Az egyik központi novella főszereplője fantomfájdalmat érez elveszített keze helyén, amit meglehetősen szokatlan dolgok, időnként egy konkrét személy idéz elő. (Jelek) Ha a kifejezést nem szó szerint értelmezzük és kettébontjuk, úgy is releváns: a könyvet olvasva gyakran az élet kihívásai is olyannak tűnnek, mint az állandó gyötrelmeket okozó lidércek. Mi magunk is olyan fájdalmat élünk át olvasás közben, ami nem a sajátunk, a könyv szereplőinek érzései ragadnak át ránk.

Ha valaki könnyed olvasmányra vágyik, annak egyáltalán nem javaslom ezt a könyvet, hiszen nincs olyan történet, ami vidáman végződne, vagy legalább egy kicsi keserű szájízt ne hagyna maga után, sőt, a legtöbbször kifejezetten nyomasztó hangulatba süllyesztenek.

A novellák rövidek és sokszor nem jelentősebb életeseményeket mutatnak be, hanem a mindennapok kisebb-nagyobb történéseibe leshetünk bele, ám ebben nincs sok köszönet. Breiteig előszeretettel turkál az emberi elme mélyebb rétegeiben: ott, ahol a legmélyebb fájdalmak, csalódások raktározódnak el és mérgezik a lelket, de olyan szegletekbe is elér az író keze, aminek a létezéséről nem szívesen veszünk tudomást: ahol a közöny, a meg nem értés, a lelki torzulások, a téboly lakik.

Ahogy egyre több elolvasott novella áll a hátunk mögött, egyre nagyobb szorongással vágunk bele a következőbe. Időnként érdemes megállni és átgondolni az olvasottakat. Néha agyunk mélyéről rémisztő sejtések kúsznak elő arról, hogy az adott szereplő éppen milyen mentális sérüléseket élhetett át, milyen tragédia állhat mögötte vagy éppen előtte. Okozhatja mindezt a környezet? Mit tesz az emberi lélekkel a fagyos, sivár, sötét északi vidék? Vagy egyszerűen ilyenek vagyunk mi, emberek? Sérülékenyek, törékenyek, gyengék?

A történetek nagy ritkán megmosolyogtatóak: egészen életszerűen humoros a nagyothalló öregasszony férje, ahogy a feleségét kifigurázza (A légycsapó), és a kukkoló fiú szerencsétlenkedésében (Sárga, beteges Napok alatt) is van valami nevetséges. Sokszor viszont inkább nyugtalanítóak, szinte félelmetesek, főleg amikor azt követhetjük végig, mennyire bele tud betegedni a lélek a magányba, bizonyos élethelyzetekbe, nagy töréspontokba, a saját gondolataiba. A gondolataink könnyen rögeszmékké válhatnak, ami egyenes út a lelki egyensúlyunk megborulásához. Rögtön a kezdőnovella (Köd. Rekviem) egy ilyen meghasonulást mutat be: a fiatal férfi elüt egy lányt, aki éjszaka az út közepén sétál – egyértelműen szerencsétlen baleset történt. Nagy tragédia ez mindkét félnek: a lány meghal, a férfi bűntudattól hajtva, bolygó hollandiként járja az utat éjszakánként ugyanazzal az autóval, hogy a lánnyal „találkozzon”, és tőle hallja, hogy jól van és a fiú minden tőle telhetőt megtett. A legnagyobb áldozat itt a férfi, aki bár él, de életét a folyamatosan gyötrő bűntudat tölti ki, gondolataitól nem talál megnyugvást.

Állandó társ a történetekben a fájdalom, csak az okozója változik: öregség, betegség, halál, valakinek az elvesztése. Az elvesztés is több formában jelenik meg: van, hogy konkrét személyé, de gyakran a józan észé, az emberi méltóságé.

A lezáratlanság, a novellák végkimenetelének bizonytalansága néha önmagunkkal való számvetésre késztet: én is így cselekedtem volna? Én is ilyen gyámoltalan, az élet hullámai által dobált, sodródó ember lennék? Én is ilyen leszek öregkoromra, és én is ilyen nyikhaj, önző fiatal voltam? Én is felbontottam volna azt a levelet, amit rám bíztak, hogy adjam át másnak?

A történetek látszólag egymástól függetlenek, ám vannak visszatérő alakok, mint a svájcisapkás férfi, aki időnként jelen van egy-egy eseménynél, de sosem központi szereplő. A részeg fiú is kétszer szerepel, először az ő történetének végkimenetelét látjuk, és később kapunk csak magyarázatot. Szinte észrevétlenül ülteti el a gondolatot az író az olvasóban, hogy a történetek egy helyszínen, talán egy kisváros környékén játszódnak. Ahogy a valóságban is van átfedés az emberi sorsok között – megjelennek emberek, akik továbbállnak, és mások történeteiben is felbukkannak –, így van ez a novellákban is. Szinte játékra hívja az olvasót: hány karaktert ismer fel a korábbi történetekből? Ám néha zavaró is tud lenni ez a többszörös szerepeltetés: az anyukát meglátogató férfi által emlegetett Tor bácsi azonos lenne valamelyik Torral a ruhaszárítóköteles sztoriból? A fejfájós kisfiút kórházba szállító apa az első novella lelkiismeretfurdalásos fiúját látta útközben a semmibe meredni egy buszmegállóban? A gyermekét gyászoló apa azonos a kórházba siető apával?

Breiteig írásában nincsenek felesleges szavak vagy mondatok, írásmódja feszes, következetes. Nem merül el az esztétikai célú leírásokban, mégis érzékletesen ismerteti a környezetet. Többször visszatér a homályba vesző, ködös fenyves képe, ahonnan őzek sétálnak elő és tűnnek el a fák között, és az olvasó könnyen ott tudja érezni magát, szinte látja a zúgó fenyveseket az út mentén. Olyan részleteket emel ki, amik nem szokványosak leírásokban, de az ember ezekről ismeri fel a helyszíneket, hiszen pont ezeket az apró részleteket vesszük észre először.

Kétségtelenül nagy munka lehetett Breiteig feszes vezetésű kötetét lefordítani, hiszen itt minden szónak jelentősége van. A Stockholm című novella például nem kis kihívás elé állítja a mindenkori fordítót, hiszen egy olyan norvég férfi csetüzeneteit kellett magyarra átültetni, aki svédnek adja ki magát, és a norvég szavak közé svéd szavakat csempész szándékosan, hogy az álca még hitelesebb legyen. „Belebizsergek, ahogy a képernyőn látom felvillanni a svédnek szánt szavakat, egész eredetinek hatnak” (54). A magyar olvasó nem fog belebizseregni, mert hiába látunk umlautos ä-kat, archaizmusokat, suta kifejezéseket vagy félreragozásokat, nem fogunk arra asszociálni, hogy ez svédnek imitált norvég szöveg lenne. Mégsem gondolom, hogy ez fordítási hiba lenne, a fordító nem tehet arról, hogy a magyar nyelv kevésbé alkalmas két skandináv nyelv közötti hasonlóság ilyetén bemutatására. Fejérvári Boldizsár valószínűleg a legjobb megoldást választotta erre a nem egyszerű feladatra: kicsit a sztereotipikus szlávos nyelvtörést tarkította meg svéd betűkkel. 

A Fantomfájások nem egy egyszerű olvasmány. A történetek sokáig visszhangzanak még az olvasóban, a legváratlanabb pillanatokban jutnak eszünkbe, újra és újra előugranak kérdések a semmiből. Hogy érdemes-e elolvasni? Természetesen. Ha az ember nyitott egy sötétebb, mélyebb világra, akkor kifejezetten ajánlott.