A kávézóban ültek, az asztalok körül álló székeken, erősen gondolkoztak, aztán dohányoztak is. Végül sötét csönd telepedett közéjük. Ide már nem ért el a dóm és a Profiterole körül ődöngő turisták csörömpölő zaja. Bacio felnézett. Meglepetésében oldalba bökte Nonnát. Arra számított, dúskeblű és őszülő szakállú pincérkisasszonyt lát majd a bárpult mögött, mindig így képzelte a kisvárosi pincérkisasszonyokat, de ehelyett a látvány helyett egy tarkopaszra borotvált fejű nápolyi masztiff fordult felé.

- Parancsolnak valamit az urak? – kérdezte tagadhatatlan eleganciával.

- Bocsásson meg, csak elkalandozott a tekintetem – felelte Bacio, és tovább szürcsölte a hűlőfélben lévő, de még mindig forró kamillateáját.

- Nézd, szerintem a kamilla nem igazán alkalmas a te emésztési probémád kezelésére – jegyezte meg Nonna elgondolkodón, és viccelődve ő is oldalba bökte barátját. A két barát összenevetett, aztán hirtelen mindketten elkomolyodtak.

- Megfigyelted te is? – kérdezte tömören Bacio. Hogy időt nyerjen, felemelte a csészéjét, szürcsölt, majd újra letette az asztalra.

- Meg bizony – vágta rá Nonna. – Mivel zongorahangolóként a tiszta hang megszállottja vagyok, nem is kerülhette el a figyelmemet.

- Te mint zongorahangoló, szinte orgonista vagy.

- Kérlek! Te órásmesterként nem kevésbé.

Elhallgattak, mint akik érzik, hogy hirtelen túlságosan is elragadtatták magkat. Egy ideig mindketten kibámultak az ablakon, amely pont úgy állt, hogy kényelmesen ki lehessen látni rajta. Azonban sokat nem láttak, csak a Panna Cotta esőáztatta lábazatát, mely előtt olykor el-elhaladt egy férfi vagy női boka.

Azt azonban sem Bacio, sem Nonna nem vette észre, hogy az egyik hirtelen irányt változtatott, és a kávézó bejárata felé látszott közeledni.

- Amikor a Cassata Siciliana összeült, még szó sem lehetett a Cannolóról – kiáltott fel Bació elfúló hangon, majd a saját homlokára csapott, és a nyomaték kedvéért kétszer Nonnáéra is. Basszus hangja túlbömbölte az orkánként zubogó esőt. – Ezt te is tudod. A Tartufo jelentősége ehhez túl hatalmas. Nagyságrendileg nagyobb mint Semifreddóé. De bocsáss meg, kérlek, elkapott a szenvedély.

- Semmi baj, én sem alszom már órák óta, mióta ezen a rejtélyen töröm a fejemet. Vajon hány Panettone nevű bichon bolognese élhet Zeppolában? – szegezte a kérdést barátjának Nonna.

- Nem tudhatom – rázta a fejét Bacio. – Nem fogjuk megtudni soha, hacsak fel nem hívjuk a különleges tudakozót.

- Ha még létezik egyáltalán ilyesmi a huszonegyedik században – vonta fel széles vállát Nonna, és beleharapott egy mandulás süteménybe, mely épp akkor pont a jobb keze ügyébe került.

- Elnézést, hogy megzavarom gondolataik fonalát – szólította meg őket egy kecses női kontraalt.

- Szerintem ez a valaki hozzánk szól – mondta ki Nonna, amire mindketten gondoltak. Letették a teáscsészét, illetve a söröskorsót, és a hang felé fordultak. Nem tévedtek, egy igen fiatal, de máris ráncos pofájú olasz agárral találták szembe magukat. A bokája éppen megegyezett azzal a bokával, melyet az író és az olvasók láttak korábban a kávézó felé fordulni, de a két főszereplőnek erről a körülményről ezen a ponton fogalma sem lehetett. Az agár szőréből vadul csöpögött az eső.

Valószínűleg ki akar kezdeni velünk ez a kisasszony – futott át Bacio elméjén a gondolat. – Vagyis velem, hiszen én vagyok a fontosabbik szereplő. De nem szabad megint felizgatnom magamat – súgta a saját fülébe, és miután így figyelmeztette magát, hirtelen már nyugodtan tudott az agár ráncszabdalta arcába nézni.

- Elnézést a zavarásért, csak azt akartam megkérdezni, hogy merre találom a zuppát – szerencsére azonban csak ennyit hebegett a kisasszony zavarában.

Baciót a hangja az ilyen és ehhez hasonló szituációkban elhagyta az elfogódottságtól, így nem szólalt meg, csak egy ujjal elmutatott a zuppa irányába. Vele szemben Nonna felpattant, és kezet nyújtott az agárnak.

- Nonna herceg, parancsára – mutatkozott be tréfásan.

- Panettone – biccentett az agár, és a felé nyújtott kíváncsi kézre ügyet sem vetve elügetett a zuppa felé.

- Hallottad? A nevet? – kiáltott fel halkan Bacio.

- Igen. Az a név, amely után nyomozunk miközben itt ülünk a kávézóban egész délután, és szürcsölgetjük a teát és a sört.

- Kár, hogy nem bolognese – vonta fel a vállát Bacio.

Nonna ismét beleharapott a mandulás süteményébe, melyről már közben majdnem elefeledkeztünk.

- Nézd csak, egy rejtvény! – kiáltott fel. – Ez tetszeni fog neked mint mérnöknek. – Nonna kiteregette a mandulás sütemény rommá gyűrt papírját, és betűzgetni kezdte az épen maradt részeket. Közben többször is nyugalomra intette magát. – Ca...cc.i. Cacci, csak közben vannak még más betűk. Vajon mi lehet az? Mit jelenthet ez a különös, tavalyról ittmaradt üzenet?

- Nem tudom – vonta fel a vállát Bacio. – De mondjuk nekem az sem világos, hogy miért esik itt állandóan az eső.

- Pedig az egyszerű! – vágta rá Nonna. – Azért esik, mert egy Prae krimiben vagy éppen, és valamiért náluk divatja van a szakadatlanul zuhogó esőnek.

Pintér Tibor parodizált regényének borítója a Prae Kiadónál: