Toga, Péntek 19:34:46-21:54:07

Sarolta rámeredt Togára.

- Most? Ebben az időben?

- Most vagy soha – vágta rá Toga, majd a hajába túrt, az asztal közelébe vágta a fejszét, és átugrott a terasz korlátján. – Semmi sem utal arra, hogy el fog állni az eső – magyarázta ugrás közben. – Ha az Időképet nézzük, az is elképzelhető, hogy napokig zuhogni fog. Térerőnk nincs – mutatott rá, amikor elérte a legmagasabb repülési pontot – viszont valaki olyan elhivatottsággal gyilkolász minket, mint egy kormánypárti emberminiszter. Szerintem nem vagyok egyedül azzal a vágyammal, hogy túléljem ezt a hétvégét – tette hozzá, amikor eltűnt a korlát mögött. – Két emberre van szükségem! – kiáltotta egy huppanásnyi idővel később valahonnan az erkély alatti sártengerből. – És ha valaki megtenné, hogy hoz magával kocsikulcsot, azt marhára megköszönném.

Sándor elismerőt füttyentett. – Togának igaza van. Én sem akarok itt megdögleni. – tette hozzá, amikor a fütyülést abbahagyta.

- Én se – suttogta Sarolta.

- Inkább a sáros erdei úton dögölnétek meg? Én inkább megvárom itt, amíg segítséget hívtok – vonta meg a vállát Laca, és unottan tovább pengette a gitárját. – Ez az egész, hogy mások is léteznek még, megfekszi a gyomromat.

- Hogy mondhatsz ilyet, László, ez annyira nem keresztényi – sipította Lujzi, és a keze a nyakában lógó aranykereszthez siklott. – Minek kellett ide jönnünk? Mondtam is Lőrincnek, hogy ez nem osztálytalálkozó, ez ha-lál-tú-ra.

- Ne sopánkodj már! – ugatta le Virág, aki épp a kiürült makarónis tányérokat szedte le az asztalról. – Mondjuk tényleg több értelme lett volna a Kispirosban berúgni, mint minden évben, de itt legalább a vacsora ehető volt.

- Tíz éve történt, azt hiszem, hogy nem történt semmi sem… – plümmögte Laca a gitárján kíséretképpen.

Percekkel később Sándor és Sarolta már a sárban csúszkálva próbálták egyensúlyban tartani a hátukon imbolygó holttesteket.

Az eső meg csak zuhogott.

Olyan erővel, hogy előre alig láttak, hátrafelé pedig egyáltalán nem.

A barátaikat betették a terepjáró csomagtartójába, és hogy kényelmesebben feküdjenek, a fejük alá bedugtak egy-egy boroskannát.

- Az élőhalottak nem a temetőben hálnak - dúdolta Sándor, amikor lecsapta a csomagtartó tetejét.

- Ti toljátok, én meg adom a gázt – üvöltötte túl az esőt Toga, és gyakorlott, ám mégis nőies mozdulattal elfordította az indítókulcsot. Sándornak, aki amúgy az összes többi fejezetben egy szexista, atyáskodó, mansplainer seggfej, nem is volt ideje végiggondolni, hogy miért engedi át a kezdeményezést. (Amúgy itt még nem szabad senkinek sem sejteni, de ő ám a gyilkos, és pont azért mutatja, hogy segítőkész, mert tudja, hogy úgysem indul majd a kocsi, hiszen pont ő vágta át az indítókábelt. De ez spoiler volt, felejtsétek el, bocsi.)

Mindhárman nekifeszültek, de a motor nem indult be. Csak egy halk pöccenést hallatott, amit az eső zuhogása amúgy is elnyomott.

- Toljátok erősebben – sikoltott Toga, és kisimította izzadt arcából a nedves hajtincseket.

- Ez nem fog menni, Toga – mondta Sarolta, és vigasztalón Toga vállára tette a kezét. – Szerintem miniszterünk, vagyis a gyilkosunk tett róla, hogy véletlenül se hagyhassuk el ezt a helyet.

- Nem akarok itt megdögleni – suttogta Toga elkeseredetten.

- Most nem is te vagy soron – mondta Sarolta, és a hangja kemény lett, mint egy kézilabdásé beadás előtt. Ez végül is nem véletlen, mert ha eddig nem említettük volna, Sarolta profi kézis volt U17-ig. Még nem volt túl sok időnk foglalkozni vele, de szimpi karakter amúgy, és sokban emlékeztet ezen kötet írójára. – Odanézz! – Sarolta előre mutatott, a fészer felé, ahol egymás mellett, mint két disznó a vágóhídon, két sötét test himbálózott.

Virág és Lőrinc.

Az a krézi srác és az a régi lány – fakadt dalra Toga, és arcán a könnyek összekeveredtek az esővel.

Húsz perccel és egy újabb vésztanács-gyűléssel később Toga egyedül ült a konyhában. Egyik kezében egy vizespohár, a másikban egy dobozos sör volt. Virág és Lőrinc teste a hullaházzá kinevezett nászutaslakosztályban feküdt egymás mellett. Életükben csak titokban bújhattak egy ágyba, de most még Virág sem tehette szóvá, hogy a férjét a legjobb barátnője mellett látta kiterítve. Igaz, most már nem sok öröme telt benne annak a kettőnek.

Toga hol a sört, hol a vizet lötyögtette, és azon gondolkodott, hogy aznap éjjel a kopaszodó és pocakos Bélát választaná-e inkább, akinek eszméletlenül büdös a lába és kínosan altesti a humora, vagy Imrét, akinek adoniszi testén megfeszül a designer ing, és akinek gyöngéd barátsága végigkísérte az utóbbi tizenöt éven. Egyértelmű, hogy Béla lenne a nyerő idén is, döntötte el végül. Kár, hogy mindketten a terepjáró csomagtartójában fekszenek. Toga lélekben vállat vont. Máshogy ez nem ment. Csak az fájt, hogy nem fájt semmi sem. 

- Te figyelj már – huppant le mellé Sarolta. – Szerintem mindketten tudjuk, hogy Sándor a gyilkos, igazából már régen nem ez a kérdés.

- Hm? – kérdezte Toga, és tovább lötyögtetett.

- Hanem az, hogy mi a francért járunk mi még össze ilyen osztálytalálkozókra. Igazából általánosságban egy pohár vízben meg tudnánk fojtani egymást.

- Nézd, Sarolta, ezen már én is sokat gondolkodtam, és azt hiszem, rájöttem a megoldásra. Talán máshol kéne lenni, az élet belső oldalán, de tudod, aki Pestszentlőrincre született, az a szíve mélyén örökké pestszentlőrinci marad.

Mészöly Ágnes parodizált regényének borítója a Prae Kiadónál: