Végy egy fisz-moll szonátát. Indíts el egy felvételt vagy nyisd ki a kottát, sőt, akár tedd meg mindkettőt egyszerre. Egy, kettő, három, négy, sok hang egymás után és alatt. Ugye ennyiből nem lehetne megmondani, nő vagy férfi írta-e azt a bizonyos szonátát? (Ha valaki a szerző ismerete nélkül mégis képes rá, az okítson ki, hogyan csinálja.) Ebben a beszélgetés minden résztvevője egyetértett.

Szóval női és férfi zene ilyen értelemben nem létezik. Az már más, ha szöveg társul a zenéhez, és netán a női sorsról szól, vagy inkább egy adott női sorsot mutat be. De a szerző nemére még ebből sem következtethetünk, legfeljebb a lírai én helyzetére: a Frauenliebe und -leben (Asszonyszerelem, asszonysors) két férfi, Adalbert von Chamisso és Robert Schumann műve. Persze ennek tudatában aztán a lírai én helyzete rögtön megkérdőjeleződik, hiszen mondhatjuk azt, hogy csak a két férfi akarta kivetíteni a nőkre azt a sorsot, amit elképzeltek számukra, úgy, hogy közben az egész dalciklus meg nem szólaló főszereplőivé válhassanak. A Frauenliebe und -leben egyébként nem is volt mindig kizárólag énekesnők felségterülete, a 19. században például Julius Stockhausen vette fel repertoárjába (legalább egyszer Clara Schumann-nal a zongoránál adta elő), az ennél kicsit közelebbi múltban pedig a szintén bariton Matthias Goerne énekelte. A mű és a gendertéma kényes viszonyával viszont hosszabb-rövidebb tudományos cikkek tömkelege foglalkozik, ráadásul a beszélgetésen nem is merült fel a példa, ezért továbbmegyek.

Falra mászom attól, ha valakit azzal reklámoznak, hogy éppenséggel nőnek talált születni, pedig a komolyzeneiparban bőven előfordul, ahogy azt Novotny Anna is említette. Az egyik kedvenc, egészen friss példámban még az illető karmester hölgy szépségét is kiemelik. (A szépség amúgy relatív fogalom...)

Az ilyen típusú mondatokat a marketing termeli ki, az a marketing, ami tapasztalatra és trendekre épül: így el lehet adni a koncertet, meg lehet fogni a közönséget. Legalább olyan jól, mint azzal, hogy a műsoron esetleg milyen ritkán játszott mű szerepel.

Még egy példa: Winterreise női szemmel. (Ej-ej, ezek a dalciklusok…) Tavaly volt, és idén is lesz a Zeneakadémián. Ha már marketing, hadd legyen itt a reklám helye ‒ nagyon érdemes elmenni rá. Nem amiatt, mintha női szemmel jelenne meg bármi a színpadon, hanem mert lenyűgöző. A mű is, Baráth Emőke és Razvaljajeva Anasztázia is (mármint muzsikájuk).

Az egyik kulcsszó, ami elhangzott a beszélgetésben: hatalmi struktúrák.

A klasszikus zenei intézményrendszer a férfiak dominanciájára épül, és ezzel természetesen osztozik megannyi terület működési mechanizmusában. Bevallom, nem gondolkodtam még el azon, amire László Ferenc felhívta a figyelmet: mennyire kivételes, hogy a Zeneakadémia élén rektorasszony áll, pedig ha gondolatban végigfutunk a zenei létesítményeken, kevés női vezetőt találunk mind a múltban, mind a jelenben. Az viszont már többször megfordult a fejemben, hogy egy ismeretterjesztő előadás közönsége vajon jobban hisz, ösztönösen nagyobb tekintélyt tulajdonít egy férfi előadónak vagy műsorvezetőnek, mint ha ‒ ritkább esetben ‒ egy nő áll ki eléje, hogy túllépjen a dekoratív konferanszié funkcióján...?

Balról jobbra: Fazekas Gergely, Palya Bea, Varga Judit, Novotny Anna

Női karmestert vagy zeneszerzőt előszeretettel kérdezgetnek arról, mégis hogyan sikerült összehoznia, hogy azzá válhasson, és miben más, amit ő csinál, attól, hogy nő. A nők egyenjogúsítása a zenében sokak szerint többek között azzal valósulhatna meg igazán, ha eltörölnénk a nyelvi szintű különbségtételt karmester és -nő, zeneszerző és -nő között. Karmester, zeneszerző és kész, nemétől függetlenül ez a hivatása, a szakmája, ki hogyan nevezi. Varga Judit rögtön az elején leszögezte, hogy nem szeret és nem is szokott ilyesmiről nyilatkozni; ha valamiről érdemes beszélni, akkor az maga a zene.

Nem véletlenül rángattam ide a fisz-moll szonátát az elején. A hangnem és a műfaj igazából mindegy, bármilyen zenével lehet próbálkozni, de a szonáta elvezet egy másik kulcskérdéshez: a nyelvi struktúrákhoz, amelyek ugyanúgy évtizedek, évszázadok alatt szilárdultak meg; készen kapjuk és használjuk őket, sokszor anélkül, hogy valódi jelentésüknek tudatában lennénk. A zenéről szóló diskurzus hemzseg a vérlázító nemi konnotációkkal telített kifejezésektől. Ludas ebben például Adolf Bernhard Marx, aki 1838-ban megalkotta a szonátaforma fogalmát, 1845-ben pedig meghatározó jelentőségű formatan-könyvében (vagy forma-tankönyvében) el is magyarázta. Elég annyit tudni ehhez, hogy a szonátaformában gyakran két zenei tématerület körvonalazódik, beszélhetünk főtémáról és melléktémáról. Marx szerint a főtéma határozott, energikus, uralkodó karakterű, tehát férfias, míg a melléktéma lágyabb, hajlékonyabb, vagyis nőies. Ez a megállapítás zeneileg éppúgy nem stimmel, mint fogalmilag: egyrészt a szonátaforma rettentő változékony (már Marx koráig is az volt, hát még utána!), és a leírt kontraszt csak a repertoár egy kis szegmensében érvényesül; másrészt a kijelentés fordítva is minősíti azt, hogy alapértelmezetten mit tekintünk a társadalomban férfiasnak, és mit nőiesnek, ami szintén öröklött és túlzottan általánosító. Ezen a marxi vonalon továbbhaladva ráadásul még sokkal vadabb dolgokra lehet következtetni, ugyanis a főtéma a szonáta alaphangnemében mutatkozik be, míg a melléktéma eltérő hangnemben. A visszatérés nevű formarészben viszont már a melléktéma is alaphangnemben szólal meg ‒ a főtéma győzött („finoman és nőiesen” szólva).

Bizonyos szinten visszautasítjuk azt a szerepet, amelyet a társadalom és a megítélés a nemekre ruházott, bizonyos szinten ugyanakkor rájátszunk. Öltözködéssel, viselkedéssel. Palya Bea például elmondta, bár a (többségében férfi) zenésztársait az alapján választja meg, hogy hogyan zenélnek, tehát nem a nem érdekli, szerette közöttük adni a királynőt. Egész más eset, de biztos sokan előre kíváncsiak, milyen ruhában fog hamarosan Yuja Wang a Zeneakadémia pódiumára lépni. Az ő neve kapcsán kanyarodott arra a beszélgetés, hogy az előadókat érintő diskurzusban sokszor nagyobb szerepet kap a megjelenés, mint a zene. Tagadhatatlan, hogy a vizualitás és a szexualitás valahol igenis döntő, lehet vele hatni, és igen, sajnos sokszor erősebben, közvetlenebbül, gyorsabban, mint a konkrét zenei teljesítménnyel. De ez (kicsit? nagyon?) azzal függ össze, hogy mint emberek hogyan vagyunk összeszerelve, és tudjuk-e ezt kezelni.

Balról jobbra: Artner Sisso, Vajda Gergely, Süveg Márk, László Ferenc

Szóba került az is, hogy kvótákkal javítható-e a nők helyzete (nem csak) a zenei élet különféle színterein. Vajda Gergely úgy látja, a kvóták nincsenek hatással arra, hogy végeredményben milyen zenei minőséget kapunk az adott szituációban, Artner Sisso pedig azért állt ki mellettük, mert lehetőséget adnak olyanoknak, akiknek a nevét valószínűleg meg sem ismertük volna. A férfiak közül az egyetlen negatív tapasztalat Süveg Márktól hangzott el, akit két megnyert országos slam poetry-bajnokság után éppen azért nem juttattak be a harmadik döntőjébe, mert a lányokat kellett.

A feminizmussal az a legnagyobb baj (ugyanúgy, mint bármiféle pozitív diszkriminációval), hogy léteznie kell. Tehát nem önmagában a mozgalommal van a probléma, hanem azzal a társadalmi berendezkedéssel, gondolkodással, ami a történelem folyamán kialakult, ami a létét szükségessé teszi. De ha már szükséges, és szerencsére létezik is, akkor beszéljünk róla. Nagy köszönet a beszélgetés szervezőinek és résztvevőinek!

2020.01.08. 17:00, Három Holló/Drei Raben

Gender-viszonyok a zene világában: két kerekasztal-beszélgetés nyolc szereplővel

1. Varga Judit (zeneszerző), Palya Bea (dalszerző, előadóművész), Novotny Anna (újságíró), moderátor: Fazekas Gergely (zenetörténész)

2. Vajda Gergely (zeneszerző), Süveg Saiid Márk (MC, producer), László Ferenc (újságíró), moderátor: Artner Sisso (újságíró)

Fotók az eseményről: Valuska Gábor

Egyéb képek: a MusicaFemina szimpózium programfüzete, az esemény hirdetései