Amit látok, lényegében már az első percektől fogva sokkol. Újra és újra összeszorul a gyomrom attól a fájdalmasan hétköznapi, tűpontosan színre vitt családi drámától, amit a színészek ebben a szűkös térben megjelenítenek. Egy elhanyagolt kisgyerek, egy álmaitól elvágott anya, egy férfiasságában, tetterejében megcsonkított apa. Esélyük sincs jól szeretni egymást, hiszen a sorsukat alakító feldolgozatlan sérüléseik nem hagyják őket nyugodni egy pillanatra sem.

A kisfiút életre keltő Ruszina Szabolcs nézők számára kihangosított gondolatai a bőrünk alá másznak. Ahogy háromévesként könyörög anyjának: „Ölbe… Ölbe… Ölbe!” Mire az anya hisztérikus hangon előbb a gyereket hibáztatja, hogy nem élhet a szenvedélyének, egyetlen örömforrásának, a rajzolásnak, majd miután a kisfiú továbbra sem hajlandó a macijával játszani először hangzanak el a szavak: „Rossz vagy, miért nem tudsz te is olyan lenni, mint a többi gyerek?! Mosolyogj szépen!” És a fiú torz mosolyra húzza a száját és elmondja nekünk: ha csak ez kell, hát megteszi, mert ő jó akar lenni. Ő semmi mást nem akar, csak, hogy anya és apa szeresse. Ő akar lenni a legjobb gyerek a világon. Különösen kegyetlen pontja az előadásnak, mikor fordul a kocka, és az anya könyörög immár 13 éves fiának: „Gyere, adj egy puszit! … Ölbe! Ölbe… Ölbe…” Ruszina kinéz a közönségre, és az egész este egyik legerősebb mondata hagyja el a száját: „Úgy tehetsz valakit legkönnyebben a szolgáddá, ha azt veszed el tőle, ami számára a legfontosabb.” Mindehhez pedig megkapjuk teljesen átalakult, szenvtelenné, már-már gonosszá vált arcát. Azt az arcot, amiből a 47 éves színész könnyedén varázsolt három, négy, ötéves kisgyereket alig egy órával korábban.

Ennyi kell hát ahhoz, hogy elrontsunk egy gyereket, hogy személyiségét a végletekig eltorzítsuk? Szeretetlenség. Erőszak. Elhanyagolás.

Az előadás egy igazi kirakós. Építkezése tökéletesen idézi a legfeszültebb, legmeglepőbb fordulatokban bővelkedő filmeket. Olyanokat, mint mondjuk a Lucky Number Slevin vagy a Now You See Me első része (de helyettesítse be ki-ki maga az „aha-érzést” okozó filmélményeit ide). Sokáig egy hétköznapi bántalmazó család történetét követhetjük nyomon, hogy aztán a szakirodalomból, a híradóból vagy a filmekből fájóan ismerős forgatókönyv alapján haladjunk velük az elkerülhetetlen végkifejletig. Aztán egyszerre az elhintett jelek elkezdnek összeállni, és értelmet nyer az egész látványvilág, a jelmez, a díszlet, a méhek, a hétéves fiát méhészetre okító apa szavai.

Hogy mennyire való egy ilyen fajsúlyú előadás a 14-18 éves korosztálynak? A hozzá kapcsolt drámapedagógia-foglalkozással egybekötve kifejezetten. Szeretném hinni, hogy a zenei világ, az erős színészi játék, a cselekmény íve, a nyelvezet és maga az előadáshoz tökéletesen passzoló játszóhely együtt elég hatásosak ahhoz, hogy lekössék a tinédzsereket, akik talán épp azon az úton járnak, amin a kisfiú, aki a méhek istenévé, azaz valamiféle kifordult módon értelmezve a jóságot, „jóvá” készül válni.

Lehetséges, hogy más lett volna a történet kimenetele, ha ez a gyerek elég szeretetet kap? Lehetséges kamaszkorban pótolni egy elveszett, megrabolt gyerekkort? Vagy talán még később, megfelelő önismeretre szert téve? Kikalapálhatók egy sérült psziché/lélek horpadásai – és ha igen, hogyan? Honnan származik a küldetéstudat, és miként torzulhat el végletesen? Hogyan lehetséges, hogy egy ártatlan kisfiú, aki csak jó akart lenni, olyan emberré vált, aki egyéni traumáját az egész világra kiterjesztette, akinek életét és tetteinek következményeit a mai napig műalkotások sora igyekszik feldolgozni, mert mindaz, amit elkövetett feldolgozhatatlan?

A Kolibri Pince előadása erősen ajánlott mindenkinek, aki meg akarja érteni, miért fontos jól szeretni, miért fontos képessé válni családi mintáink megváltoztatására, miért létkérdés a megfelelő önismeret. Mert olykor a legártatlanabbnak képzelt mondatok hozzák létre a legelvetemültebb szörnyetegeket. Én már soha többé nem akarok #jógyerek lenni.

Kiss Márton: A méhek istene. Szereplők: Grisnik Petra m.v., Mészáros Tamás, Ruszina Szabolcs, Szanitter Dávid. Dramaturg: Horváth Péter. Látványtervező: Polgár Péter. Zeneszerző: Sulyok Benedek. Szcenikus: Farkas István. A tervező munkatársa: Reymeyer Dóra. A rendező munkatársa, súgó: Vajdai Veronika. Rendező: Kiss Márton. Bemutató: 2019 december 7. Kolibri 

A fotók a színház FB-oldaláról származnak; A felhasznált képek Éltető Anna közönség.hu-ra készült és a H.S.C. Stáblista fotói.