– És maga mit ír? – kérdezi tőlem szakállát vakargatva a hatvan feletti szerzőtárs, miután bemutatnak minket egymásnak.

– Krimit – válaszolom széles mosollyal, amelyről később kiderül, hiba volt.

– Krimit??? – kérdez vissza döbbenten a férfi.

– Krimit – válaszolom. Mosolyom még szélesebb. Krimiíró vagyok, szeretem meglepni az embereket.

– Krrri-mit?! – ropogtatja az r-eket, hogy biztosan jól hallotta-e.

– Krimit – mondom harmadszorra is, immár elbizonytalanodva, hogy mi a döbbenet tárgya. Szerencsére beszélgetőtársam nem tart sokáig a homályban.

– Nem így képzeltem el egy krimiírót! – tekint most végig rajtam, és megrázza a fejét.

Szerencséje van, mert jókedvemben talál, ezért felnevetek, mielőtt feltenném az adekvát kérdést, hogy szerinte hogy néz ki egy krimiíró. De nem kerül sor rá, mert magyarázkodni kezd.

– Mostanában vigyázni kell, mit mond az ember – hadarja zavartan, és gyors léptekkel elsétál.

Én pedig ottmaradok elbizonytalanodva: a krimiírói kinézet mely kritériumának nem feleltem meg? Van egy gyanúm, de nem tudom igazolni.

Azonban a krimiírók védőszentje aznap nem hagy magamra, gyorsan megvilágosodom. Még aznap este egy könyvbemutató után hozzám lép egy férfi. Ő is szakállas és hatvan feletti, de nem író, hanem saját bevallása szerint kritikus. Talán ezért van az a kényszere, hogy azonnal véleményt nyilvánítson. Nem a könyvemről.

– Én nem olvasok krimit – kezdi, hogy világos legyen, a szépirodalom Parnasszusáról szállt le közénk.

– Nem baj – mosolygok, hogy lássa, nekem nincsenek elvárásaim. Gyanútlan vagyok.

– Csak azért jöttem, hogy megnézzem magamnak, hogy fest egy olyan nő, aki krimit ír.

Válaszomat nemcsak a női szocializáció formálja, hanem marketingszempontok is. A kritikus háta mögött dedikálásra gyülekeznek az olvasók, és minden szavamat hallani.

– Ó! – mondom.

– De maga szimpatikus! – folytatja most már lelkesen, e csipetnyi atyáskodással a hangjában.

– Ó! – válaszolom, mert nem akarom azt hazudni, hogy a rokonszenv kölcsönös.

– Nagyon szimpatikus! – cövekel le előttem, talán örökre.

Kitekintek a háta mögött kígyózó sorra, és bizonytalanul a mellettem sorakozó könyvek felé intek, hogy eltereljem magamról a figyelmet.

– Az ott a könyvem.

Megrázza a fejét, hogy ő könyvet nem vesz, nem olvas krimit, de szimpátiáját kifejezendő kezébe vesz egyet lapozgatni. Mielőtt elmegy, hangosan köszön. Látszik, hogy elégedett. Talán az ő elvárásaival találkozott a külsőm, talán felül is múlta azokat.

Engem a kinézetemet illető olvasói elvárások igen érdekelnek. Ezért elhatároztam, hogy nyomába eredek a rejtélynek: Hogyan néz ki egy krimiíró, ha nő?

Sajnos merítésem kicsi, ugyan nemcsak a hatvan feletti férfiak szoktak azon meglepődni, hogy nő létemre krimit írok. Az viszont elmondható, hogy a nemem, a korom vagy a tény, hogy az uralkodó szépségideálnak részben megfelelek, a férfiakat foglalkoztatják annyira, hogy ennek hangot is adjanak. Illetve ők érzik magukat felhatalmazva az azonnali véleménynyilvánításra. Ha velem beszélnek, a következő látványt kell ütköztetni elvárásaikkal.

Vegyük fel a jegyzőkönyvet!

Cserháti Éva krimiíró. Neme nő. Magassága 165 cm, súlya 58 kg. Általában 38-as méretű ruhákat hord. Haja vállig érő, erősen őszül. Szeme színe barna, bőrét gyorsan megfogja a nap. A sok sportolás meglátszik a mozgásán.

Az incidens napján világoskék farmert viselt. Téglavörös félcipőt. Sötétkék garbót és bézs színű zakót. Haját frissen mosta. Fülébe hosszú, csepp alakú, gyöngyházfényű ékszert akasztott, hogy ezzel is a Sellőre utaljon. Smink nem volt rajta, de a szemöldökét kiszedte a kozmetikus néhány nappal a bemutató előtt, és a szempilláját is befestette (feketére). Fogai felül rendezetlenek. Alsó fogsora viszont szabályos, de az ritkán látszik ki.

Ez alapján Cserháti Éva bármi lehet, útmérnöktől kezdve óvodapedagógusig.

De hogy néz ki egy IGAZI krimiíró?

Agatha Christie nevét azok is ismerik, akik nem rajongói a műfajnak. Tehát jogosan feltételezhetjük, hogy a krimiíró – különösen ha nő –, úgy néz ki, mint Agatha Christie. Íme néhány jól ismert fotó:

Azt hiszem, az elvárások többségének megfelelek. Ősz vagyok, mint Agatha, és aznap tweedzakó volt rajtam. Ráadásul tagja vagyok a Brit Krimiírók Szövetségének. Az arcberendezésünk viszont más. Ezen kívül még két dologra tudok gyanakodni, ami félrevezethette a két férfit: nincs gyöngysorom és nem hullámosítom a frizurám.

Ha viszont a két férfi meglepődésének és kíváncsiságának a tárgya az volt, hogy nő vagyok, akkor ők nagy valószínűséggel azzal az elvárással érkeztek, hogy a krimiíró férfi. Azt azonban nem hiszem, hogy Jo Nesbo, Indrek Hargla vagy Conan Doyle alakja lebegett volna a szemük előtt.

Inkább Hercule Poirot, Sherlock Holmes vagy Columbo figuráját várták, amint krimiíróként pózol.

Ami az én esetemben így festett volna.

A fenti élmények alapján arra jutottam, hogy olyan tőke van a kezemben, amelyet nem szabad elvesztegetni. Először arra gondoltam, javasolni fogom kiadómnak, hogy a következő Könyvhéten szedjen belépőt azoktól, akiket a krimi műfaja nem érdekel, könyvet nem akarnak venni, de szeretnének élőben látni egy női krimiírót. Mert a Prae Kiadónak három is van!

Ezt a programot az állatkert együttműködésével kívántam megvalósítani. Hamar rájöttem azonban, hogy a pénzért való kukucskálás vészesen hasonlít egy olyan iparágra, melynek létezését mélységesen elítélem.

Mégis érdemes lenne kiaknázni, hogy ma Magyarországon még mindig a meglepetés erejével bír, hogy léteznek női krimiírók. Mert azok olyanok, mint a xinxis Szabó T. Anna versében:

Ez az állat itt a xinxis,

Ugye csinos? Pedig nincs is.

De ő nem tudja, hogy nincsen –

Jön és ugrál a kilincsen!

Én viszont a kilincsen ugrálás helyett újévi fogadalmat tettem. Januárban létrehozom a Magyar krimiírók Facebook-csoportját, hogy elkezdjen kialakulni egy olyan szakmai közeg, amely azt üzeni az olvasóknak, hogy a magyar krimi létezik. Írják nők és férfiak vegyesen.

Jelentkezni nálam lehet, de a decens gyöngysor, a dauer, a bajusz és a pipa kötelező!