PRAE.HU: Kezdjük ezzel a kérdéssel: milyen meghatározó pontjai, mérföldkövei voltak a pályádnak?

Hát, ez egy nagyon érdekes kérdés. Talán két esemény volt jelentős pozitív hatással a pályámra az elmúlt kb. öt évben. Az első 2013-ban történt, amikor a Granta [az egyik legnívósabb brit irodalmi lap – a szerk.] nyilvánossá tette a 20 Legjobb Fiatal Brit Regényíró listáját. Ez a lista tízévenként jelenik meg, így nagyszerű dolog rajta lenni. Némileg népszerűvé teszi az ott szereplő írókat, akiknek legtöbbje akkor még nem ismert – én legalábbis biztos nem voltam az. És nemcsak ezért volt jelentős, hanem mert akkoriban éppen fel is hagytam az írással; a listát megelőző két évben nem írtam semmit. Így nem csupán azzal adott löketet a pályámnak, hogy népszerűséget, hírnevet kaptam általa, hanem arra is bátorított, hogy újrakezdjem az írást. A második dolog, ami változást hozott a pályámon, a Booker-díj rövidlistája volt, 2016-ban. Ennek már jóval nagyobb jelentősége volt. A rövidlistára került könyvem, a Minden, ami férfi eladása látványosan megugrott, fordításai készültek el, stb. Ez tényleg nagy dolog volt.

PRAE.HU: Tehát ez volt a két fő esemény, ami befolyásolta a pályádat.

Azt hiszem, meg kellene említeni azt is, amikor az embernek első alkalommal jelenik meg könyve, de ez magától értetődik.

PRAE.HU: Az inkább egy kiindulópont, semmint mérföldkő.

Így van. Habár önmagában nehéz elérni azt is.

PRAE.HU: Számít egyáltalán, hol élsz, íróként? Fontos, melyik országban vagy, milyen emberek vesznek körül?

A válasz, bizonyos értelemben, nem. Amit csinálok, azt többé-kevésbé bárhol művelhetem, és részben azért élhetek Budapesten, mert megvan rá a szabadságom. Ugyanúgy élhetek itt, mint bárhol máshol. Szakmai értelemben nem függök a környezetemtől. Szakmai életem központja még mindig London, ott van a fő kiadóm, az ügynökeim… London a munkám szempontjából még mindig a világom közepe, de, természetesen, a különbség idővel meglátszik. Úgy értem, ha rövid időszakokról van szó, nem igazán lényeges, hol alkotok, de hosszú szakaszok, évek elteltével elkezd nagyon is másként hatni rám a közeg, és ez egyértelműen látszik azon is, amit írok. Sok írásom szól általában a nemzetköziség megéléséről, ha úgy tetszik, arról, hogy emberek olyan országokban élnek, dolgoznak, vagy olyan helyekre utaznak, ami nem a származási helyük, és persze Magyarország egyre inkább begyűrűzik az írásaimba. A Minden, ami férfi című könyvemben Magyarország megjelenik a kilenc epizód egyikében, és egy későbbi, jóval rövidebb munkámban, a Turbulence-ben Magyarország szintén szerepel. A szövegben, amin most dolgozom, ismét megjelenik Magyarország, tehát igen, íróként elkerülhetetlen, hogy azzal dolgozz, ami a saját megtapasztalásod, ami, miután éveket töltöttél el egy országban, életed fontos részévé válik, saját, nagyon is kézzelfogható tapasztalatoddá. Így természetes, hogy merítesz belőle. Íróként nagyon igyekszem nem a saját életrajzi jellegű élményeimről írni, hanem általánosabban értelmezett megtapasztalásokról, az általam jobban ismert összefüggéseken és helyeken belül mozogva. Kényelmesebb, de ésszerűbb is ezekről írni.

PRAE.HU: Mióta is élsz itt?

2016 óta.

PRAE.HU: Gondolom, meg kellett változtatnod az írói szokásaidat, amikor ide költöztél.

Nem egészen. Korai írásaim központjában kifejezetten London állt. Messze ez volt az egyetlen hely, amit alaposabban ismertem. És ez még mindig így van. London még mindig kiemelkedő helyet foglal el az írásaimban, mert sok dolog, amit írok, ott játszódik, ott zajlik. De persze, amiatt, hogy néhány éve Londontól távol élek, a hely elkezd megváltozni, az ember valahogy elveszíti a kapcsolatát vele. Egyre kevésbé érez belső kapcsolódást a várossal. Így aztán, az is elkezd változni, hogy milyennek látod a helyet, és szerintem az írásnak is tükröznie kell ezt a megváltozott perspektívát. Első megjelent könyvemnek London and the South-East volt a címe. Egy Londonban élő kereskedőről szól, és nagyon markánsan londoni könyv. Most nem is tudnék ilyet írni, hiszen az a könyv annyira a Londonban való lét, Londonban lakás, Londonnal való átitatottság tapasztalataiból íródott. A várossal most más a kapcsolatom, és ezért némileg másképp kell írnom róla.

PRAE.HU: Gondolod, hogy az írók manapság tudnak hatni a környezetükre, a társadalomra? Neked van-e ilyen szándékod? Ha igen, hogyan tudod ezt elérni?

Ez is érdekes kérdés; én nagyon szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy az írás, különösen a szépirodalom, közvetlen, kézzelfogható hatást tudna gyakorolni a világ dolgaira. Nem hiszem, hogy ez így működik. Azok az emberek, akik regényeket olvasnak, valamilyen mértékben formálódnak a regények által, de egyetlen regény nem tud ilyen befolyással lenni. Szerintem a regények együttesen fejtenek ki nagymértékű hatást az egyének gondolkodásmódjára. Amikor írok, egyáltalán nem próbálok változtatni a világon. Ha ez valamiféle politikai hatásgyakorlást jelent, akkor semmiképp sem. Dickens, Zola, a 19. századi regényírók, vagy a korai 20. század szerzői tudatában voltak egyfajta társadalmi küldetésnek, de úgy gondolom, a regénynek akkoriban más volt a szociális szerepe, jobban hasonlított arra, ami most a televízió. Nem csupán fikció volt, hanem a hírekhez közelített, nagymértékben emlékeztetve a mai médiakínálatra.

PRAE.HU: Mit gondolsz a sikerről? Mit nevezel sikernek vagy teljesítménynek a pályádon?

Erre nem tudok egészen határozott választ adni. A teljesítménynek különféle szintjei vannak. És a siker is sokféle lehet. Van egy nagyon személyes szint, ami abban áll, mennyire vagyok én magam elégedett a munkámmal, az milyen mértékben közelíti meg, amit csinálni akartam, ami a célom volt. Mert tudod, ha ez rendben van, akkor ez számomra sikernek számít, méghozzá nagyon személyes és szubjektív tekintetben. Aztán ott van az olvasóknál elért siker, akik dicsérik a könyvet, élvezik és szeretik azt, ott vannak a jó recenziók és a díjak, miegymás. Az megint egy másfajta siker. Sok könyvet eladni megint másik. Például, könnyen el tudom képzelni, hogy van egy könyvem, ami nagy sikert arat a világban, de én személy szerint úgy érzem, hogy alapvetően rossz – ezzel sohasem tudnék megbékélni. Saját érzéseim azzal kapcsoltban, hogy mennyire jó egy könyv, mindenképpen elkülönülnek a könyv fogadtatásától. Így, még akkor is, ha mindenki másnak tetszik, nekem más lesz a véleményem róla.

PRAE.HU: Van egy emlékem Dragomán Györgyről, aki a Fehér király című világhírű regényt írta. Emlékszem, egy nappal azután tartott felolvasást az egyik nagy glasgow-i könyvesboltban, hogy én onnan hazajöttem. Írtam neki egy emailt, őt is kérdeztem a siker titkáról… Ő pedig azt mondta, a siker valójában nem más, mint egy jól megírt első mondat.

Így van, pontosan! De szerintem a legtöbb sikeres magyar általában külföldön élve sikeres, ilyen értelemben én majdnem tükörképe vagyok ennek, mert magyarnak is lehet tekinteni, de nem vagyok igazán magyar. Viszont Magyarországon élek…

PRAE.HU: Valahogy mégis beillesz a képbe.

Igen, valamennyire. De szó szerint az ellentét vagyok, a kép „negatívja”, amennyire látom. De ezzel nincs is semmi bajom.

PRAE.HU: Volt valamiféle mentorod, aki egyengette az írói utadat? Szerinted fontos, hogy legyen egy ilyen ember az író életében, ha sikeres szeretne lenni?

Ez egy érdekes, és meglehetősen tragikus történet. Iskolában volt egy mentorom, aki nem is annyira az írásban mentorált. Angol irodalmat tanított. Egyike volt annak a két tanárnak, akik megszerettették velem az irodalmat. Előtte is szerettem olvasni, de azért van különbség az olvasás és az irodalom szeretete között. Mindenképpen fedik egymást, de azért a kettő nem ugyanaz. Két tanár oltotta belém ezt a tudást. Egyikük sajnálatos és rendkívül döbbenetes módon gyilkosság áldozata lett néhány évvel ezelőtt. Már régóta nem tartottam vele a kapcsolatot. Szó szerint az újságban láttam meg a gyilkosságáról szóló hírt, egészen különös és sokkoló volt. Egyébként a legfurább az egészben, a borzalmon kívül, az volt, hogy megírták, hány évesen halt meg. Meg voltam döbbenve, mert kiderült, hogy amikor engem tanított, fiatalabb volt, mint én most. Én meg akkoriban egészen öregnek találtam őt. El sem tudtam hinni! Az is eszembe jutott, biztos téved az újság. Akkor ő negyvenéves volt, én meg azt hittem, hogy nemsokára nyugdíjba megy. Valójában csak húsz évvel később vonult vissza. Nem régen pedig Dan Franklin, első kiadóm, aki évek óta jó ismeretségnek örvend Londonban, vonult nyugdíjba. Ő is fontos alakja volt a pályámnak, folyamatosan bátorított. Igazából nem jut eszembe senki, aki idősebb író ismerősöm lett volna, és ilyen értelemben a mentoromnak mondhattam volna. Illetve, az egyik iskolai tanárom író volt, de inkább amatőr szinten.

PRAE.HU: A következő kérdésemnek lehet, hogy más művészetekben nagyobb jelentősége van, de részt vettél bármilyen szakmai képzésben?

Lehet, hogy ez régen jobban érintette a többi művészeti ágat, most viszont legalább annyira érvényes az írásra is. Habár én személy szerint nem iratkoztam be főiskolai kreatív írás kurzusra, ez ma már egészen normális, legalábbis Nagy-Britanniában, és még inkább Amerikában. Most már majdnem, hogy túl sok az író, és kevés az olvasó!

PRAE.HU: De talán a hallgatókból nem is lesz író. Lehet, hogy csak elvégzik a kurzust…

Vagy maguk is tanárok lesznek. Egy nagyon sikeres író, aki egyben népszerű kreatívírás-tanár is az Egyesült Államokban – a nevét inkább nem mondom – ezt az egészet egy piramishoz hasonlította. Mindegyik új generáció pénzt fizet be, és az előző generáció, amelyik sokkal kevesebb emberből áll, elveszi a pénzt az újonnan megjelenő generációtól. Aztán a végén az egész összeomlik, mert az újak már nem lesznek elegen. És tényleg, sok író, akit ismerek Angliában, és ahogy mondtam, Amerikában még többen, profi írók, akik könyveket adnak ki és pénzt keresnek vele; de emellett tanítaniuk is kell. Néha akarnak is, de sok esetben egyszerűen muszáj nekik, hogy megélhessenek. Így aztán manapság nagyon is része az írói létnek, hogy kreatívírás-tanár lehess. Semmiképp sem gondolom, hogy ez a kérdés az írás szempontjából irreleváns volna. De

szerintem az ember olvasás útján válik íróvá. Így tanulunk meg írni. Mély meggyőződésem, hogy az ember először olvasni szeret, aztán megpróbálja leutánozni azt az olvasmányt, amit megszeretett. Az íróvá válás folyamatának része kezdetben az utánzás, és bizonyos értelemben ennek soha nincs vége.

PRAE.HU: De te magad soha nem tanítottál, vagy mégis?

Egyszer tartottam egy egyhetes kurzust Angliában, egy vidéki helyszínen. Van egy intézet, ami híres írók házait birtokolja. Amelyikben én tanítottam, John Osborne-é, a neves drámaíróé volt. Tanár és diákok együtt laknak egy-egy ilyen házban egy egész héten át. Elég erőteljes élmény. Együtt is főzünk… szóval, nekem kicsit sok volt, szinte klausztrofobikus!

PRAE.HU: Akkoriban már neves író voltál?

Ez 2016-ban történt, pontosan akkor, amikor a Minden, ami férfi a Booker rövidlistára került, de a díjat még nem ítélték oda. Így bizonyos értelemben ez volt a csúcspont, mert még mindig esélyes voltam a díjra. Úgyhogy igen, tulajdonképpen már volt nevem. Legtöbben, akik eljöttek a kurzusra, tudtak rólam. De amellett, hogy klausztrofobikus élmény volt ebben a vidéki házban lenni, abban sem voltam biztos, mi az, amit az embereknek adhatok. Elég sok pénzt fizettek azért, hogy elvégezhessék ezt a kurzust. Nem igazán tudtam, mit nyújthatnék nekik, aminek az értéke arányos a pénzzel, amit befizettek. Érted, mire gondolok? Nem nagyon éreztem azt, hogy kellő mértékű segítséget kaptak tőlem ahhoz képest, hogy én ezért a munkáért fizetést kaptam.

PRAE.HU: Biztos vagyok benne, hogy megkapták tőled azt a tudást, amire szükségük volt.

Hát, nem tudom. Mindenesetre úgy éreztem, hogy három kategóriába lehet sorolni őket. Ott voltak először is a nagyon rosszak, akiket egész könnyű volt segíteni, mert soha nem nehéz megmutatni, mi a baj az igazán rosszul író emberekkel. Aztán ott voltak a nagyon jók, akiknek már csak az is hasznukra vált, hogy hallhatták egy pártatlan, semleges, mégis valamiféle tekintéllyel rendelkező embertől, hogy jól írnak. Megerősítette az önbizalmukat. A legproblémásabb kategóriát a középső csoport alkotta: ők nem voltak borzasztóak, de túlságosan jók sem. Ahhoz nem írtak elég jól, hogy könyvük jelenjen meg, hogy profi írókká válhassanak, de szörnyűek sem voltak. A magam részéről úgy éreztem, hogy a legtöbb résztvevő ebbe a kategóriába tartozott. Nagyon nehéz volt eldönteni, mit mondjak nekik. Be kell vallanom, hogy küszködtem a feladattal.

PRAE.HU: Próbálok rájönni, mi vezetett el végül oda, hogy neves íróvá válj. Csak annyi történt, hogy megírtál egy szöveget, aztán beadtad valahova, és siker lett belőle? Nyilván nem volt ilyen egyszerű…

Persze, hogy nem. Kamaszként is folyton írtam, aztán az egyetemen is, és így tovább, a saját örömömre. Az egyetemen írtam pár színdarabot, amelyeket a barátaim vittek színpadra, de ezek nem voltak komoly produkciók. Később, egyetem után, évekig nem írtam semmit, amennyire emlékszem. De aztán készítettem pár rádiójátékot a BBC számára. Valójában ezzel törtem utat a profi írás területére, mivel ezek fizetett írói munkák voltak. Tehát az írásaimért először a BBC-től kaptam pénzt, a rádiójátékokért. Nem voltak nagy összegek, de akkoriban volt egy állásom is. Igazából csak három hangjátékot írtam. Aztán elkezdtem dolgozni egy negyediken, ez telefonos ügynökökről szólt – mivel évek óta dolgoztam magam is telefonos ügynökként. Csakhogy hamar rájöttem, hogy túl sok az anyag, és a rádiójáték formátuma egyáltalán nem felel meg annak, hogy az összes mondanivalómat beleírjam. Ezért elkezdtem egy regényt írni a témában, és ez a regény megjelent. Nagy szerencsém volt. Nagy-Britanniában először egy könyvügynököt kell találni, aki befogadja a szöveget, ezért jópár ügynöknek elküldtem az első néhány fejezetet – olyan tizenötnek – és csak egy volt hajlandó kiadót keresni neki. Ez az ügynök aztán elküldte a könyvet kb. tíz kiadónak, és az egyik visszajelzett, hogy kiadja.

PRAE.HU: Mindig ott az a bűvös egy…

… a bűvös egy, igen, de a határok túlságosan élesek. Nagyon könnyen lehetett volna belőlem egy nem-bűvös nulla is.

PRAE.HU: Ahogyan erről beszélsz, azt érzem, biztosan tovább próbálkoztál volna.

Nehéz megmondani, mit csináltam volna. Nem is tudom.

PRAE.HU: Lehet, hogy akár teljesen fel is adtad volna az írást?

Persze! Így is végződhetett volna. Ott van a szerencse tényezője is. Később tényleg majdnem teljesen feladtam az egészet, miután első könyvem, a London and the South-East kijött. Jó kis kritikákat kapott, nyert pár kisebb díjat, de azért elég kevés kelt el belőle, így aztán nem hozott sokat a konyhára. Azért kaptam egy kis előleget, de egy évnél tovább nem tudtam élni belőle. Aztán következett még pár könyv. A London and the South-Easttel egy két könyvre szóló szerződést kínáltak fel. Sőt, az egész történet kicsit még bonyolultabb, mert még azelőtt, hogy elkezdtem volna írni a Londont, belekezdtem egy szövegbe, ami minden eddigi könyvemtől különbözött. Egy történelmi regényről van szó, amely a Szovjetunióban játszódik. Két nyelvre fordították le: magyarra és héberre. A magyar címe Az ártatlanság. Azt hiszem, a magyar kiadásból kemény 97 példány kelt el, teljes bukás volt. Ez a könyv tehát nyom nélkül szívódott fel mind Angliában, mind Magyarországon. Igaz, kapott pár jó kritikát, de azok majdnem semmit nem számítanak. Na, és akkor írtam egy harmadik könyvet is. Az is szép recenziókat kapott, de nem volt különösebb következménye… Mert az a helyzet, hogy egy ponton az embernek el kell kezdenie elég könyvet eladni ahhoz, hogy igazolva lássa, érdemes folytatnia. Ezért van az, hogy sok barátom és kortársam tanításba kezd, mert az leveszi a vállukról a terhet, és nem kell mindig több ezer könyvet eladniuk, hiszen másból is van jövedelmük. Szóval, a harmadik könyv után elegem lett ebből az egész életstílusból. Ez volt az a szakasz, amikor nem írtam semmi különöset néhány évig. És akkor nyilvánosságra hozta a Granta a 20 Legjobb Fiatal Brit Regényíró listáját, ami nyilvánvalóan nagy löketet adott. Azt gondoltam, a dolog megér még egy esélyt. Nagy szerencsém volt, mert a következő könyvem, amit írtam, már kellőképpen sikeres volt ahhoz, hogy valószerűnek tűnjön az írói pálya a számomra.

PRAE.HU: Kik azok a londoni írók, akiket szívesen ajánlanál a magyar olvasóknak?

Van néhány ilyen író, nagyjából kortársaim is. Angol írók, akiknek csodálom a munkásságát. Egyiküket Rachel Cusknak hívják. Valamivel idősebb nálam, és jó néhány könyve megjelent már. Az elmúlt évtizedben három olyan könyvet írt, amivel hírnevet szerezhetett magának, ezek egyfajta trilógiát alkotnak. A másik szerző, akit szeretnék megemlíteni, Jon Mcgregor. Mindkettőt remek írónak tartom.

PRAE.HU: Hogy érzed, az irodalom megfelelő hangot, képviseletet kap a médiában?

Szerintem az írókat nagy tisztelet övezi. A könyveknek ki kell érdemelniük a helyüket ezen a versennyel teli és zsúfolt médiapalettán. Az irodalom kivételes bánásmódot kap, de ezt a tiszteletet ki is kell érdemelnie, mégpedig úgy, hogy olyan dolgokat tesz, amilyenekre mások nem képesek. Igen, a könyvek képesek olyasmire, amire más művészeti ágak nem. Mégis, az irodalomnak folyamatosan meg kell küzdenie a kultúrában elfoglalt helyéért. Persze, az irodalom és a könyvek nagymértékben kapnak elismerést történelmi okokból is. Azonban nagyon veszélyes volna hátradőlni, és erre a történelmi tiszteletre hagyatkozni. Mert akkor biztos, hogy az irodalom el fog tűnni a médiából. Folyamatosan meg kell küzdenie a helyéért a kultúrában.

PRAE.HU: Emlékszel-e olyan fontos döntésekre, eseményekre vagy találkozásokra a pályád során, amelyek valamilyen irányba tereltek téged?

Nehéz volna olyan eseményt vagy találkozást, pillanatot megemlíteni, ami mindent megváltoztatott. Volt egy darabom, egy színdarab, amelyet a barátaimmal elvittünk az Edinburgh Fesztiválra abban az időben, amikor végeztünk az egyetemen. Teljes katasztrófa volt, úgyhogy ez mindenképpen elvitt egy másik irányba:  utána évekig nem volt kedvem semmit írni. Amikor kiábrándultam a regényírásból, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy nem működik, 2011 körül kipróbáltam a versírást is, egy ideig így folytattam az írást. És itt jön a képbe egy másik magyar, George Szirtes, az anglo-magyar költő. Egy angliai könyvfesztiválon találkoztam vele, és megkérdeztem, küldhetnék-e neki párat a verseimből. Szirtes nagyon kedves, udvarias valaki, és elég hamar küldött egy nagyon finom választ. De azért éreztem a leveléből, hogy a versek nem valami jók. Itt megint csak lezárult egy út. De ez még jól is jött, mert a végén nagyon gyorsan visszatértem a prózához. Mintha folyamatosan libikókán ültem volna.

PRAE.HU: Érdekes, de nincs az az érzetem, hogy bármit is nagyon erőltettél volna. Olyan, mintha csak elvégezted volna, ami rajtad áll, és a dolgok kialakultak a számodra.

Szerintem azért vagyok most író, mert semmilyen más, normális alternatíva nem kínálkozott. Mást egyszerűen nem tudtam volna csinálni. Abban a helyzetben találtam magam, hogy van az írás, és kész. Ezért van az, hogy ha visszatekintek, és arról az egy ügynökről vagy egyetlen kiadóról beszélek, szinte ijesztőnek találom, mi lett volna, ha. Valószínűleg már jóval előbb feladtam volna az egészet, ha lett volna egy jogi diplomám, vagy ha elmentem volna bankárnak. Akkoriban, amikor végeztem az egyetemen, mindenki bankárnak ment. Ha én is ezt tettem volna, biztos nem lett volna belőlem író.

PRAE.HU: Milyen diplomát szereztél?

Angol szakon végeztem. De abban az időben bárki lehetett bankár, bármilyen diplomával.

PRAE.HU: Akkor ez így egész biztatóan hangzik. Ha a dolgok nem alakulnak jól, attól még tudod, hogy ebben vagy igazán jó, így újra megpróbálod. És a végén sikerül.

Igen, részben erről beszélek. De, ahogy mondtam, fontos, hogy az embernek nincs más választása. Ez nagyon lényeges. Komolyan gondolom, hogy ha valakinek van egy másik, megbízhatóbb lehetősége, ami mindig vár rá, egy idő után a kísértés, hogy azt a lehetőséget megragadja, majdnem leküzdhetetlen.

PRAE.HU: Mert pénzt akarsz keresni…

Mert muszáj pénzt keresni! Mindannyiunknak kell pénzt keresni. Voltak időszakok, amikor szörnyen el voltam keseredve. Arra gondoltam, hogy az egész csak elvesztegetett idő volt. És nem csak az elején. A pályámat végigkísérte ez. Szerintem néha még Margaret Atwood is átéli ezt az érzést. Valószínűleg sohasem lehet teljesen megszabadulni tőle.

PRAE.HU: Ha egy magyar írónak az az álma, hogy Nagy-Britanniában sikeres legyen íróként, hogy fogjon hozzá a dologhoz? Egyértelmű, hogy kell a szövegről egy profi angol fordítás, egy anyanyelvi munka. Mi történjen ezután a szöveggel?

Ahogy említettem, kell egy ügynök. A brit kiadók nem fogadnak be kéziratokat, csak akkor, ha ügynökök közvetítik ki azokat. Így nagyon fontos, hogy első lépésként találjunk egy ügynököt. Ezt könnyen meg lehet tenni, ha valaki beírja az internetes keresőbe, hogy ‘literary agent London’. Erre egy egész lista meg fog jelenni. Persze, ha egy angol kiadó egy magyar szerző könyve iránt mutat érdeklődést a könyvpiacon, akkor saját maga akarja lefordíttatni a szöveget, ez pedig általában úgy történik, hogy a kiadó megveszi a könyvet, és lefordíttatja. Persze, én könnyen beszélek, hiszen angolul írok, a kiadóm el tudja olvasni a szövegemet. De ha például egy magyar szerző maga küldi el a regényét, akkor természetesen az angol kiadó nem tudja elolvasni a könyvet, úgyhogy először valahogy meg kell oldani a szöveg lefordítását. Ha a könyv még nem jelent meg Magyarországon, akkor valójában az angol szöveg válik az eredetivé. Egy angol kiadó sokkal nagyobb eséllyel vesz fontolóra egy olyan könyvet, ami már megjelent az író saját országában.

PRAE.HU: Előnyt vagy hátrányt jelent, ha valaki magyar szerző, és a témájának magyar vonatkozásai vannak? Érdekli ez a brit olvasókat?

Szerintem ez önmagában még nem jelent nagy különbséget… Az írásaimban mostanában nagyon sokat beszélek Európáról, és úgy gondolom, a brit olvasók számára a tény, hogy európainak tűnök fel, nem egyszerűen csak britnek, egyfajta tekintélyt kölcsönöz nekem. Talán lehet szó valami ilyesmiről, de nem hiszem, hogy mindez bármiféle előnyt vagy hátrányt jelentene.

PRAE.HU: Tehát ha van egy ismert ügynökség, amelyik népszerűsíti a könyvet, akkor mindegy, hogy a szerző külföldi-e vagy sem…

Az Egyesült Királyságban brit íróként tartanak számon. Angolul írok, de van egy egyértelmű adalék is: a nevem azt sejteti, hogy egy összetettebb történet áll a dolgok mögött. De szerintem az olvasók ehhez nagyon hozzá vannak szokva, hiszen az egész világon írnak angol irodalmat, ezért ez a helyzet kicsit más. A brit olvasóknak természetes, hogy egész más kultúrákból származó emberek is írnak angolul: írók Indiából, a Karib-térségből, Amerikából vagy Ausztráliából… Az angol nyelvű irodalom nem alkot egyetlen összefüggő kultúrát, ahogyan például a német irodalom teszi. A legtöbb nemzeti irodalomnak sajátos jellege van, míg az angol önmagában is globális irodalmat jelent. Például még egy török szerző, Elif Şafak is ír regényt angolul. Nem egy török szöveg fordításáról van szó, hanem konkrétan angolul írt regényt; egy eredeti angol nyelvű szöveget, török nézőpontból. Ebben az összefüggésben így már kevésbé tűnök egzotikus példánynak. Ha magyarként valaki képes angolul könyvet írni, ha az angoltudása elég jó hozzá, akkor biztosan megjelenhet a könyve. Először is, kell egy ügynököt találni, de aztán a szokásos folyamaton megy végig az illető, amin a helyi írók is. Nem hátrány, sőt előny lehet az angolul írás, mert egy érdekes történet áll mögötte. Az emberek szeretik, ha az írók nem az első nyelvükön írnak. Ha valaki a második nyelvén ír, az már önmagában is érdekes, és a kiadóknak legalább annyira fontosak a szerzőkről szóló érdekes történetek, mint ami a könyvben található.

PRAE.HU: Mennyire teszi nehézzé a folyamatokat a földrajzi távolság?

Manapság ez kezdetben nem számít, úgyis e-mailben kell küldeni a kéziratot. Aztán ha az ügynököt érdekli a szöveg, biztos találkozni akar a szerzővel. Végül úgyis el kell menni Londonba egy találkozóra. De az elején a távolság még izgalmasabbá is teheti az ügynök számára az írót … legalábbis, benne van a pakliban.

PRAE.HU: Amit erről a témáról elmondtál, kezdetnek elég teljes. Van-e még valami, amit hozzátennél?

Mondanom sem kell, hogy a nemzetközi hírnév általában csak egy mellékterméke annak, amit az ember szeret csinálni, és igyekszik minél jobban művelni. Aztán pedig reméli a legjobbakat. Szerintem ez a legjobb tanács, amit adhatok.  

Fotók: Oláh Gergely Máté