál inkább elveszti az alakját a szobor és képlékennyé válik. Szemben a fehér kőből faragott latrokkal.

A rózsaméz bonyolultabb ügy. Sokan, sokféleképp értik, hogy mi is lehet az. Ezen az sem változtat, hogy Gallai egy ponton, a történet vége felé talál egy csuporral az állandóan csődöt jelentő bolt pincéjében. A gyerekek kissé húzódozva ugyan, de hisznek a varázsméz meséjében. A felnőttek között vannak, akik szerint lehetséges mézet készíteni rózsából, de nagyon sok rózsa kéne ahhoz és annyi sehol sincs, mások rögtön alkalmazzák az átvitt értelmezést és saját kék madaraikra utalnak vele. Ezáltal a rózsaméz keresése egyfajta boldogságkereséssé válik. 

Egy nagyon szép beszélgetés ebben a témában, amelyben Gallai egy idős méhésztől akarja megtudni, hogy hallott-e már róla. A méhész azt mondja, ha fiatalabb lenne, ő is megpróbálna csinálni. Olyan költői kérdéseket tesz fel, mint hogy: miért nem korábban találta meg őt ezzel, vagy hogy a környék egyetlen, köztudottan jól gazdálkodó, tanult földbirtokosa vajon beültetné-e az összes birtokát rózsával a rózsamézért. Ezek persze lehetnének szó szerint értelmezett válaszok is, de sokkal érdekesebbek lesznek a boldogságkeresés szimbólumára adott feleletként. 

Szemléletes példa még Krebs Péter, a becsődölt önmegvalósításból visszatérő, épp kommunista mozgalmat szervező nyomdász értelmezése. Az ő számára a rózsaméz a munkásfelkelés jutalma, az a dolog, amit el kell venni az osztályharc során a nem dolgozó gazdagoktól.

Mindenki mást lát bele Gallai meséjébe, mindenki a saját képére formálja a mágikus mézet, de Gallai egyik nézetet sem osztja. Ő még abban sem biztos, hogy létezik, ennek ellenére rendületlenül keresi. Nem akart cseléd lenni, nem akar kommunista lenni, nem akar sehova se tartozni, csak citerázni. Nem magának akarja a rózsamézet sem, így klasszikus fordulatként meg is találja. 

Itt igyekszem megjegyezni, hogy ő egy tipikus tücsökkarakter, aki jól tudja magáról, hogy ha a felesége nem varrna állandóan, éhen halna télen. Tehát nem történik itt semmilyen írói sugalmazás arról, hogy hogyan kéne élni. A megírt szülőváros koncepciójára viszont nagyon szépen illeszkedik a többrétegű boldogságkeresés-metafora.

Az érzékletesen megírt életutak hálójából kirajzolódó várostörténetben tulajdonképpen valahogyan mindenki rózsamézet keres. Hogy megtalálja-e, az pedig főképpen csak attól függ, hogy miben látja a sajátját. Talán a boldogulás szavunk az, amit erre lehetne mondani. 

A szép zárásokhoz és az állandó változásokhoz híven pedig a könyv végére is jut egy kép, amely összefogja a város hangyabolyát és egyben sejteti a városlakók következő korszakát.