A tenger beúszott Velencébe, Pesten a Facebook-hírfolyamon nézem, amint sorra osztják meg ismerőseim a megdöbbentő képeket. Térdig vízben gázoló nők Louis Vouitton-szatyrokkal, térdig vízben álló épületek belülről. Számítani lehetett rá, mégis elképesztő. És szemrehányó feliratok a megosztott képek felett: hát senki sem vesz semmit komolyan, cselekedni kéne. De ha komolyan is vesz valamit ebből az egész haláltáncból a Facebookon bárki, lájkolásnál és megosztásnál többet mit tudna még tenni? Nincs erre válasz, senki sem mond más alternatívát. És valóban, mit lehet most tenni? Ha megosztom, eljut ez vajon a mérgező gyárakig? Nincsenek gyáros vagy politikus ismerőseim. Pedig talán ez lenne a lényeg, hogy eljusson egy-két befolyásos valakihez bármilyen üzenet a fenyegetettségről.

Az ember telefonon nézi végig egy város süllyedését, egy ország háborúját, egy kutya kínzását, akármilyen igazságtalanságot, és én magam sem tudom pontosan meghatározni, mit kéne, mit lehetne tenni.

Pakolok a lakásomban, szelektálom, mit viszek magammal költözéskor, mit adok oda másoknak, mit dobok ki. Állok a kezemben egy halom nejlonzacskóval, és töprengek, miért kellett ekkora vargabetűt leírnunk a kétezres évek elejétől. Emlékszem, régen, ha az ember kiment a piacra, vitte a kosarát, abba szórta bele az árus az almát, krumplit. Vitte az ember a kis dobozát, abba tették a kofák a sajtot, tejfölt, túrót. Most, ha vesz az ember egy csomag nejlonzacskót (mert Topolyán, a piacon azt is lehet ám venni), beleteszik a zacskókat egy másik zacskóba, úgy adják oda. Nem én találtam ki, mégis rajtam a felelősség, hogy ne használjak nejlonzacskót. És hogy tudjam, pontosan miért is ne használjam. A piacon a néni hülyének néz, ha saját zacskóban akarom hazavinni az almát. Idő kell, míg visszatérünk oda, ahonnan tizenöt éve elindultunk. Idő kell, míg belátjuk, mekkora baromság is volt az, amit akkoriban fejlődésnek hívtunk. És rajtunk a felelősség, hogy minél gyorsabban el is jussunk oda, ahol belátjuk ezt mind.

Félelmetes valahol ez a tudatosság. Mert azt mondják: ha egy szennyező terméket nem vásárolnak meg, nem keresnek, a gyárak előbb-utóbb leállítják a gyártását. Kínálat többé nem talál keresletre. És nem segít ebben senki, magunkra vagyunk hagyva, nem tudjuk, hogyan kéne döntést hozni, vagy ép ésszel viselni az átruházott felelősséget.

Régebben ugye azt vettük, amit gyártottak és olyasmiket gyártottak, amire szüksége volt az embereknek. De valóban átruházódik ránk annak irányítása, hogy mit gyártsanak a gyárak, azzal, ha tudatosabban vásárolunk? Ha nem veszünk nejlont, műanyag holmikat, valóban le fog állni ezek gyártása? És ha le is áll, tényleg olyasmiket fognak a szennyező termékek helyére tenni, ami jó és szükséges nekünk?

Nem sokat értek ahhoz, pontosan mi és hogyan szennyez, ezáltal ahhoz sem, mi nem szennyez és mit mivel lehetne helyettesíteni. Régebben bíztunk a szakemberekben, mert a tudományt a fejlődéshez használtuk, legalábbis elhittük, hogy a fejlődést szorgalmazza. Még akkor is ezt hittük, mikor az eldobható, olcsó nejlonzacskók megérkeztek az életünkbe. Milyen praktikus, milyen olcsó. Most meg miattuk fuldoklunk. Akkor most hogy is van ez?

Engem a leginkább az érdekel, mi mozgatja ezt a szerepkonfúziót és felelősség-eltolódást. Mi miatt tolódik át ránk, hétköznapi emberekre annak eldöntése, mit és hogyan gyártsanak, mit és hogyan óvjanak meg a szennyeződéstől? Pontosan mi mozgatja azt, hogy tudatos vásárlók legyünk? És mi mozdította el a tudományt a fejlődéstől a gyors meggazdagodás praktikái felé?

Furcsa világ ez, amelyikben mérhetetlenül kifárasztják az embert, de plusz felelősséget nyomnak rá, kényszerítik, hogy folyton képezze magát és álljon helyt, mutasson példát, ne maradjon le, s mégis csodálkozik mindenki, az emberi kapcsolatok mégis miért lazultak fel ennyire, miért lyukacsosak a barátságok, mint a csipke, és igazából miért is gyarapodnak a viselkedési nehézségekkel küzdő gyerekek. Annyi mindent helyeztek a kezünkbe, annyi felelősséget és lehetőséget a vállunkra, mégis minden olyan bizarr irányba megy.

Aztán kávé mellé facebookozok, Greta Thurnberg arcát látom a hírfolyamban, amint gyűlölettel néz a kamerába, az egész világba, egy fénykép fókuszpontjába, amit egy telefon másik oldalán én bámulok. Azon rágódom, hogy tud egy tizenhat éves kislány létezni ilyen nagy nyomás alatt. Értem, teljesen megértem, hogy tüntet, hogy ki akar állni, változást akar. Tizenhat évesen én Milošević ellen jártam tüntetni, szórólapoztam egy forradalom közepén, és minden rettegés ellenére úgy éreztem, fontos dolgot teszünk mi, fiatalok. Rettegtünk, hogy ki ne látsszon valahol a forradalmi kitűző, el ne kapjanak a rendőrök, szét ne verjenek bennünket egyenként. Forrongott egész Szerbia. Viktor barátom azt mondja: ekkor érezte utoljára, hogy lehetséges változtatni a világon. Bólogatok, tele szomorúsággal értek egyet vele: én sem éreztem azóta egyszer sem. Mert megdöntöttük a kormányt, nem vertek szét a rendőrök (legalábbis bennünket, gyerekeket nem), örültünk a szabadságnak és a változásnak. De végül mégsem változott meg semmi. Tizenhat éves voltam, a forradalom miatt nem mentünk suliba, tüntettünk, halál szerelmes voltam és végre éreztem az életet az egész lényemben. Így utólag nem tudom már eldönteni, mennyire értettem én ebből bármit is akkoriban. Súlytalan volt minden. Épp amilyen súlytalan kezd lenni most is körülöttünk minden, ebben a színes huszonegyedik században.

Azon gondolkodom, mi lett volna, ha ez a forradalom nem pár hétig tartott volna, hanem évekig. Hogy mentem volna tönkre benne. Nézem ezt a nagylányt, nem szerelmes, nem a suliból lógás a fontos neki, hanem a változtatás. Hogy elérje: hallgassanak rá, a gyerekre a felnőttek. Hogy a felnőttek tanuljanak tőle. Azon gondolkodom, vajon nem fog tönkremenni? Magára hagyták a felnőttek, sőt, örülnek, hogy egy gyerek vállalja magára a feladatot. Cuki, okos és bátor. De attól még nagyon fiatal, gyerek. Áttolták rá a felelősséget és ő hősiesen viszi. De ki fog segíteni neki, hogy látni tudja nagy nyomás alatt is a realitás határát?

A pszichológusi tanácsadás folyamatában ezt úgy mondanánk: parentifikálták. A parentifikáció azt jelenti, hogy egy adott szülő-gyerek viszonyban a felnőtt fél beemeli a gyereket szülői szerepbe, döntések meghozatalára kéri, kényszeríti, valamint felelősséget hárít rá: kifogásnak használja (pl. azért nem tudok ezt vagy azt csinálni, mert a gyerek miatt nem lehet, pl. azért nem tudok változtatni, mert a gyerek nem akarja, nem engedi, az igényei miatt nem tehetem; vagy, ami a legnehezebb: gyerekem, te döntsd el azt a fontos kérdést, amit nekem felnőttként nehéz lenne). Az ilyen gyerekek a túl nagy felelősség súlya alatt sokszor összeroppannak. Minden esetben szenvednek attól, hogy nem koruknak és képességeiknek megfelelő feladatot kell ellássanak. Lassan tanuljuk meg kezelni és vállalni a felelősséget. Tizenhat évesen az ember még nem vállalhat akkora felelősséget, amivel egy felnőtt is nehezen küzd meg, hiszen még nem elég érett. Nézem ezt a nagylányt, tizenhat éves, fontos döntéseket hoz, fontos embereknek beszél, tesz szemrehányást, felnőttek helyett. Nézem ezt a nagylányt, ahogy dühös és magára van hagyva. Nem neki kéne elvinnie ezt a balhét, hanem nekünk, felnőtteknek. Azoknak, akik még hinni tudnak abban, hogy lehet változtatni a világon. És ezt tudjuk mind, de hagyjuk. Őt meg falakra festik, hogy nézzen engem, hogy legyen bűntudatom, de nem amiatt, hogy magára hagyták a gyerekeket a felnőttek, hanem a műanyag palackok miatt. Mindkét dolog fontos, de számomra kétségbeejtőbb, hogy felnőttek egy fiatalkorút, egy gyereket így kiszolgáltatnak.

Ülök a szatyrok közt, költözés helyett azon rágódom, hova vezet a felelősség áthárítása, mi lesz egy parentifikált gyerekkel, akit az egész világ egyszerre néz és aki nézi falakra festve az egész világot, mi lesz, ha nincs senki aki megmutassa neki, vagy nekünk, felnőtteknek józanul, hogy hol húzódnak a határok?

A tengerparton ülve végtelennek nevezzük a látóhatárt, mintha az óriási víztömegeknek nem lenne vége, nem lenne határa, hisz átfolyik a víz mindenen. A tenger beköltözött Velencébe, eltelik majd pár nap, hozzászokunk ehhez is, a só meg lemarja majd magának mindazt a városról, amire csak szüksége van.