Nem véletlenül. Az Örökség című regény ugyanis mind tartalmi, mind formai szempontból rendkívül érzékeny és személyes hangvételű. Vigdis Hjorth a regény elején őrületes minimalizmussal vázolja az alapszituációt, szinte bedobja az olvasót a mélyvízbe. Az Örökség főszereplője egy 60 év körüli nő, Bergljot, aki apja halála miatt ismét kapcsolatba kerül anyjával és testvéreivel, akikkel a cselekmény kezdete előtt hosszú évekkel szakított. E szakítás oka egy olyan bűn, amelyet a gyermek Bergljot ellen követett el az apja, és amellyel a család az évtizedekkel későbbi szembesítés után sem volt hajlandó szembenézni. A szülők és a testvérek a maguk módján falat vontak maguk köré, amelyen belül Bergljotnak és történetének nem marad hely. 

Az incesztus (vagy ahogyan Bergljot anyja mondja: incsesztus) szó nem írja le kellőképpen a főszereplővel történteket. Nem pusztán egy vérfertőző viszonyról van szó, hanem szexuális bántalmazásról, egy a szüleinek kiszolgáltatott kislány ellen az apja által elkövetett sorozatos nemi erőszakról.

A bűnt Hjorth nagyjából a regény feléig nem nevezi meg. Apró lépésenként tárul fel, mi, mikor és hogyan történt, mégis az első pillanattól fogva jelen van, áthatja a regényt, ott lebeg a szereplők feje felett. Az apa ugyan tagadja a bűnt, élete nagy részét mégis attól rettegve töltötte, hogy tettei napvilágra kerülnek. A bűn már rég tönkretette a családot, de ha megneveznék, azzal a látszatot is lerombolnák, márpedig a normális család látszata az, amelybe Bergljot anyja és testvérei kétségbeesetten kapaszkodnak.

Egy pillanatra apa felvillantotta a vallomás lehetőségét, szívesen letette volna válláról a terhet, de anya még időben rájött, hogy mit jelentene ez az ő számára, és lepecsételte apa száját. (316.)

Noha az alapvető bűn elkövetője az apa, a regény mégis inkább anyáról és lányáról szól, arról, hogyan áll hozzá az anya az apa bűnéhez, hogyan lesz az anya a saját félelmeitől vezérelve az apa cinkosa. Bergljot különbözőképpen viszonyul az apjáról kialakított képéhez: viaskodik vele, megkérdőjelezi azt, vagy éppen megerősítést keres hozzá. Ezzel ellentétben sokkal tisztábban látja anyja szerepét az élete megnyomorításában, aki nyilvánvalóan felelős például Bergljot alkoholizmusáért vagy épp azért a lelki kényszermunkáért, amelyet a megnyomorított végez annak érdekében, hogy ő maga ne nyomorítsa meg mások, elsősorban a gyermekei életét. 

Apa bűne nagyobb volt, de tisztább, apa önvádja keményebb volt, a visszahúzódása, deprimáltsága megbékítőbben hatott, mint anya erőltetett könnyedsége, ő próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, ami miatt szemrehányás érhetné. (339.)

Az Örökség nem pusztán a témája, hanem az írott helyett inkább a beszélt nyelvre emlékeztető nyelvezete miatt is felkavaró. Az egyes szám első személyű, naplószerű elbeszélést jól szerkesztett mondatok helyett csapongó, ismétlő, helyenként szinte zavaros nyelvezet jellemzi, persze szándékosan. E zaklatottságot erősíti, hogy a regényt Hjorth rövid, számozatlan fejezetekre bontotta, és ez a felbontás alig torpantja meg a cselekmény sodrását, így nem túloz a fülszöveg: az Örökség szinte letehetetlen. 

A könyv a remek szerkesztésnek köszönhetően is olvastatja magát: a több idősíkban játszódó történet során az egyik idősíkban gyakran olyan szereplőkkel is találkozunk, akiket a másik idősíkban csak ezután ismerünk meg, így az egyik sík történéseinek teljes megértéséhez el kell jutnunk a másik sík bizonyos pontjaira. Ez a szerkesztés nemcsak arra késztet, hogy folyamatosan olvassuk a regényt, hanem arra is, hogy másodjára is végigolvassuk, már ha a könyv minden egyes sorát, a cselekmény minden történését és a könyv minden szereplőjét pontosan a helyére akarjuk illeszteni.

Ha az apa által molesztált gyerek, a tagadásban élő, a látszatot mindenáron fenntartani igyekvő család története ismerős valahonnan, annak oka, hogy Vigdis Hjorth regénye rengeteg párhuzamot mutat a Dogma-filmes Thomas Vinterberg Születésnap (Festen, 1998) című munkájával. Mindkét történetben négy felnőtt testvér szerepel, akik közül a két legidősebbet bántalmazza az apa. Bergljot és az Ulrich Thomsen által alakított Christian is a nyilvánosság segítségével kényszeríti ki, hogy a szembesítés alól ne bújhassanak ki a bűnösök: míg Bergljot az apja hagyatéki tárgyalásán, Christian az apja születésnapi összejövetelén néz szembe a múlttal. A testvérek mindkét alkotásban őrlődnek a két oldal között, az apa mellett állást foglaló, ezzel tulajdonképpen a gyermekét megtagadó anya figurája pedig ugyancsak párhuzamot von az Örökség és a Születésnap közé. Hjorth nem is tagadja a kapcsolatot, sőt, könyvében többször is hivatkozik Vinterberg filmjére, sőt kritizálja is azt; elismeri értékeit, de rámutat a hibáira is: 

A Születésnap című film hibája, hogy a fiú, aki szembesíti az apját és a családját az igazsággal, utána megnyugszik. A valóságban az, aki szembesíti az apját és a családját az igazsággal, nem nyugszik meg utána. (351.)

Miután azonban Bergljot leszámol a civilizáció azon tabujával, miszerint nem szabad mások, különösen egy hozzátartozónk halálát kívánni, apja halála és a családjával való leszámolás után valamelyest mégis nyugalomra lel. De van-e még esélye Bergljotnak a boldogságra? Hjorth – aki 2019 áprilisában a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt – a Magyar Nemzetnek adott interjújában az erre vonatkozó kérdésre így felelt: 

– Azt hiszem, igen. Vágyott a családjára, de egyértelművé vált, hogy soha nem lesznek mellette. Ez fájdalmas, de a továbblépéshez elengedhetetlen. Ha el tudod helyezni a téged körülvevő embereket, már sokkal könnyebb haladni.

Azt, hogy a családon belüli erőszak, a gyermekmolesztálás, a vérfertőzés mennyire érzékeny és még Norvégiában is szinte tabutéma, jól mutatja az Örökség utóélete. Bár a szerző következetesen állítja, hogy regénye fikció, családja a regény megjelenését követően szembefordult vele, sőt – ahogyan azt a regényt fordító Kertész Judit is megjegyzi az Örökség magyar kiadásának utószavában – Hjorth egyik húga még egy ellenregényt is írt. Ezzel kapcsolatban Vigdis Hjorth a már idézett interjúban így fogalmazott: 

– Ha az Örökség nem Knausgård hatkötetes sorozata után jelenik meg, soha nem nevezték volna tényirodalomnak. Mert Knausgård létező személyek nevét használja, és az interjúiban is mindig hangsúlyozza, hogy valós történeteket dolgoz fel. Én viszont mindig az ellenkezőjét állítottam, mindig mondtam, hogy amit írok, az regény, fikció. Csupán a családom gondolta azt, hogy mindez megtörtént, csak nem úgy, ahogy megírtam. 

Vigdis Hjorth regényének utóélete arra hívja fel a figyelmet, hogy szükség van az Örökséghez hasonló művekre, amelyek segítik a tabuk ledöntését ebben a rendkívül érzékeny témában. Olyan könyvekre (és filmekre), amelyek segíthetnek az áldozatoknak szembenézni a velük történtekkel, segítenek kimondani azt, ami mindeddig kimondhatatlannak tűnt és levetkőzni az erőszakot elszenvedőket gyakran megbénító szégyent, amely valójában nem volna szabad, hogy az ő szégyenük legyen.