A Brazíliát idéző budapesti kávézó, ami önmagában is fúziós folyamatokra épült, tökéletes helyszínválasztás egy olyan estnek, amelyen a kortárs magyar irodalom fonódik össze a zene művészetével, feldolgozva globális tragédiákat és problémákat. Míg a felolvasások egymásutániságában sorra rajzolódott ki a háború, a kegyetlenség, a kitaszítottság és az idegen mint szervezőelv, a közönség soraiban mégis egyfajta biztonságérzet uralkodott.  A téma közel jött és teljes realitásában mutatta meg magát, a légkör pedig, mint egy védett ház, azt sugallta, mindez többé nem titok, nem egy elnyomott tudatalattiban rejtőző önámító valóság része: ennek itt és most helye, súlya és realitása van.

A szövegek és az énekek közös szimbólumokba kapaszkodva követték egymást, mint egy végeláthatatlan összművészeti szólánc, melyben minden elem a reflexpárjaihoz szerveződve kapja meg a komplett formáját, létrehozva egy kiegyensúlyozott, de szerteágazó történetet. Az első központi elemcsoportot a víz, a tenger és az ehhez kapcsolódó különböző asszociációk blokkja adta. Először Izsó Zita A tengernek háttal című verse hangzott el, majd ezt Vörös Anna Emlékbetörés novellájának a részlete követte. A szimbólum, bár végigvonult az egész esten, explicit módon még két szövegben jelent meg: Izsó Zita A hit fokozatai és  Határátkelés című verseiben. A víz komplex szimbolikájának több fázisa is érzékelhető volt a művekben. Egyrészt hangsúlyt kapott a víz mint a megtisztulás, és az újjászületés közege, másrészt ellenpólusként lépett fel az előbbiekkel, amikor az elhagyatottság, az elembertelenedés és a halál szimbolikáját hordozta magában. A part és a víz, az emberré válás (A hit fokozatai) és a dehumanizáció (Emlékbetörés) oppozíciós párjai érdekes viszonyokat generáltak az összeforró történetben. Az előbbi mint a kint és a bent, a kitaszított és a befogadott közti párhuzam előrevetítette azokat a fő gócpontokat, amelyek a későbbiekben az est témájának a magját képezték. A víz központi elemként való megjelenését a szövegeken kívül, az esemény egész folyásában hangsúlyosnak érzem abban, ahogy a három előadó képes volt elmosni a saját műveinek határát, létrehozva ezzel egy egymásba folyó párbeszédet, mely során többé nincsenek átléphetetlen határok szöveg és szöveg vagy zene és szöveg között.

A láncot Izsó Zita Ima az ostromlott városért, Azonosság, és Fakír című versei folytatták, melyek mellé Vörös Anna Vadoma Pécsett 1. és Vadoma végignézi, ahogy Amirit elviszik című novellái társultak. A víz széleskörű jelentésegységei közül a továbbiakban az elembertelenedés jelképének rendszere szervezte a felolvasást, mely percről percre fordult át apokaliptikus világkép tükrévé. Vörös Anna Vadoma Pécsett 1. című novellája egy kiemelkedő darabja volt ennek a témacsokornak, mivel a halál tragédiája a hétköznapi kegyetlenség függvényében jelent meg benne. A kép, melyben a halál a saját jelentőségének megfosztottjaként szerepel, egyfajta keserű és visszafordíthatatlan torzulást jelez a világ megbonthatatlannak hitt egységében. Az említett novella abszurditását a pillanatnyi életképek szokatlan egymásutánisága adta, és az a tény, hogy olyan közeget mutat, melyben a halál beférkőzött az élet legapróbb területeire is. Izsó Zita Határátkelés verse és Vörös Anna novellája érdekes módon fonódott össze. A két szöveg kapcsolódási pontját a gyereknézőpont és az ehhez kapcsolódó különleges szimbólumválasztás adja: a vajas kenyér mint a nyomorúság szimbóluma. Izsó Zita versében a pofára esett vajas kenyér és az eltorzult szenvedő arcok párhuzamát fejti ki gyerekszemszögből a világot definiálni próbáló lírai én. Az ehhez hasonló ifjúsági- és gyereknézőpont az est folyamán többször is felbukkant (pl Izsó Zita Ivadékaikat a bölcsőszájú halak és Vörös Anna Vadoma végignézi, ahogy Amirit elviszik című novellájában). A nézőpont bevonásának jelentősége egyrészt abban rejlik, hogy a gyermeki szempontból érzékelt kegyetlenség még nagyobb erővel hat, másrészt az ártatlan és őszinte szemszög segíthet felerősíteni bennünk a képességet arra, hogy szembenézhessünk ezekkel a problémákkal.  

Az apokaliptikus és embertelen világkép is komplex módon alakult a különböző szövegek hatására. A szimbólumrendszerbe belép a félelem és a rejtőzés mint a mindennapok elemi szorongásai, az ostrom és a légitámadások kiszolgáltató mechanizmusai, melyben a passzivitásra kényszerített emberek képe egyfajta dehumanizált valóságot fest. Egy olyan ember utáni közeget, ahol értelmet nyer Izsó Zita versében elhangzó mondat:

ő egyetlen személyre nem fog főzni.

A szubjektum elidegenedése önmagától az asszociációs szimbólumlánc végét adja. Mindez úgy jelenik meg Izsó Zita Érkezés című versében, hogy a szubjektum többé nem érez vágyat az önazonosságra, így kivetíti magát a körülötte lévő tárgyakra, dehumanizálódik, és felbontja önmaga egységét. Ehhez az elidegenedés érzéshez társulnak a biblikus és vallási elemekre építkező és azokat újraértelmező versek is (Eloldozás, Kibírni harmadnapig). A felolvasás utolsó képei erőteljesen a visszafordított teremtés, a kipusztuló élővilág és az önmagában felbomló és megkérdőjelezett szubjektum köré szerveződtek.

Az est folyamán felszínre tört témák, képek és szimbólumok hatását és jelentőségét tömören és megdöbbentő egyszerűséggel foglalja össze Izsó Zita Ivadékaikat a bölcsőszájú halak című versében elhangzó következő részlet:

 Pedig mióta elkezdődött a háború,

semminek sincs ugyanolyan íze,

 sem anyám levesének,

sem a dédi sült almájának,

 sem a nagyanyám piskótájának,

 de a hó íze semmit sem változott.

Mindez rámutat arra, ahogy az ember, mint a kegyetlenség és a háború katalizátora, szemben áll az egyedüli érintetlenséget és a stabilitást képviselő elemmel, a természettel.  

Fotók: Pallag  Gábor