Cserháti Éva

Nincs titok

(regény)

2019. szeptember 25, kedd

Hegyhátiné Dömsödi Emese őrnagyasszony némán kevergette az ovaltinját. A szobában olyan csend volt, hogy egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, de aznap reggel még a legyek sem mertek zümmögi. Hegyhátiné Dömsödi Emese őrnagyasszonynak minden hajszálat érintő precizitással összefogott kontya átalában szigorúságot és szívjóságot sugárzott egyszerre, de azon a szeptemberi napon a szigor volt a hangsúlyosabb. Hegyhátiné végignézett a szobában körbeállított székeken.

- Mindanyian tudjátok, hogy egyetlen elvesztegethető percünk sincs. A gyilkos már kétszer ölt, és ha nem kapjuk el, harmadszor is ölni fog.

- Hear, hear – kiáltott közbe Görcs Ármin, a fiatal és kicsit túl lelkes zászlós, azonban Hegyhátiné Dömsödi Emese pillantásától belérekedt a szó.

- Minden fejben dől el – folytatta az őrnagyasszony. – Csak akkor leszünk képesek elkapni a gyilkost, ha fejben mi vagyunk az erősebbek, és ehhez az szükséges, hogy egyensúlyba kerüljünk önmagunkkal. Kérek mindenkit, hogy tegye most egy pillanatra félre az aggodalmait. Lassuljunk le, nézzünk a lelkünkbe, és próbáljunk megnyílni a Vak Vezet Világtalant nyomozócsoport tagjai előtt, akarom mondani, magunk között.

Sörbet Jolán, röviden Dini megköszörülte a torkát. Az éjszaka nagy részében online társkeserőket bújt szigorúan szakmai okokból, és most úgy érezte, hogy a feje szétesik a nappali fénytől.

- Dini vagyok, és függő – szólalt meg vaskos hangján. – Párkapcsolatfüggő vagyok, de már fél éve tiszta. De be kell valljam, tegnap majdnem elcsábultam.

- Mesélj nekünk, Dini! – biztatta Hegyhátiné Dömsödi Emese.

- Éppen a jópasik.hu-n kutattam a gyilkos után, amikor majdnem elragadott a hév és kis híján ráírtam az egyik férfira…

- Csak nem jóképű volt? – kérdezett közbe vádlón Vég Ulrike, a Magyar Rendőrség első és egyetlen egyenlőség- és méltányosságügyi szakreferense.

- Nem mondanám kifejezetten jóképűnek, de valami vonzott benne. Viszont ellenálltam.

- Értem – mondta Hegyhátiné Dömsödi Emese. – De azt hiszem, Dini, van még valami, amiről beszélni szeretnél nekünk.

- Nem hiszem – suttogta Dini, de a hangjából sütött a bizonytalanság.

- Gondolkodj csak egy kicsit!

- Arról nem szeretnék…

Dini kényelmetlenül fészkelődött a széken. A rászegeződő pillantások kereszttüzében ömleni kezdett róla a víz, és mivel aznap elfelejtt dezodorozni, máris enyhe bűz áradt a hónalja felől. Görcs Ármin kíváncsian előrehajolt, aztán az orrát elhúzva újra hátradőlt.

- A megnyílás azt jelenti, hogy nem titkolunk el egymás elől semmit! – folytatta az őrnagyasszony szigorúan.

- Egy hete vettem magamnak egy vibrátort – bökte ki végül Dini.

- És? – firtatta Hegyhátiné Dömsödi Emese.

- És tegnap, miután nem írtam rá arra a jó pasira, kipróbáltam.

- Jeee – kiáltott fel Ulrike!

- Gratulálok, ráléptél a gyógyulás útjára – mondta Hegyhátiné Dömsödi Emese, és a hangjából elismerés áradt.

- Én ezt nem értem, akkor ez most jó hír? – kérdezte Görcs zavarodottan.

- Úgy látszik – vonta meg a vállát Huszárik Lajos, a nyugdíjból visszahívott vezérőrnagy, és egy laza mozdulattal a szemetesbe dobta a kiürült sörösdobozát, majd öblöset böfögött. – Tudod, fiam, ezeknél a feministáknál én már csak a buzeránsokat értem kevésbé.

- Vezérőrnagy, kérem, viselkedjen, mert jelentést teszek! – szólt rá a fiatal korát meghazudtoló határozottsággal Ulrike.

- Nos, ki lesz a következő? – kérdezte Hegyhátiné Dömsödi Emese.

- Én csak annyit szeretnék mondani, őrnagy asszony, hogy ha mi megnyílunk, talán magának is meg kéne – egyenesedett fel Huszárik Lajos.

- Mire utal? – kérdezte Hegyhátiné Dömsödi Emese kemény hangon. – Nekem aztán nincsenek titkaim!

- Hát, szerintem meg vannak. Mert például soha nem beszélt nekünk arról, hogy kilencéves korában a kiskutyája elpusztult szoponyicában.

- Valóban! – döbbent meg Hegyhátiné Dömsödi Emese. – Nem tartottam fontosnak, meg aztán bevallom, magam is megfeledkeztem róla.

- Nos, amíg nem fedjük fel a saját csontvázainkat, azt hiszem, esélyünk sincs, hogy mások szemében meglássuk a szálkát – mondta Huszárik, majd elégedetten elmosolyodott, ami ennek a cikikus vénembernek egyébként nem volt szokása, sőt igazából csak a félárva kisunokája látta néha titokban mosolyogni, amikor együtt öntözték a nagymama, az ifjon és tragikus körülmények között elhunyt Huszárik Vilma sírján növő virágokat. Huszárik izgalmas élettörténetéről amúgy a következő könyvhétre megjelenő kötetben többet is megtudhatnak az olvasók.

Ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és Bélai Géza őrfőtábornok robbant be rajta.

- MHIOÖÉH! – kiáltotta összeszorított szájjal.

- Hogy mit mond, őrfőtábornok úr? – kérdezte Hegyhátiné Dömsödi Emese.

- Újabb gyilkosság történt, ezúttal Sármelléken – ismételte el Bélai, ezúttal nyitott szájjal is.

- Sármellék – suttogta Görcs Ármin döbbenten, de személyes érintettsége csak a mindenttudó elbeszélőnek tűnt fel, a szobában senki más sem vette észre.

- A gyilkos újra lecsapott, maguk meg mit csináltak itt?

- Megnyíltunk – őrfőtábornok úr, vágta rá Hegyhátiné Dömsödi Emese, miközben a szolgálati fegyverét próbálta karcsú, ám határozottságot sugárzó derekára felcsatolni. – Tudja, nekünk az őszinteség a legfőbb eszközünk a bűnüldözésben.

Cserháti Éva parodizált regényének borítója a Prae Kiadónál: