Ülök az ágyamban, a betegszabadságom kellős közepén, híreket olvasok, ami sehogy sem járul hozzá a gyorsabb gyógyuláshoz. Sosem olvasok híreket, mert nincs kapacitásom arra, hogy elviseljem a plusz frusztrációt a munkahelyemen végighallgatott nehézségek mellett. Furcsa dolog pszichológusnak lenni, egy idő után az ember telítődik mindenki más problémáival, és olykor az egész világot kiszorítja belőlünk a munka...

Egy ideje úgy érzem, hogy pusztán arra valók a hírek, hogy az ember még kilátástalanabbul érezze magát. Valóban van egy olyan pszichológiai célja a híreknek, hogy az ember otthon, kényelmes közegében végighallgatja, mennyi borzalom történik a világban, elkezdi értékelni a saját életét: velem ez ma mind nem történt meg, azért egész klassz kis életem van, stb.

Ülök az ágyamban, betegen, reggel, ébredés után azon töprengtem, hogy magyarázzam meg szégyen nélkül a háziorvosomnak, hogy nem szeretnék túl sok napot táppénzen tölteni, mert az alig 160 ezres pedagógusi fizetésem minden egyes forintjára szükségem van. Hogy lehet rávenni egy orvost, aki jóva többet keres, mint én, arra, hogy a hétvégi napokat ne vonja bele a táppénz idejébe, csak csütörtökre és a péntekre írjon ki?

Híreket olvasok, persze megint találok olyan hírt, ami arról szól: bár továbbra sem emelik a pedagógusok fizetését, nehezíteni fogják a tanárok életét: nehezebben elszámolható munkaidő, lehetőség az egyre gyakoribbá váló helyettesítésekre.

Legfőképpen azt nem értem, hogy ha országot kormányozni, politikai döntéseket hozni legalább akkora felelősség, mint gyerekeket, az ország népének következő generációit oktatni, nevelni, akkor miért nem kap pedagógus és politikus egyenlő fizetést? Nem hiszem, őszintén nem hiszem, hogy egyikükön nagyobb lenne a felelősség, mint a másikon. Ha a gyerekek oktatását végző emberek munkája ennyit ér, nem hiszem, hogy sok értelme lenne a parlamenti munkának. Milyen generációnak készülnek ezek a törvények, döntések? És miért hihetetlen, hogy kifárasztott, alulfizetett, megalázott emberek munkája sokkal kevésbé lesz hatékony?

Egyre többször töprengek el azon, miért nem sztrájkolunk, mi, pedagógusi munkakörben dolgozók? Kirúgni már egyikünket se tudnák, hiszen nincs tanár, pedagógus, akit a helyünkre felvehetnének. Nemrég egy olyan cikket olvastam, hogy több iskolában is az a helyzet áll fenn, hogy egy tanár legalább három tantárgyat kell tanítson tanerő hiány miatt, s ebből a háromból sokszor kettő olyan, amihez végzettsége sincs.

Orvostól hazafelé jövet állok a Mekivel szemben, várom a villamost. Lila reklámon integet nekem a Meki: menjek oda dolgozni, a kezdő fizetés nettó 160 000. Aztán itthon két újabb cikk: az egyik boltlánc kezdő fizetése nettó 300 000 fölött van és a Dél-Pesti kórházban 8 sebészből 7 felmondott, mert túl sok a munka, kevés a fizetés, nem tudják az előre tervezett műtéteket elvégezni, annyi az akut eset, amit el kell látniuk.

Emlékszem, pár éve a rezidens orvosok tüntettek, hogy elmennek inkább utcaseprőnek, mert a közterület-fenntartók fizetése magasabb, mint a rezidens orvosoké. Most meg villamosra várva nézem: krumplit sütni kifizetődőbb, mint tanítani, oktatni, nevelni. Ha belegondolok, milyen szinten meríti ki az embert a pedagógusi munkakör, az alacsony fizetés miatti frusztráltság és az a megalázottság, amit folyamatosan közvetít felénk az ország, valóban vonzóbbá válik a krumplisütés és a kasszásnéniség.

De vajon hol akad el a józan logika azokban a fejekben, amik kitalálják, mennyi legyen az adott bértáblás fizetés? És vajon hogy nem látják: azért van tanárhiány, mert ultra alacsony a fizetés? És hogy a megoldás valóban nem ott fog kezdődni, hogy még elviselhetetlenebb körülményeket teremtünk annak a maradék tanárnak. Ilyen kérdésekre mindig van, aki rávágja: azért nincs színvonalas oktatás, mert tanulatlan embereket könnyebb irányítani, pl. könnyebb lenne belőlük hadsereget csinálni.

De, kérdem én, mit fogunk kezdeni annyi analfabéta katonával? Ahhoz, hogy egy adott tömegből használható hadsereget lehessen építeni, kellenek alap dolgok. A közlegényeknek, bizony kell, hogy legyen némi alapműveltségük, logikus gondolkodásuk, szabálykövetésük meg pláne, főleg szabálykövetésre lenne szükség, mert nem mindegy, egy katona mikor lő. A szabálykövetés meg épp az óvodában és az iskolában alakul ki, szilárdul meg. Hála a tanároknak, a tanítóknak és az óvópedagógusoknak. Azoknak, akik épp alul vannak fizetve és túl vannak terhelve. Minél frusztráltabb és leterheltebb valaki, annál felületesebb munkát fog végezni, ésszerű: ki lenne motivált hasonló helyzetben? Tegyük fel, 78 ezres fizetéssel milyen törvényeket tudnának megszavazni a parlamentben? Kb semmilyet, mert minden jelenlévő arra figyelne, amin épp idegeskedik, ami épp frusztrálja: hogyan fogja kifizetni ekkora fizetésből a villany- és gázszámláját. Minél fáradtabb és frusztráltabb egy tanár, annál jobban romlik a teljesítménye, minél jobban romlik a teljesítmény, az annál jobban van kihatással a tanulókra és bizony minél rosszabb minőségű oktatásban részesült egy tanuló, egy diák, annál alacsonyabb színvonalú jövőre számíthat mindenki. Az is, akinek nincs gyereke, az is, aki most épp gazdag, az is, aki a jövőben nyugdíjas lesz és az is, aki együtt fog dolgozni ezzel a generációval. Szóval végképp nem értem, mi célja lenne a sok analfabéta létrehozásának. Nem hiszem el, hogy jó hadsereget akarnának építeni, hiszen ez teljes képtelenség lenne.

Mert képzeljük el azt a csatajelenetet, amiben egy halom szövegértéssel küzdő, szabálykövetésre képtelen katona vesz részt. Nem értik a parancsot, nem látják át a feladatot, nem értik, mikor kell lőni és kire. Azt sem értik, miért kéne követni bármilyen szabályt. Félelmetes lenne, én magam sem tudom, kire nézve félelmetesebb. Szövegértési nehézségekkel küzdő katonák kontra egy olyan csapat, aminek tagjai kielégítő oktatásban vettek részt. Szerintem lehet tippelni, kik nyernének. Még a legvadabb szakadár csapatokban is van szabálykövetés, szövegértés. Egyébként a belső harcok nagyon gyorsan felemésztenék az adott embercsoportot.

A szövegértés bizony az irodalom és nyelvtan órákkal kezdődik, aztán egyre tágul a többi tantárgynak köszönhetően. Nem mindegy ki tanítja és hogyan tanítja. A szövegértés nem ott vall kudarcot, hogy nem tudjuk kielemezni Tóth Árpád versét, hanem ott, hogy alapvető szabályokat tudjon követni az ember ("Nyisd ki a könyvedet a hetedik oldalon!" - bizony, olykor ez a feladat is nehézségeket okoz). Az alapszintű érettségi egyik legnagyobb buktatója, már évek óta, a szövegértési feladat. Nagyon rossz pontszámokat ér el az átlag. De térjünk vissza az analfabéta katonasághoz.

Ha adott egy csapat szövegértési nehézséggekel küzdő katona, aki képtelen feldolgozni az egyszerű parancsot, mit fog kezdeni az őket irányító feljebbvalójuk összetett stratégiáival? Vagy egyszerű parancsokkal, hogy például mikor kell lőni és mikor nem? Tudtommal az egész IQ mérés a katonaság miatt indult erőteljes fejlődésnek, hogy sikeresebb legyen a kiválogatás, ki alkalmas hadviselésre és ki nem. Az IQ pedig igaz, hogy velünk született, de bizony foglalkozás nélkül tud ám csökkenni és a teszteknek is általában van egy olyan része, ami az alapműveltségbe is belekóstol (nem csak logika kell hozzá, de tudás is). És bizony egy IQ teszt méri a szövegértést, ok-okozati összefüggések átlátását, ezáltal a szabálykövetés is tudja nehezíteni vagy könnyíteni egy adott ember intelligencia kvóciensének minőségét.

Az ún. lövöldözős videojátékokban is azok jobbak általában, akik jobb tanulók, intelligensek és átlátnak egy adott helyzetet rövid idő alatt. Szóval egyáltalán nem hiszem, hogy egy ostoba, szabályozhatatlan sereg létrehozása lenne a célja az oktatás kinyírásának. De vajon akkor mégis mi lehet a célja?

Az Íliász óta tudjuk, az a valódi harcos, aki ellensége erejét is elismeri, tiszteli, említi, hiszen legyőzni valami béna, esetlen, gyenge sereget sem dicsőség, sem kifizetődő nem lehet, pláne nem lenne értelme még dicsekedni is vele. De vajon tényleg létezik olyan harcos, aki a saját seregét nem ismeri el, nem tiszteli és még ki is csinálja más seregek helyett?

Pedig a mai gyerekek tele vannak értékekkel. Csodálom őket, milyen újszerűen tudnak gondolkodni, mennyivel bátrabbak, magabiztosabbak tudnak lenni. Azt hiszem, már az utánunk jövő generáció is más dolgokban érettebb, mint mikor mi voltunk a huszas éveink elején. De más dolgokban éretlenebbek. Nincs érési folyamat éretlenség nélkül, ezzel nincs is baj. Csak segíteni kéne nekik, mert felnőtt nem remélhet attól szebb dolgot, mint hogy az utána jövők messzebbre tudnak eljutni, minőségesebben tudnak majd fejlődni, röviden: szebbek és okosabbak lesznek, mint mi valaha voltunk. Ezek a mai fiatalok teli vannak értékekkel, amiket mi nem értünk. Pedig nem ártana meghallgatni az érveiket, mi miért lett fontos az életükben. Nem mellesleg, nem ártana minőségesen fejleszteni a tehetségüket, izgalmassá tenni számukra azokat a területeket, amikben az adott felnőtt szakértő, de legalábbis több tudása van róla, mint egy tanulónak. Lehetnénk ugródeszkák, hogy szárnyalhassanak. Mennyivel jobb lehetne nekünk is, ha nem analfabéta katona szerep jutna nekik, hanem valami olyan, amiben kiteljesedhetnek. Ám egy kiszáradt, elfáradt ugródeszkáról, egy elkeseredett felnőtt hátáról, hogyan is lehetne magasabbra ugrani?

Aztán itthon a Mekire gondolok és a kasszásnői fizetésre. Elképzelem magam egyenruhában. Mekis és boltos egyenruhában. Ronda és rossz lenne olyasmit csinálni, aminek semmi köze ahhoz, amit tanultam, tanulok még most is. De el lehetne menni belőle nyaralni. Akár még önerőt is össze tudnék gyűjteni, hogy lakást vegyek és autót. Lehetne rendes életem. De akkor mi lesz a gyerekekkel?