Habár Martin Scorsese közel sem csak gengszterfilm-rendező, elég sok műfajban kipróbálta magát (bosszúdráma: Taxisofőr, drámai komédia: Alice már nem lakik itt, musical: New York, New York, sportdráma: Dühöngő bika, szatíra: A komédia királya, pszichothriller: A rettegés foka, noir-krimi: Viharsziget, történelmi dráma: Némaság), azonban kétségtelenül ikonikus bűnözőkarakterekkel ajándékozta meg a mozirajongókat, ráadásul gengszterfilmről gengszterfilmre ugyanazokat a karaktereket és alaptörténetet variálta. Legyen szó az Aljas utcákról, a Nagymenőkről, a Casinóról, A tégláról vagy A Wall Street farkasáról (kritikánk itt olvasható), Scorsese olyan zárt világokat mutat be, amelyek a demokratikus és kapitalista Amerikán belül léteznek ugyan, de saját törvények határozzák meg működésmódjukat, és ha a kívülállók élete egy fabatkát sem ér a bennfentesek számára, a tagok között erős a lojalitás, az összetartás, a tisztelet. Azonban árulók vagy túl harsány és féktelen figurák miatt ezen zárt világok falain rendre rés keletkezik, beszivárog a külső világ dekadenciája és „értéknélküli értékrendje”. A főhős (A Wall Street farkasában fehérgalléros) bűnözők pedig hiába is próbálják összetartani ezeket a világokat, megállíthatatlanul darabokra hullanak, és véget ér az antihősök aranykora. Scorsese gengszterei tulajdonképpen az álomvilágból, a burokból kiszakadva szembesülnek a nyers, kaotikus valósággal, amelyet már nem értenek.

Persze Martin Scorsese nem mitizálja, nem idealizálja gengsztereit annak ellenére, hogy empátiával mutatja be őket alapvetően keserű, klasszikus bukástörténeteiben. Míg Francis Ford Coppola A keresztapa-trilógiát depresszív hangulatúra hangszerelte, Sergio Leone a Volt egyszer egy Amerikát és Brian De Palma a Carlito útját szívfacsaró elégiává érlelte, addig Scorsese mesterien keveri a hangnemeket, és ellenpontozza a drámát például ironikus képi és narratív megoldásokkal, illetve zenehasználattal. Gyakran használ rockszámokat, egyfelől, hogy oldja az elégikus hangulatot, másfelől azért, hogy megfelelő távolságot alakítson ki a bűnöző hősöktől. Mert bár az Aljas utcák piti gengszterének, a Casino nagymenőjének vagy A Wall Street farkasa gátlástalan tőzsdecápájának is kidomborodik az emberi oldala, de azáltal, hogy a zene „nevet rajtuk”, Martin Scorsese figyelmezteti a nézőt, hogy végső soron mégis csak csalókat, vesztegetőket, pénzmosókat, sőt gyilkosokat követ, akik rengeteg embernek ártottak.

Valószínűleg a sajátos „Scorsese-stílus” tette lehetővé, hogy elkészüljön a Netflix által támogatott Az ír is, amely egy 2003-ban elhunyt háborús bűnös bérgyilkos, Frank Sheeran motivációit próbálja feltérképezni. Az ír lehetne akár életműösszegző film is, minden megvan benne, ami miatt milliók rajonganak a rendező gengszterdrámáiért, beleértve az olyan ikonikus színészlegendákat, mint Scorsese gyakori munkatársai, Robert De Niro, Joe Pesci vagy Harvey Keitel. Ennek ellenére a film olyan, mint egy idős, régen visszavonult sportoló, aki bár még nyolcvanévesen is jó kondícióban van, lefutja ugyanazt a távot, mint fiatal korában, ám háromszor annyi időre van hozzá szüksége.

Martin Scrosese az egykoron gyilkossági nyomozóként és ügyészként dolgozó Charles Brandt 2004-ben megjelent, Hallom, szobafestő vagy című könyvét adaptálta. Ez a memoir Frank Sheeran történetét meséli el, többek között az idős férfi saját vallomásaira alapozva. Sheeran a második világháborúban súlyos, a genfi egyezményt sértő háborús bűnöket követett el (például német hadifoglyokkal kiásatta a saját sírjukat, majd agyonlőtte őket), 1945 után pedig sofőrként helyezkedett el. Ám békeidőben sem sokáig maradt „tiszta”, mert jó pénzért megbízásokat vállalt el a maffia számára. Angelo Bruno és Russel Bufalino gengszterfőnökök karolták fel, és később Bufalinónak köszönhetően ismerkedett meg Jimmy Hoffával, a Sofőrök Nemzetközi Testvérisége (IBT) nevű szakszervezet vezetőjével. Vele szoros baráti és munkakapcsolatba kerültek, Frank Sheeran Hoffa révén vezetői pozícióba emelkedett. Sheeran 1980-ban vonult börtönbe a maffiafőnökökkel egyetemben, de csak később derült ki, hogy ő felel a maffia és a szakszervezeti vezető útjában állók haláláért, sőt köze volt a Kennedy-gyilkosságokhoz, és ő ölte meg magát Jimmy Hoffát is. A Charles Brandt könyvében olvasható állításokat több ízben is kétségbe vonták, ám Brandt műve éppen ezért bizonyult tökéletes filmalapnak, mert ilyen módon Martin Scrosese, illetve Steven Zaillian forgatókönyvíró a saját ízlésük szerint, szabadabban formálhatták a történetet.

Scorsese újabb, megpecsételt sorsú barátságról mesélhetett, erre hegyezte ki a maffiafőnökök és a szakszervezet iránt egyaránt elkötelezett Frank Sheeran és a forróvérű, egyre inkább irányíthatatlanná váló Jimmy Hoffa kapcsolatát. Ám kérdéses, hogy ezúttal az igen hosszú, 3,5 órás játékidő feltétlenül szükséges volt-e ennek a bemutatásához. A tág időintervallum (a háborúval együtt Az ír több mint 60 évet ölel fel) és a téma miatt Martin Scorsese műve akarva-akaratlan is Sergio Leone szívszaggató gengsztereposza, a Volt egyszer egy Amerika mellé kerül, amelyben egyébként Robert De Niro egy Frankhez nagyon hasonló főhőst formál meg. A Volt egyszer egy Amerika sokkal hosszabb (itt most a DVD-n és Blu-rayen is megjelent, és nem a megcsonkított moziváltozatra gondolok), mint Az ír, ám mégis sokkal feszesebb, fókuszáltabb, és izgalmasabb alkotás. Leone filmje is hányattatott sorsú volt, ám Scorsese művén nagyon érződik, hogy már 15 éve meg akarták csinálni, a forgatókönyvet rengetegszer újraírták, a rendező ideiglenesen ki is szállt belőle, csak nem akart egyenesbe kerülni a projekt.  

Az ír esetében bőven ki lehetett volna szortírozni néhány részt a cselekmény első feléből. Az epikus mérteket öltő film első két órája ugyanis csak nagyon hosszúra nyúlt expozíció a lehengerlő, valóban drámai, igen zseniális másfél órás végjátékhoz. Ennek a két órának az arányai és a ritmusa sem jók. Van, hogy Scorsese aránytalanul sokat elidőz egy-két triviálisabb, nem is túl jól sikerült jelenetnél (például amikor Jimmy és Frank egy hotelszobában lefekvéshez készülődnek, és izzadtságszagú párbeszédben beszélik meg a nap történéseit). Máskor a cselekmény túl sűrűvé, töménnyé válik: jön a hatvanas évek, John F. Kennedy megválasztása, a kubai rakétaválság, Robert Kennedy nyomozást kezdeményez a szakszervezeti vezető ellen, és mindezt még narrálja is az öregotthonban interjút adó Frank, akinek narrációja egyébként végigkíséri Az írt. Így Martin Scorsese hol untatja, hol agyonterheli a befogadót.

A kevesebb ezúttal is több lett volna, amit bizonyít a tényleg zseniális utolsó, grandiózus felvonás. Az utolsó másfél óra csendesebb, higgadtabb, kevesebb dialógust, több vizuális drámát tartalmaz, és Robert De Niro fájóan háttérbe szorított hőse is végre az előtérbe léphet, fókuszba kerülhet. Frank valóban átélhető, emberi karakterré válik, akit szétszakít a Russellhez kötődő szakmai és atyai lojalitás, valamint a Jimmy Hoffman iránt érzett baráti szeretet. Az első két óra suta dialógusokkal és jelenetekkel erőlködik, hogy éreztesse, Frank és Jimmy életre szóló barátok lettek. Ám az utolsó másfél óra kezdő jelenetében, amikor Frank átadja Jimmynek a díjat, és nyilvánvalóvá válik, hogy a főhősnek hatnia kell a pozíciójához ragaszkodó, makacs szakszervezeti vezetőre, válik igazán súlyossá és emberivé kettejük kapcsolata.

A hatalmasságok által ide-oda rángatott bérgyilkos meggyötört, bús arcának képei minden szónál többet mondanak Frank Sheeran drámájáról. Ironikus, hogy mikor már tolószékben és öregotthonban várja a halált, és tulajdonképpen meggyónta bűneit, akkor sem hajlandó vallani a nyomozóknak rég halott társairól és Jimmy meggyilkolásáról. Gyönyörűen összeáll a cselekmény utolsó harmadára, hogy ezt a bűnbe sodort, bábuként mozgatott átlagembert a lojalitás emésztette fel. A lojalitás az őt felemelő maffiafőnökök és saját családja iránt. Mivel annyira betegesen meg akarta védeni lányait is, hogy tönkre ment nemcsak házassága, de gyermekeivel való kapcsolata is. Ez utóbbi, családi szál egyébként sajnos nincs kellő mélységben kifejtve. A Sheeran-lányok közül csak Peggyt ismerjük meg közelebbről, őt is nagyon felületesen, így annyira nem elszomorító, hogy a lánynak egyre inkább elege van apja bűnöző életmódjából, és felnőtt korában megszakítja a kapcsolatot vele.

Az ír tehát a végére fájdalmasan szép hattyúdallá érik, amelyben nemcsak lojalitásról és egy elrontott életről, hanem az öregedésről, az öregedéssel és a halállal való megbékélésről is szó esik, ami nyilvánvalóan olyan értelemben önreflexív gesztus, hogy Martin Scorsese, Robert De Niro, Joe Pesci, Harvey Keitel és Al Pacino is már a hetvenet, sőt lassan a nyolcvanat tapossa. Ezért is ellentmondásos az alkotók formai, illetve filmtechnikai döntése, hogy nem fiatal színészekkel, hanem színészlegendák számítógépes eljárásokkal megfiatalított verzióival valósították meg az ötvenes–hatvanas évekbeli epizódokat. Egyfelől egy ilyen, kvázi életműösszegző szerzői gengszterfilmhez illik is, mivel Scorsese nemcsak a saját kedvenc színészeit, hanem a legendás gengszterfilmekben szereplő Al Pacinót is meghívta, hogy talán utoljára megformáljon még egy nagyformátumú bűnözőt. Másfelől, ha eltekintünk a nosztalgiától, és csupán képi, illetve dramaturgiai szinten vizsgáljuk, akkor a megfiatalítás nagyon nem működik.

Eleve feltűnő, hogy a hetvenes–nyolcvanas színészlegendák nem mozognak olyan fiatalosan, ahogyan a szerepük szerint kellene. Ám, ha közelképekre kerül a sor, akkor még inkább összezavarodhat a néző. Mert például Frank Sheeran 1955-ben, a film cselekményének legelején elvileg 35 éves, ám De Nirót akármennyire is próbálták hajszínezéssel, digitális ráncfelvarrással visszaváltoztatni 35 évessé, legfeljebb csak 55-re sikerült. Máig sokan nézzük újra és újra az Aljas utcákat, a Taxisofőrt, a Volt egyszer egy Amerikát, A keresztapa-trilógiát és A sebhelyesarcút, úgyhogy tudjuk, hogyan nézett ki Robert De Niro vagy Al Pacino fiatalon. És nagyon nem úgy, ahogy Az írben kinéznek digitálisan megfiatalított külsővel. A Volt egyszer egy Amerika és A keresztapa 3. sminkesei sokkal hitelesebben tudták megöregíteni Robert De Nirót és Joe Pescit (és James Woods-t), illetve Al Pacinót, mint Az ír technikusai számítógéppel autentikus módon fiatallá varázsolni ugyanezeket a színészeket.

Habár Az ír valószínűleg nem fog olyan örökzöld klasszikussá válni, mint a Nagymenők vagy a Casino (olyanná meg végképp nem, mint A keresztapa vagy a Volt egyszer egy Amerika), azonban mégis szükség volt rá. Szükség volt rá, mert megadta a lehetőséget De Nirónak, Pescinek és Al Pacinónak, hogy talán életükben utoljára nagyot alakítsanak egy-egy, korábbi ikonikus karaktereiket megidéző szerepben (mindhárman remekelnek, bár az előbbi kettőé hálásabb szerep a tipikusabb gengszterkarakterek miatt, De Niro visszafogott, mindenki által csak ugráltatott „hentese” kevesebb jutalmojátékra ad lehetőséget). A Wall Street farkasa sokkal energikusabb, feszesebb, fókuszáltabb, jobban sikerült alkotás, és valószínűleg Az írt is hitelesebbé tette volna egy Leonardo Di Caprio-kaliberű, fiatalabb színész, ám éppen a nosztalgia és az életműösszegzés miatt mégis jobb ez így, hogy idős, pályájuk alkonyát élő legendák tértek vissza a gengszterfilm műfajához. Persze Martin Scorsese koránt sem az utolsó filmjének szánta, ő valószínűleg Clint Eastwood vagy Woody Allen mintájára addig fog hódolni mozimániájának, amíg pislákol benne az élet, és úgy tart ki makacsul az utolsó pillanatig a filmkészítés mellett, ahogyan az ő Frank Sheeranje mentorai és barátai halála után is a betyárbecsület mellett.

Az ír (The Irishman) – színes, feliratos amerikai dráma, gengszterfilm, 209 perc, 2019. Rendező: Martin Scorsese. Forgatókönyv: Steven Zaillian. Producer: Martin Scorsese, Robert De Niro, Irwin Winkler. Operatőr: Rodrigo Prieto. Zene: Robbie Robertson. Szereplők: Robert De Niro (Frank Sheeran), Al Pacino (Jimmy Hoffa), Joe Pesci (Russell Bufalino), Harvey Keitel (Angelo Bruno), Anna Paquin (Peggy Sheeran), Jack Huston (Robert F. Kennedy), Stephen Graham (Anthony Provenzano), Jesse Plemons (Chuckie O’Brien), Welker White (Josephine Hoffa). Forgalmazó: Netflix. Bemutató: 2019. november 21. (limitált mozi), november 27. (Netflix). Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek forrása: Netflix