Shakespeare egyik legismertebb, legnépszerűbb komédiája nagyszerű ötletekkel és elgondolkodtató megoldásokkal került színpadra, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház és a Szkéné közös produkciójaként. Shakespeare-nek ebben a darabjában minden megvan, ami egy remek komédiához kell: hajótörött ikrek, akik elveszítik egymást, fiúnak álcázott lány, szerelem, intrika, bohóc, helyzetkomikum, részeg tréfálkozás, kalamajka, kigabalyítás, és házasságok a legvégén. De ebben a komédiában minden megvan ahhoz is, hogy tragédiát láthassunk bele: bosszú, félreértés, énkeresés, tudatvesztés, bölcs és melankolikus bolond, megalázott kívülálló és megcsalt szerelmesek. És a Szkénében látható darab pontosan itt fogja meg Shakespeare-t: mert már az elején érezzük, abban a pillanatban, ahogy a fekete, dísztelen-díszlettelen térbe belépünk, hogy nem a tipikus vidámkodó Shakespeare-rel lesz dolgunk.

A színpadot a kör és a körforgás irányítja: forgószínpad, amely csak pillanatokra áll meg (és amin igazi színészi bravúr rezzenéstelen arccal, mindig megfelelően helyezkedve lépést tartani), s ami egyszerre lehet a múló idő számlapja, a föld forgása és a forgandó sors kereke is; forgóajtó, amely elválasztja a láthatót a láthatatlantól, és kipörgeti-bepörgeti a szereplőket a bonyolódó helyzetekbe; és hatalmas ventilátorok, amelyek a kulcspillanatokban szélvészt zúgva kavarják az állóvizet. A színpad közepén Feste, a bolond (Hunyadi Máté) zenélget, csodás fekete ruhában, egy szomorú, szép dáma-ifjú (azonnal a shakespeare-i színházi hagyományokra és a darabban is kulcsfontosságú női-férfi határok elmosására irányítva a néző figyelmét), a két szélén pedig az ikrek állnak, a fiú és a lány, szinte semmiben, csupaszon, takargatva magukat, hogy aztán elszakadva egymástól mindketten fiúként keressék a helyüket Illíriában.

A többi szereplő a sodródó Viola köré érkezik meg, óramű pontossággal (mint egy óra számlapjára a rovátkák) körbeveszik, és kezdetét veszi a bonyodalom. Az egyik szálon Viola (Ladányi Júlia érzékeny, finom alakításában) keresi a helyét, és fiúként próbálja megtalálni – de a jelenléte felkavarja mindenki életét. Orsino (Hajdu Tibor) és Olivia (Pető Kata) kettősének harmadik pontjaként olyan szerelmi háromszöget hoz létre, amelyben minden valódi érzelem hazugságra épül, és olyan örvénylő mélységbe pörög a színpadon, amit feloldani, megoldani a szálak látszólagos kibogozásával már nem lehet. Ez az Orsino nem plátói, baráti vonzalmat táplál Viola-Cesario iránt, hanem saját magát is meglepve beleszeret a fiúba, fiúba szeret bele. Olivia pedig, akit a gazdag, sármos és jóképű herceg nem tud meghódítani, szinte beleőrül a Cesario-Viola iránt fellobbant szerelmébe, amit egyértelműen a szellem, a finomság, a lágyság ébreszt, minden, amit férfiakban addig Olivia nem tudott megtalálni.

A másik fő szál Sir Tóbi és Sir Ábris körül bonyolódik-tekeredik, akiket nagyszerűen jelenít meg Rácz János és Ágoston Péter. Ők a valódi komikum forrását jelentik: ha lehet szívből nevetni ezen a produkción, akkor az Tóbi és Ábris csodásan, patikamérlegen kiszámított és adagolt részeg koreográfiája. Mozdulataik és szavaik először éles kontrasztban állnak a látszólag józan szereplőkkel, de később, ahogy mindenki elveszíti a kontrollt a tudatossága és tudata felett is, úgy válik érezhetővé, hogy Sir Tóbi helyzetértékelése nem is annyira elrugaszkodott a valóságtól.

Ahogy pereg (pörög) az idő, a darabban szinte minden szereplő féltébolyult zavarban jár a színpadon, és talán ennek a más tudatállapotnak a szimbóluma, hordozója a sok illatos, színes, gömbölyű gyümölcs (grapefruitok és narancsok), amelyek szinte minden szereplő szinte állandó kellékeivé válnak, s amelyeknek a fröccsenő-fröcsögő leve hol alkoholos mámort, hol szerelmi téboly könnyeit jelenítik meg. Talán Viola, Feste és Malvolio azok, akikre (más és más okból) nem hatnak ezek a tébolyító gyümölcsök. Viola és Feste a valóságot látják maguk körül: Viola mint a „bajkeverő,” Feste pedig mintegy kívülálló, józan bölcs (hasonlóan Lear bolondjához) kommentálja (és megzenésíti) az eseményeket. Malvolio pedig – paradox módon – az egyik legönazonosabb, leghitelesebb alakká válik a többiek között. És bár személye ellenszenves, nem a tipikus szerethető shakespeare-i figura, Kaszás Gergő zseniálisan hozza nemcsak az ötletesen és kifejezetten frissen megrendezett, klimatikus-komikus jelenetben, amikor Mária, Tóbi és Ábris cselvetésének áldozata lesz, hanem akkor is, amikor a megalázott, bezárt és kirekesztett tragikus alakként, bosszút szomjazva (és ígérve) elhagyja nem csak a színpadot, de a nézőtéren át a termet is, és lesz valódi kívülállóvá.

Mária (Bozó Andrea), az egész Malvolio elleni cselvetés kiötlője az egyik legfurcsább teremtése a darabnak: nem viccelődő tréfamesternek tűnik, amikor megalkotja mesteri tervét, hanem inkább macbethi vészlénynek, tragikus bosszúállónak, aki a füstös sötétben csiholja a jövőt. Noha a kifejezetten szórakoztató levélcseljelenet enyhít a körülötte épült feszültségen, később sem tűnik el róla nyomtalanul ez a tragikus köd. Számomra azonban ez kissé motiváció nélküli maradt. 

A darabot mindvégig élőzenével kíséri a Bolond, ami erősíti azt az érzetet, hogy ez nem egy normális világ, itt a látszat és a valóság összemosódik. És bár ez a zenei aláfestés indokolt és Hunyadi Máté játéka és hangeffektjei átgondoltak és hatásosak – különösen akkor üt az egész, amikor hirtelen, a kulcsjelenetekben végre csönd lesz (és akkor tűnik fel az is, hogy állandó hanghatás és fokozott hangerő alatt állni a néző számára milyen megterhelő).

A darab látszólag elér a végére: a testvérek egymásra találnak (helyesebben: ők találnak igazán egymásra…), a shakespeare-i komikum, a házasság mint beteljesedés a végkifejlet itt is. De a feloldódás, a megkönnyebbülés elmarad: a szereplők döbbenten merednek ránk, mi pedig érezzük, tudjuk, ez nem vicces, ez nem komikus, mert nem az lett, amit akartak.

Lett azonban egy friss, izgalmas, működőképes Shakespeare-előadás, átgondolt rendezéssel, nagyszerű színészi játékkal, – amit akarunk.

William Shakespeare: Amit akartok (Vízkereszt). Fordította: Nádasdy Ádám. Orsino herceg, Illyria hercege HAJDU TIBO. Sebastian, Viola ikertestvére KENÉZ ÁGOSTON. Antonio tengerészkapitány, Sebastian oltalmazója KÁNTOR ZOLTÁN. Sir Tóbi RÁCZ JÁNOS. Sir Ábris ÁGOSTON PÉTER. Malvolio, háznagy Oliviánál KASZÁS GERGŐ. Feste, Olivia szolgája HUNYADI MÁTÉ. Olivia, fiatal grófnő PETŐ KATA. Viola, a herceg szerelmese LADÁNYI JÚLIA. Mária, Olivia komornája BOZÓ ANDREA. Díszlettervező DEVICH BOTOND. Jelmeztervező GILIGA ILKA. Dramaturg KUKK ZSÓFI. Fordító NÁDASDY ÁDÁM. Zeneszerző HUNYADI MÁTÉ. Kellék FAJD GÉZA. Fodrász BARANYI GRÉTA. Smink BARANYI GRÉTA. Súgó GYETVAI VIKTÓRIA. Rendezőasszisztens BALLA ANETT. Rendező TARNÓCZI JAKA. Bemutató: 2019. december 8. Szkéné Színház, salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház

Fotó: Komka Péter