Az örmények jövevények voltak, a magyar törvényhozás eleinte értelemszerűen idegenként kezelte őket, több mint száz évig, de a magyar társadalom ennél még sokkal tovább is, századokon át – lassacskán épültek be a magyar nemzettestbe: mindennek látható nyoma, követhető íve van a magyar (szép)irodalomban. A diaszpórában megváltozik a kulturális kontinuitás, az együttélő etnikumok, etnikus csoportok dinamikus kölcsönhatásban vannak egymással, alakítják egymást, a betelepülő népcsoportok reagálnak a befogadó közegre, és viszont – ennek az asszimiláció felé vezető integrációnak tanúi a regények, prózai írásművek is, amelyek által leírható a beolvadás íve az idő tengelyén. A kölcsönhatás változása, alakulása is tetten érhető a korok mentén, akárcsak az asszimilációt felgyorsító döntések okai.

Míg a Romanika Kiadónál megjelent örmény tematikájú irodalmi sorozat előző kötete, a Pálffy Gyula által jegyzett Szenkovits Marci mókái a magyar oldalt, a külső szemlélő magyar író által megrajzolt örményportrét képviselte, ezek az évtizedekkel korábban fogant szövegek megmutatják, hogyan beszélhettek, hogyan élhettek az asszimilációs folyamatnak ebben a periódusában Szamosújvárt az örmények – Törös főhősének levelein keresztül idézi meg a közhangulatot, amely a korszakot általánosan jellemzi az örmények számára, villantja meg azokat a problémákat, amelyekkel ők küszködtek.

Erdélyben 1637 óta dokumentálható az örmények jelenléte: a gyergyószentmiklósi „idegenek temetőjében” ugyanis ekkori a legrégebbi örmény sírkő – a hivatalos betelepedés azonban csak 1672-ben történt meg, I. Apafi Mihály fejedelem okos telepítéspolitikájának köszönhetően, amely az ország fellendítését célozva, egy bulla által kereskedelmi és letelepedési jogot adott a Moldvából érkező örmény kereskedőcsaládoknak. A történeti szájhagyomány háromezerre teszi az ekkor beérkezett családok számát, de a történeti kutatások, statisztikák, következtetések fényében ez pusztán legendának bizonyult – defenziónak, ha úgy tetszik –, amely által egy etnikum népesebbnek akarta tudni magát: a betelepülő családok száma alig érhette el a kétszáznegyvenet. Később az örménynek csoportja erősen fluktuálódott, az örmény kereskedőcsaládok egy része továbbköltözött vagy visszaköltözött Moldvába, de Lengyelországból is érkeztek újabb csoportok.

Az Erdélyben oly szívesen látott örmények helyzete eleinte nem volt túl fényes a magyar társadalomban: kiütköznek a befogadó agrártársadalom és a jövevény kereskedők értékrendje, életvitele, szokásai közti igencsak éles különbségek. Az idők folyamán a kereskedelmi hatókör kiszélesítése is maga után vonta a területi mobilitást: a szétrajzás már 1680-tól megkezdődött, ami felgyorsította az integráció folyamatát, és megteremtette az asszimiláció feltételeit. Aztán az örmény kereskedők egyéb kereskedelmi kiváltságjogokat is szereztek, és a tehetősebbek a kitelepedés másik irányát választották: a magyar Alföldet, ahol a 18. században legelőket béreltek, vásárolnak, létrehozván a mostani magyar-örmény diaszpóra magyarországi alapjait. Ez a szétrajzás az eredeti, tradicionális örmény közösségek felbomlásával járt. Az integrációs folyamatban határkő volt az 1776-os jogi integráció, mely még inkább talajt biztosított azoknak a feltételeknek, amelyek az örményeknek a magyar nemzettestbe való beolvadásához vezettek el: az örmények ekkortól, a magyarokhoz hasonlóan, állami hivatalokat is vállalhattak  – tevékenységük már nem korlátozódott csupán a kereskedésre. Az egyenjogúsítás eredményeképpen az örmény homo novusok hátat fordítottak a tradicionális örmény szakmáknak (mint például a kereskedelem, marhatenyésztés), és ügyvédek, orvosok, állami tisztviselők, bankárok, parlamenti képviselők lettek: náluk a magyarsághoz mint makrostruktúrához való tartozás fölülírta az örménységhez mint mikrostruktúrához való tartozást. A nyelvvesztés a 19. század végéig kiteljesedett, a valláscserékkel járó vegyesházasságok is az asszimiláció javára billentették a mérleget. A jogi integrációt követően elmosódott a határ a kereskedők és a rendek között: a gazdagabb örmények birtokokat, nemességet vásároltak, és már az 1840-es évektől magyar neveket vettek fel. Magyarokká akartak lenni – az 1848-as forradalomban való részvétel is méltán bizonyítja, mennyire fontos volt számukra jó magyarnak lenni.

Áfgánistán Vártán, a fiktív szamosújvári polgár története nagyjából ebben a történelmi időszakban kezdődik – egy olyan korban, amikor az erdélyi és magyarországi örmények identitása immár plurálisnak nevezhető: politikailag magyar, kulturálisan örmény; egész pontosan az 1867-es kiegyezés utáni zűrzavarban, Tisza Kálmán miniszterelnökségének idején. Fontos periódus ez az örménység szemszögéből, mivel hiába beszélünk esetükben természetes beolvadásról, mindez mégis asszimilációs sokkal jár a közösség egyedei számára.

Törös Tivadar újságíró, sokszorosan (magánéleti és írói) álnevek mögé bújt enigmatikus irodalmár az erdélyi örmény kisebbség krónikása tehát egy olyan periódusban, amely végül is az asszimiláció javára döntött. Az író 1859-ben Marusán Bogdán kereskedő fiaként látott napvilágot Szamosújváron, az akkori dicsőséges és gazdag, furcsán zárkózott közösségű Armenopoliszban – az örmény metropoliszban, mely mind kulturálisan, mind gazdaságilag messze fölötte állt a többi három erdélyi örmény központnak (Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz és Erzsébetváros).

Törös, immár több laphoz is bedolgozó újságíróként, 1878 januárjában a Budapesten éppen akkor induló képes heti élclap, a Bolond Istók felhívására alkotja meg Áfgánistán Vártánt, akinek neve alatt – illetve főszereplésével-címszereplésével – több mulatságos és igen találó tárcát, sőt elevenbe vágó fricskát is ír az örményekről, a „szamasújvari társadalmas ílísrűl”. Szereplője olyannyira sikeres saját korában, hogy olvasói levelek sokasága követeli türelmetlenül újabb történeteit – ugyanis Törös szereplője nem jelentkezik heti rendszerességgel az újság hasábjain. A népszerűvé vált Áfgánistán Vártán (olykor Áfgánisztán Vártán) később az önállósodás útjára lép: már nem csak a Bolond Istók oldalain hallatja hangját, de Törös nagy sikerű, zenés-táncos népszínművének, Az örménynek is ő a főszereplője; valamint az író egy tréfás örmény-magyar kalendáriumot is kiad élcelődéseivel az 1882-es esztendőre. Mi több, Törös 1895-ben bekövetkezett, sajnálatosan korai halála után a Bolond Istókban már ugyanattól az évtől tovább folytatódnak a Vártán-levelek – immár kizárólag Áfgánisztán Vártán neve alatt, de tökéletesen azonos stílusban, hasonló mondanivalóval (máig nem tudni, ki írta őket, de csakis olyan írhatta, ki maga is örmény volt); valamint egy másik színműíró is átveszi a figuráját népszínművébe (akit később Bányai Elemér Zuboly ki is pellengérez emiatt – bár névtelenül – egy színikritikájában).

Törös Tivadar

Ez a kis kötet 20 levelet tartalmaz a Bolond Istók élclapban 1878-1881 közt megjelentek közül, melyeket sosem gyűjtöttek még könyvformába. Az álnév mögé rejtőzködő író kifigurázza azokat az örmény polgárokat (ahogyan ő nevezi olykor műveiben, aranyparasztokat), akik nem hajlandók a haladás útjára lépni és integrálódni a magyar társadalomba: vagyis felemelkedni, emancipálódni – volt is gondja emiatt a szamosújvári közösségben, valósággal elűzték a városból. De azokat is könyörtelenül kigúnyolja egyúttal, akik „renegátosságban vannak”, akik megtagadták örménységüket, magyarosítván családnevüket – tehát akik szerinte a túlságosan gyors asszimilálódás útját választották. (Ami kétélű kardnak bizonyul, hiszen ő maga is magyarosított néven élt 1882-től: miután a kolozsvári Ellenzékhez felvették hírlapírónak, hivatalosított formában is bejegyeztette a Törös nevet.)

Törös szereplője, a jóindulatú és örömteli, de kotnyeles és nem túl művelt Áfgánistán Vártán családos kereskedő a tradicionális örmény értékek őrzője: rettenetesen szeret enni, pontosabban az evés köré rendezi be életét, szemforgató módon vallásos, kissé fölényeskedő, és mindenről van véleménye – de különösen a korabeli magyar politikáról, és annak is főként az örmény származású szereplőiről. Politizál, szidja a rendszert, mindenkit megviccel leveleiben – hiszen a politizálás egyúttal a felemelkedés, az integráció útja is. Kacagtató levelei, habár gúnyolódó célzattal születtek, manapság igen értékes feljegyzések egy olyan periódusból, amikor az erdélyi és magyarországi örmények körében már megtörtént a nyelvvesztés; a szamosújvári örmények kevert magyar-örmény-román nyelven beszéltek, sok helytelenséggel és mezőségi dialektusban, melyet a főszereplő „dikciója” is szépen illusztrál. Áfgánistán Vártán alakjából, szóhasználatából óvatosan következtethetünk a megformálásához mintául vett szamosújvári örménység világképére, nyelvhasználatára, szokásaira a 19. század harmadik harmadában. Habár az írásokat a humor szövi át, meg csalafinta szójátékok tömkelege jellemzi, igenis komoly lenyomatai, történeti referenciái az akkulturációs folyamat egyik fontos állomásának.

Töröst művének megírásában felismerhető módon befolyásolták az erdélyi örmények életében a magyarokhoz való asszimilálódás folyamatában határkőnek számító örményidentitás-mentő mozgalom, az armenizmus eszméi. Még úgy is, ha az író életében csupán a mozgalom előszelét tapasztalhatta meg, csak az eszmerendszert létrehívó, sürgető történelmi-társadalmi feltételeket élhette meg, és azok hatására alkothatott „armenista” műveket, mintegy a mozgalom előfutáraként – és már nem érhette meg azt az időt, amikor a kiáltvány megfogalmazódott és a mozgalom konkrét formát nyert 1895-ben az egykori szamosújvári, Szongott Kristóf által alapított és szerkesztett Arménia magyar-örmény havi szemle hasábjain. A magyar-örmény író így méltán tekinthető az armenizmus előhírnökének: Áfgánistán Vártán történetei is ezt bizonyítják a mai olvasóközönség felé. A kifigurázott levelező kereskedő önnön örménységét főként három területen éli meg: hagyományos nemzeti ételeivel a konyhában, vasárnap a templomban, és a kereskedelemben, ahol szinte tolvajnyelvként használja anyanyelvét. Áfgánistán Vártán szavaiban több ízben is tetten érhető az armenizmus központi üzenete, ahogy Az örményben mondja: „Armenopoliszban már ez mindig így van, mert bölcs politika a gasztronómia, magyarabbak a magyarnál mi vagyunk, s a templomban és a boltban a szívünk magyarul dobban halálig, ilyen csendes, ilyen hű generáció, csak egyedül mi vagyunk, örmény náció.”

E cikk szerzője egyben a kötet szerkesztője.