Bár nemzeti klasszikusról van szó, mindannyian tudjuk, hogy a drámai alapanyag több sebből vérzik: Katona dramaturgiai és nyelvi érzéke, tehetsége sok kívánnivalót hagy maga után, erre Vörösmartytól Hevesi Sándoron és Illyés Gyulán át Nádasdy Ádámig sokan felhívták a figyelmet, és igyekeztek az erényeket megtartva kritizálni, átírni vagy éppen mai magyar nyelvre „fordítani” a drámai szöveget, kiigazítani a dramaturgiai helyzeteket. Tarnóczi Jakab nem ezt a megoldást választotta: ütközteti az eredeti, ódon és a mai közönségnek sokszor érthetetlen szöveget („Páh, miljom!”) egy nagyon is modern és érdekes vizualitással, többféle színészi stílussal, gyakran görcsössé váló gesztusokkal (például a mindenkire kiterjedő ritmikus vállrángatás néha jó, néha nem: Biberach esetében jelentést nyer, másoknál csak fura viselkedési ismétlést, „ticket” eredményez). A végeredmény hol humoros, hol szimbólumra hajazóan látványos, de igazán nem tud sem tragikussá, sem komikussá válni: meghatározhatatlan térben lebeg végig, és épp ezen eldöntetlenség miatt egy idő után némileg unalomba fullad, hiába rövid a játékidő.

Egyértelműen a vizuális és akusztikus megoldások uralják az előadást: Kálmán Eszter díszlete és jelmeze mellett Bencsik Levente és Hunyadi Máté zenéje, valamint a színészek gyakori tablószerű beállításai a maradandóak. A színpadi tér zseniálisan egyszerű és sokatmondó: két, egymásba futó, fakazettákkal borított fal részei nyílnak, csukódnak ajtóként, ablakként, a trófeák és az egységes hangulatot árasztó, mégis a karakterre egyénített stüszivadász jelmezek (bőrcsizmák, zakók, zöld esőkabátok, eltúlzott bajszok) érthetően helyezik egy ironikus világba a történéseket: csak semmi pátosz, kérem, a magyar királyság nem több egy érthetetlen viszonyokkal bíró, magába záruló vadásztársaságnál. Ebben a klausztrofóbiás térben váltakoznak a statikus, tablószerű jelenetek a nagyon is mozgalmas, buliszerű pillanatokkal, és az egésznek a szinte állandóan hangzó és részben a helyszínen improvizált elektronikus zene ad(na) egységet. De sajnos egy idő után inkább zavaró ez az állandó hangkulissza.

A színészeket jó nézni: nem hiába, a Katonának nagyon erős tehetségű csapata van. Szirtes Ági Gertrudisa apró termete ellenére is királynői mindig, minden helyzetben. Olyan tartása van, melyet a sokszor érthetetlen szöveg vagy motiváció sem tud kikezdeni. Viszont vele szemben Bányai Kelemen Barna Bánkja nem igazán tud kibontakozni. Ebben a rendezői felfogásban Bánk se nem őszintén szerelmes férj, se nem hazájáért aggódó államférfi – valahogy megreked egy köztes (és ezért semmilyen) létállapotban. Sokat mondó, mikor kihallgatja egy felső kazetta ablaknyílásán át felesége és a csábító beszélgetését, majd ebből az ablakból felsőtestével kilógva, kezét tehetetlenül lóbálva, mint egy komikus bábfigura mondja el nagymonológját, melyben a „haza” és „Melinda” súlytalan szavakként, erőtlen kérdésként hangzanak. Érteni vélem ebben a pátosz elleni harcot, de sajnos, ha egy tragédia alapkonfliktusait súlytalanítjuk, akkor valami meghatározhatatlan masszát kapunk, némi komikus felhanggal, és nem feltétlenül koherens előadást. Ha Othello nem fekete és hangsúlyozottan nem „más”, mint Desdemona és a velenceiek, tragédia helyett tényleg csak a véres bohózat marad. Ha Bánkot nem érdekli igazán sem a haza, sem Melinda, akkor megszűnik értelemmel bíró drámai karakter lenni.

Ugyanezért nem tudjuk igazán Melindát sem komolyan venni: álnokság és „hevítőpor” ide vagy oda, Pálos Hanna Melindája nem szerelmes a férjébe, a Dér Zsolt által nagyszerűen megjelenített, hisztérikus kamasz Ottó könnyedén elcsábítja. Újszerű karakterfelfogásként viszont izgalmas lett Dankó István Peturja és Kovács Lehel Biberachja, két nagyon is mai figura született, és egy pillanatra úgy tűnt, ez a két ingadozó alak el fogja vinni a hátán az előadást. Sőt, egy pillanatra Biberach szinte tragikus karakterként is megjelent, az események igazi áldozataként – azonban sajnos ezt az izgalmas lehetőséget magában rejlő vonalat sem vette komolyan az előadás. 

A kisebb szerepekben láthattunk pár vonással de jól megrajzolt karaktereket: a bojóti testvéreket, Mikhál és Simon bánt alakító Takátsy Péter és Rajkai Zoltán ismét remekelt, akárcsak a tőle általában kicsit távolabb eső szerepkörben Elek Ferenc II. Endre királyként. Viszont az Ottóba reménytelenül szerelmes Izidóra (Rujder Vivien) és a magyar nép panaszát képviselő Tiborc (Bezerédi Zoltán) érzelmileg súlytalan maradt, elmondták, amit kellett, de szinte semmi hatásuk nem volt sem Gertrudisra, sem Bánkra, sem a közönségre. Mindez lehet rendezői elképzelés eredménye, csak akkor nem értjük igazán az okát. 

A Bánk bán zseniális pillanatokkal és izgalmas konfliktuslehetőségekkel teli „rossz dráma”, azaz színházi alapanyagként sok mindenre lehet jó: magán- és közéleti problémák, magyar és nem-magyar (német, bojóti) ellentétek, az országot vezetők felelőssége, politikai függetlenség és alárendeltség mind lehet egy-egy olyan fókusz, melyre épülhet izgalmas előadás. Ha azonban mindezt kilúgozzuk belőle, mint komolyan vehető érzelmi-intellektuális tartalmat, akkor születhet sok szempontból izgalmas előadás, de nem egy modern Bánk bán. Játszani a hagyománnyal, a színházi mondandóval, kritikusan érvényteleníteni előző megoldásokat jó és fontos, talán a legfontosabb a színházban, de kíváncsian várjuk, hogy Tarnóczi Jakab és a fiatal színházi nemzedék mit akar valójában mondani: merre tovább, Bánk?

Katona József: Bánk bán

SZEREPLŐK: II. Endre, a magyarok királya (magyar): Elek Ferenc, Gertrudis, a királyné (német): Szirtes Ági, Ottó, Berchtoldnak, a merániai hercegnek fia, Gertrudisnak testvéröccse (német): Dér Zsolt, Bánk bán, Magyarország nagyura (magyar): Bányai Kelemen Barna, Melinda, a felesége (spanyol): Pálos Hanna, Mikhál bán, Melinda bátyja (spanyol): Takátsy Péter, Simon bán, Melinda bátyja (spanyol): Rajkai Zoltán, Petúr bán, a bihari főispán (magyar): Dankó István, Bendeleiben Izidóra, thüringiai leány (német): Rujder Vivien, Biberach, egy lézengő ritter (német): Kovács Lehel, Tiborc, paraszt (magyar): Bezerédi Zoltán, Békételenek, gyermekek. ALKOTÓK: Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter. Jelmezasszisztens: Böhm Katalin. Dramaturg: Varga Zsófia. Zene: Hunyadi Máté, Bencsik Levente. Fény: Lohár Antal. Hang: Wirth Tamás. Súgó: Boncza Anita. Asszisztens: Hornung Gábor. Rendező: Tarnóczi Jakab. Bemutató: 2019. december 22. Katona József Színház, Kamra. Fotó: Dömölky Dániel