De mitől is lesz skandináv a skandináv krimi? Domsa szerint a magyar könyvkiadók geográfialag határozzák meg Skandináviát, például a finn szerzőket is beleveszik ebbe a kategóriába, de kulturális szempontból a dán, norvég, svéd és izlandi (+ feröeri) szerzők tekinthetők skandinávnak.

Egyszerűen attól lesz skandináv a skandináv krimi, hogy annak árulják, bár természetesen rengeteg tartalmi attribútum jellemző ezekre a könyvekre. Ilyen például a klasszikus detektívregények zsenialakjának és az amerikai keménykrimik magánnyomozójának kombinációjából születő főszereplő, aki az előbbiektől eltérő módon a rendőrséghez tartozik, bár valamilyen outsider jegye mindig van. Skandináv sajátosság a lélektani folyamatokra fókuszáló írásmód is, amely során a szerző megpróbálja mind a nyomozó, mind az elkövető személyiségét és motivációit megismertetni az olvasóval, és az alakok progresszív jelleme is kiemelkedő megkülönböztető jegy. A skandináv krimi viszont a szépirodalommal ellentétben teljesíti az elvárásainkat – mindig kiderül az igazság, nem őrlődik egy megoldhatatlan helyzetben az olvasó. Babiczky ezt annyival egészíti ki, hogy bár a krimistruktúra Jo Nesbø-nél is tökéletesen működik a felszínen, azért az ő esetében érezni lehet a szépirodalmi igényességet is, amikor társadalmi kérdéseket feszeget. Szerinte további skandináv sajátosság az, hogy az angol és amerikai krimikkel ellentétben nem áll helyre semmiféle világrend a tettes kézrekerítése után. A skandináv krimik továbbá pörgősek és filmszerűek a pároldalas fejezeteikkel – ennek oka lehet, hogy a skandináv szerzők sokszor forgatókönyvíróként is dolgoznak.

Arra a kérdésre felelve, hogy miért is érdeklődünk ennyire a skandinávok iránt, Babiczky azt emeli ki ezek az államok rengeteg erőforrást fordítottak a kultúra támogatására, így egy négy-ötmilliós ország is el tudja helyezni magát a világtérképen. Domsa hozzáteszi, a skandinávok iránti rajongás egyáltalán nem újkeletű, már az 1870-es évektől kezdve nagy az érdeklődés, Ibsent például nagyon hamar fordították. Abban viszont egyetért Babiczkyval, hogy az állam kultúratámogató szerepe kulcsfontosságú egy ilyen nemzetközi sikertörténet eléréséhez.

A skandináv szépirodalom és a krimiirodalom viszonyával kapcsolatban Domsa elárulta, hogy a skandináv szépírók sokszor publikálnak krimiket álnéven, ugyanakkor nagyon gyakran kihasználják a skandináv krimi népszerűségét a jobb eladás érdekében, ugyanúgy, mint ahogy a klasszikusok sikerét is megpróbálják meglovagolni – például azzal, hogy egy kortárs norvég drámaírót „korunk Ibsenjeként” reklámoznak. Ennek oka, hogy manapság, ha valami skandináv, akkor az egyfajta védjegy, garancia a minőségre. Babiczky szerint azonban nem feltétlenül lesz sikeres egy könyv pusztán attól, hogy skandináv. Karin Fossum például nem bizonyult eladhatónak a magyar könyvpiacon, a kiadó mégsem járt rosszul, mert a norvég állam támogatása nem csak a fordító, de a nyomda költségét is fedezte. A norvég fordítástámogatási űrlapok továbbá rövidek és átláthatóak, az egész procedúra végén pedig mindössze két példányt kell küldeni a megjelent könyvből, a példány- és eladási számok után nem is érdeklődnek, tehát az adminisztratív rész is sokkal tisztább, átláthatóbb, egyszerűbb, ami szintén nagyban segíti a skandináv irodalom nemzetközi terjedését. Babiczky szerint a bestsellerek piaca, ahová a skandináv krimik is tartoznak, egyébként teljesen kiszámíthatatlan, nem lehet előre tudni, mi lesz igazi nagy siker, és mi bukik meg.

A skandináv krimik már tíz éve vannak folyamatosan a köztudatban, és nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben leáldozna a csillaguk. A kérdezők arra is rákérdeztek, miért tudott kitartani ez a műfaj ilyen sokáig. Domsa szerint a skandináv krimi eddig képes volt folyamatosan megújulni, Babiczky szerint viszont ezen a piacon is egyre nagyobb a zaj, több rosszul megírt könyv jelenik meg, de úgy gondolja, ha lecseng az egész skandináv krimi-őrület, és megindul a letisztulás folyamata, a végén megmarad pár Agatha Christie-kaliberű szerző. Babiczky szeretné, ha Nesbø és Ingriðason lennének ezek a szerzők, Domsa Karin Fossumöt támogatja, szerinte ő már szinte szépirodalom. Babiczky említ még két szerzőt, akik általában közepes színvonalat hoznak, mégis van egy-egy könyvük, ami a maradandó kategóriába kerül nála – ezek A kőfejtő Camilla Läckbergtől és a Fácángyilkosok Jussi Adler-Olsentől.

A filmek és a könyvek viszonyát illetően Domsa szerint a filmek nem hogy elszipkázták volna az olvasóközönséget, de épp ellenkezőleg, egyfajta löketet adtak a krimiirodalomnak, a már említett snittszerűen megírt jelenetekhez például. A mai ember egyébként a sorozatokat előnyben részesíti a filmekkel szemben, szeretne hosszabb időre beleragadni a történet világába. Ezt a sorozatjelleget keresik a krimikben is, amik ugyanúgy évenkénti folytatásokban jelennek meg, mint a sorozatok új évadai. Babiczky elmeséli, hogy sokak szerint az lett volna a logikus, ha az emberek mostanra a rövid műfajok, a novellák felé fordulnak, ő mégis azt látja, hogy ha az embernek évente egyszer van ideje olvasni a nyaralásán, akkor egy nyolcszáz oldalas könyvet visz magával, mert szeretne belefeledkezni az olvasás élményébe.

Annál a kérdésnél, hogy az angol, majd az amerikai krimik után miért pont a skandinávokat olvassa a világ, Babiczky egy korábbi, a témába vágó írásának részletét olvassák fel, amelyre reflektálva kifejti, hogy jó krimit mindig azok tudnak írni, akik az adott időben a társadalmi-gazdasági ranglétra tetején állnak. Az angol detektívregények felvirágzásakor a Brit Birodalom volt a legfejlettebb társadalmi-gazdasági téren, az amerikai hardboiled krimi korában meg épp az Egyesült Államok volt a vezető demokratikus és gazdasági hatalom. Jelenleg a skandinávok állnak a csúcson társadalmi, gazdasági és minden egyéb szempontból, ők azok, akik felülről látják a jelenkor problémáit, és képesek hitelesen és őszintén beszélni olyasmikről, amikről például a mi elhallgatásokkal és félrenézésekkel teli magyar társadalmunk képtelen megszólalni. A kortárs magyar krimik éppen ezért jellemzően a múltban játszódnak, általában a Horthy-korban. Csetének eszébe jut egy párhuzam, és Pilinszkyt idézi: „azt hittük, hogy Thomas Mann ír a századról, aztán később rájöttünk, hogy Kafka volt az”. Szerinte a húszas-harmincas évek fasizálódását ma már Kafka felől jobban megértjük, mint Thomas Mann felől, holott ő társadalmi szempontból messze Kafka felett állt – ezzel némiképp ellentmondva Babiczky érvelésének. Domsa ez után a kis kitérő után elmondja, hogy a mai krimik jóval durvábbak, már nem csak megmérgeznek valakit, hanem mindenféle brutális kínzásoknak esik áldozatául, épp azért, mert az ember az egyensúlyra törekszik. Ha egy nyugodt, szinte tökéletesen működő társadalom tagja, akkor a könyvek és filmek fantáziavilágában keresi a borzalmat. Emellett Skandináviában nagy hagyománya van a hírlapolvasásnak, a bűneseteket és bírósági beszámolókat részletesen publikálják a sajtóban, így a skandinávok alapvetően fogékonyabbak a krimik iránt.

Az est vége felé a krimi tipikus alakjairól beszélgetnek. A nyomozó figurája alapvetően nem változott, a főszereplő legtöbbször még mindig egy fehér, erős, okos, magányos, jóképű, heteró férfi. Domsa szerint továbbra is érezhető a szexista hozzáállás, ugyanakkor megjelentek feminista felfogású sikerkönyvek is, mint például Stieg Larsson Millenium-trilógiája (A tetovált lány). Ettől eltérő műfaj a femikrimi, ahol hiába nő az író és a központi figura is, a szereplőknek sok maszkulin tulajdonságuk van, így, Domsa Zsófi szavaival: „ezek a nők hiába nők, valójában férfiak”. Úgy tűnik, a különböző ideológiák erőltetésével rosszabbat teszünk, mintha elfogadnánk, hogy a fehér heteró férfi látószögéből szemléljük az eseményeket. Babiczky szerint egyszerűen meg kellene várni, hogy kifussanak ezek a sztereotípiák, egyik napról a másikra nem tudjuk őket meghaladni. Ugyanígy a bevándorló hátterű krimiszerzők megjelenésére sem kell sokat várni Domsa szerint.

Az est lezárásaképp megkérdezik a meghívottakat, milyen lenne a világszínvonalú Magyar Krimi. Bár a kérdést nem válaszolja meg, Babiczky a Valan című filmet és Molnár T. Eszter Szabadesés című könyvét ajánlja azoknak, akiket érdekel a magyar-skandináv krimi műfaja.

Domsa szerint nem igazán lehet laboratóriumban kifejleszteni ezeket a dolgokat, mert egészen egyszerűen nem lesz hiteles. Az olvasó pedig azt keresi, ami akkor és ott hitelesnek tűnik a számára. Hogy végülis Thomas Mann vagy Kafka írta meg szerintünk a huszadik századot, az többet árul el rólunk, mint róluk.

Fotók: Herr Martin