Ráadásul még előzenekart is jó ízléssel választottak: az amerikai Monster Truck szó szerint bemelegítette a nézőket – vigyázat, mostantól rockzsurnalizmusok következnek! – vérbő (!) rockzenéjével. A név alapján egy lagymatag, ZZ Top-tribute banda jelent meg a szemem előtt, akiket valami poros amerikai kisváros egyetlen bárjának szombat esti fő attrakciójából repített a vakszerencse az egyik legnagyobb rock márkanév elé, hogy amíg ők prüntyögnek, a ’80-as évekbeli felvarróikat előkaparó ős-rockerek a múlton merengve leguríthassanak még egy sört.

Ezzel szemben a nyolc éve létező kanadai banda fesztelen, sallangmentes (!) zenéje többeket becsalogatott a sörpulttól, sőt a mégoly szkeptikus kritikusok némelyike is egyre növekvő érdeklődéssel és fejmozgásokkal hallgatta a dalokat. Nem mintha a Monster Truck világot akarna megváltani innovatív dalszerkezeteivel vagy egyedi hangszeres megoldásaival, éppen az a vonzó a zenekarban, hogy nem akar többet mutatni annál, mint ami: minőségi hard rock zene némi „déli”, stoner beütéssel. Mindez fogós (!) énektémákkal, húzós riffekkel (!) és a mindezt visszafogottan támogató szintetizátorfutamokkal. Nem teljesen kiérlelt a párhuzam, mégsem tudtam szabadulni az érzéstől: mintha a World On Fire-albumot játszó Slash zenekara lenne épp az Aréna színpadán.

A kellemes csalódás után újabbak következtek: mindenfajta tolakodás nélkül lehetett előre jutni a színpadhoz közeli sorokba, hogy a villámgyors átszerelés után be is robbanjon a Highway Star és vele a – Steve Morse gitáros kivételével – hetvenen túli zenészek. Akiket ráadásul, rendkívül közönségbarát megoldással, egy hatalmas és két kisebb kivetítőn folyamatosan láthattunk. Don Airey Hammond-orgonán rohangáló tömpe ujjai, a stroke-ot és ki tudja hány afterpartit túlélt Ian Paice arca, Roger Glover emblematikus fejkendője, Steve Morse fiatalos lobonca és persze Ian Gillan decens inge és nagypapás mozgása egészen közel jött hozzánk. (Az utóbbinak volt egy fura kiszólása arról, hogy milyen jó újra normális embereknek játszani, de az nem derült ki, hogy az amerikai turné vagy a Budapest előtti kelet-európai állomások közönségére gondolt.)

A Deep Purple nem faksznizott sokat: nem kozmetikáztak, nem csináltak rock-látványpékséget parasztvakító show-elemekkel, hogy fiatalabbnak tűnjenek, még csak meg sem emelték a színpadot az előzenekar után, hanem egymás után hozták a nyilvánvalóan kitűnően begyakorolt és szanaszét játszott dalokat. Mindezt úgy, hogy teljesen érthetővé vált az a rocktörténeti alapvetés, miszerint a zenekar elsősorban lenyűgöző erejű élő fellépéseivel alapozta meg sikerét. Nem véletlen, hogy az igazán nagy befutásuk egy eredendően csak Japánban kiadni szándékozott élőlemeznek, a Made in Japan-nek köszönhető.

És persze, Ian Gillan, számtalan rockénekes – például Bruce Dickinson – példaképe láthatóan messze van fiatalkorától: néha komolyan megijedtem, hogy mindjárt elpattan egy ér, ahogy a magas hangokat kipréselte magából, és persze, nem volt meglepetés a setlistben, persze, voltak hosszú szólók (pihenési lehetőséget biztosítva a többiek, elsősorban Gillan számára), és persze nem játszották a Child in Time-ot, minden idők egyik leggyönyörűbb rockdalát. A két újabb dal (Uncommon Man, Time for Bedlam) igazán élvezhető volt az ezeréves slágerek mellett is; a színpadi jelenlétből áradó erő még most is elsöprő volt, különösen a koncert elején; Steve Morse szólójának álomszerű nyitánya pedig feledtette velem, hogy alapvetően nem szeretem az élő koncertek e természetesnek gondolt velejáróját (mert lehűti az éppen felkorbácsolt kedélyeket), nem beszélve Don Airey szintis stílusrétegeken átnyargaló magánszámáról.

Szóval a sok „persze” mellett ott van a sok „de” is, és pusztán a tény is csodálatra méltó, hogy 2019-ben is teltházat csinál a Deep Purple, hogy remek hangzással, jelenkori önmagukat vállalva bizonyítsák újra: ez a fajta zene élőben üt igazán – a számomra albumon túl blues-os-unalmas Lazy is egészen más, sokkal izgalmasabb formát öltött az Aréna színpadán. Ott, ahol 23 éve kamaszként, kezdő rockrajongóként egyszer már láttam a zenekart; és hogy nem csupán a nosztalgia édes-bús íze maradt bennem a koncert után, hanem a lenyűgöző Perfect Strangers dallamai, a kalózkazetták recsegéséből a pillanat valóságába lépő klasszikusok és a zenészek iránti őszinte elismerés, ez volt a Deep Purple igazi ajándéka ezen a – talán utolsó – budapesti koncertjükön.