A plakátfelületen megjelent novellák sikere után az Athenaeum Kiadó gondozásában adták ki a pályázat nyertes novelláinak kötetét, melyet Szabó Tibor Benjámin, a kiadó igazgatója szellemesen „hazavihető buszmegállónak” nevezett. Ez a kötetmegnevezés erőteljes jelzőtáblája a kulturális élet bázisát érintő átalakulásoknak: egy olyan valóságban, amelyben a buszmegálló és a könyv közel egyforma szerepet tölthetnek be a kultúra közvetítésében, feltételezhetjük, hogy a platformok lecserélődésének és megújulásának kezdeti stádiumának vagyunk tanúi.

A kötetbemutatót Samu Tímea Kosztolányi Dezső sokat idézett szavaival nyitotta meg: 

A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.”

Később visszagondolva úgy érzem, az idézet talán még helytállóbb, mint amilyennek elsőre tűnt, mivel az olvasó szerepkörének hangsúlyozása a technikai világ fejlődése által generált új fogyasztói attitűdök hatására elengedhetetlenné vált. Emellett mindez egyfajta tudatosságra mutat azon a téren, hogy mit is tesz az Álljon meg egy novellára! pályázat és miben is rejlik mindennek az jelentősége. Bár az olvasó mindig is részt vett az irodalom struktúrájának szervezésében, az új befogadói igényt azonban, miszerint a komfortzónánkon belül hozzáférhető szépirodalomra van szükség, jelenleg nem az irodalmi mű felé fektetett elvárás, hanem a platformváltás iránti vágy jellemzi.

Szabó Tibor Benjamin, arra a kérdésre, hogy milyen motiváció és elképzelés vezette az Athenaeum Kiadót, hogy gondozásukba vegyék a pályázat keretein belül megjelent műveket, az előbb felvetett problémakörhöz szorosan kapcsolható válasszal szolgált. Rövid anekdotában foglalta össze az Athenaeum Kiadó 1842-es létrejöttét, amelyben arról mesélt, hogy a kiadó elsöprő sikerét egy innovatív kulturális határátlépésnek köszönhette. Míg az akkoriban Budapesten üzemelő kilenc kiadó mind az egyetemi élet középpontjaiban vetette meg a lábát, az Atheneaum egy vásárcsarnokban nyitotta meg a kapuit. Mindez egyrészt a kulturális elit perspektívájából polgárpukkasztó minősült, másrészt egy olyan piaci rést talált el, amelynek köszönhetően sikeres kiadóként maradhatott fent. A kiadó, helyzetéből adódóan, képes volt kiszolgálni azoknak az embereknek a kulturális igényét, akik az irodalmi elit körein kívül álltak. A kiadó születésének a története és az Álljon meg egy novellára! pályázat kezdeményezései, mind különböző időszakokban, de ugyanarra az égető jelenségre mutatnak rá, miszerint az innovatív megoldások igénye folyamatosan fennáll, és hogy mindig van egy kisebb-nagyobb csoport, amely számára a meglévő struktúrák között nehezen hozzáférhető az irodalom, különböző szociális, gazdasági és kulturális rendszerek által teremtett oppozíciók miatt.

A kötetbemutató során Grecsó Krisztián, a zsűri elnöke olvasott fel három novellát, amelyek az elmúlt évek közönségdíjait nyerték el. Először Horváth Rozi A postára, legyen szíves! című novellája hangzott el, melynek történeti keretét az otthon és az otthontalanság, illetve az emigráns és az otthonmaradt ambivalenciái adják. Ezután Forgács Péter Családfa című művét hallgathatta meg a közönség, melyet, mint a cím is mutatja, a család mint közösség és eredet témaköre szervez. Utolsóként Deák Virág A kávéillatú fiú címet viselő novellája hangzott el, melyben egy utazás leírását olvashatjuk, az elbeszélő folyamatos impressziónak és asszociációinak a tükrében.

A rövid kötetbemutató után egy fogalom erősen megragadt a fejemben: köznapi történetek. A jelzőhasználat elgondolkodtatott. A kifejezésnek a kontextus különös és megkülönböztető árnyalatot kölcsönöz. Több kérdés is felmerült bennem ennek kapcsán: Helyénvaló állítás-e az, hogy a civil író a hétköznapokról ír, a professzionális író pedig valami másról? Létezhet-e egyáltalán olyan irodalom, ami nem a köznapi életről szól? Majd feltettem a kérdést magamban: jogosan érzem-e azt, hogy a köznapiság hangoztatása mögött az az oppozíció áll, amelyet tudatalatt az amatőr szerzők és a kánon tagjai közé emelünk? Ha van ennek az érzésnek valamennyi valóságalapja, akkor félő, hogy ez olyan alapbeállítottságra utal a művészet megítélésében, amit szinte lehetetlen kiküszöbölni a nyelvünkből és a gondolkodásunkból. Mégis, a jelzőválasztást korántsem tartom szerencsésnek, mivel a kultúrán belül elválaszt és ellentétez olyan jelenségeket, amelyek, ha nem is homogén módon, de a maguk heterogenitásában egységet alkotnak.

Ha a kezdeményezés mögött tehát az a cél áll, hogy a magas és népszerű kultúra sokáig feltételezett oppozíciójának hatásait kitöröljük a kollektív tudatból, a köznapiság ilyen formában való hangoztatása ellentmond az előzetes szándéknak, így érdemes tudatosan kerülni. Ezen elgondolkozva észrevehetjük, hogy miként ér össze a beszélgetés kezdő Kosztolányi-idézet, az Athenaeum-anekdota és a kulturális világ változásának folyamatai. Ahogy az irodalom és az olvasó igényei folyamatos, szerencsés esetben összehangolt változásba lépnek, felmerül az a követelmény, hogy a Gutenberg-galaxis leáldozásával innovatív és kísérleti platformokat emeljünk az olvasás jelenleg még továbbra is hegemóniát élvező médiuma, a könyv mellé. Mindez kultúraromboló folyamatnak is tűnhet, de magában hordozza a megújulásnak azt a lehetőségét, mely során a könyv – mint tárgy és mint státuszszimbólum – köré épült sztereotípiáktól megcsupaszítjuk az irodalmat, létrehozva egy olyan hálót, amelyben a szöveg és olvasó közé nem emelünk megugorhatatlan materiális, szociális és kulturális gátakat. Ennek a változásnak, amellett, hogy platformok teremtésére koncentrálunk, a katalizátoraként egyedül az oktatás reformja léphet fel, ahol ennek függvényében többé nem létezhet olyan kizáró mechanizmus, amely azt táplálja az olvasókba, hogy az irodalmi műnek adott megoldása van, amelyhez hozzáférést egy megoldóképlet biztosít, kitiltva belőle azokat, akik nincsenek a képlet birtokában.


Az Álljon meg egy novellára!-pályázat és kötet megjelenésével nem csak értékes novellákkal gazdagodott az irodalmi élet, hanem egy olyan nézőponttal is, ami által létrejöhet egy újfajta diskurzus, amely gyökerestől átértékeli azt, hogy milyen közvetítők kapcsán válthat az irodalom irodalommá.

Fotók: JCDeaux