PRAE.HU: Milyen előzetes munka húzódott meg a Trafó indulása mögött? Hogyan kezdi el az ember a szervezői munkát?

SZGY: Előzménynek tekinthető a Petőfi Csarnok, olyannyira, hogy van egy Trafó a Petőfi Csarnokban című plakátunk. A szervezés egy szakma, amit meg kellett tanulni, a korábbi tapasztalatokat összeszedni, átgondolni, rendszerezni. Mindig végig kell gondolni, mik a lehetőségek, ismerni kell a terepet. Van egy sikerérzés annak kapcsán, ha közvetítőemberré válsz. Amikor a Közgáz Klubot csináltam, volt ott egy közeg, egy hangulat, viszont később a Petőfi Csarnokban azt mondták, erre nincs társadalmi igény. Végül mégis fel lehetett építeni, lett tömeges érdeklődés. Csak nem volt pénz, ezért a következő lépésként azt szerette volna az ember, hogy legyen költségvetés, utána pedig azt, hogy legyen egy intézmény. Ez fejlődés, amit akkor tanul meg az ember, ha csinálja. Ha csinálhatja! Mert az is fontos szempont, hogy mennyire kell küzdeni egzisztenciális szempontból a boldogulásért.

BB: Egy svájci alapítványi munkába keveredve kellett először elkezdenem szervezni. Akkor azt hittem, nem szeretem ezt csinálni, aztán rájöttem, hogy mégis. Remek érzés, ha az ember benne van egy projektben az elejétől a végéig. Utána jött a Kortárs Táncszínházi Egyesület, aztán a Millenáris és utána a Trafó.

PRAE.HU: Olvasható egy lista a honlapon a „külföldi Trafók”-ként definiált játszóhelyekről, illetve az általatok figyelemmel kísért fesztiválokról. Vannak köztük olyanok, amelyek mintaként szolgáltak, ahonnan ellestetek dolgokat?

BB: Az a lista messze nem teljes! Tulajdonképpen mindegyik mintaként szolgál, figyelni kell egymásra, és a jó, praktikus dolgokat átvenni, hogy az egyébként valamennyire determinált helyzetekből a lehető legjobbat ki tudjuk hozni.

PRAE.HU: Hogy működik a Trafó nemzetközi térbe való beágyazottsága? Volt egy meglévő rendszer, amibe becsatlakoztatok?

SZGY: Meglepő és jó kérdés! Mit jelent beágyazódni? Az jut eszembe mint első lépés, hogy Regős János szólt a Szkénéből, amikor itt volt Michael Storhofer Salzburgból, és kiderült, lesz ott egy találkozó, amire ki kellene mennünk. Ez volt az Informal European Theatre Meeting. Ez ’86-ban történt, amikor még a Petőfi Csarnokban dolgoztam. Azért jött létre ez a szervezet, hogy az ehhez hasonló helyeket megpróbálja beemelni a nemzetközi körforgásba, így került be akkor a Szkéné és a Petőfi Csarnok. Aztán ez a network elkezdett egyre nagyobbá válni, lehetett fejlődni, lubickolni benne. Végül olyan naggyá vált a hálózat, hogy feltöredezett, és szeletek, különböző irányultságok jöttek létre. Egy másik fontos szervezet, amiben az A38 benne van, a Trans Europe Halles, ami iparépületekben futó kulturális intézményekkel foglalkozik, bár ott a zene dominál.

PRAE.HU: Hogyan tudtok tájékozódni a külföldi kínálatban, és milyen lehetősége van külföldi igazgatóknak tájékozódni a magyar előadások között?

BB: Az utaztatásban mindkét irányban szerepet játszik az, hogy ismerjük azokat, akikkel együtt dolgozunk. Olcsóbb és hatékonyabb, egyszerűen praktikusabb showcase-ekre járni, mert így rengeteg előadást meg lehet nézni egy-két nap alatt, és nem kell külön utazgatni. Fesztiválokat is meg szoktunk keresni, amelyeknek ismerjük a tematikáit.

A dunaPart abból a célból jött létre, hogy bemutassa a magyar kínálatot, most ötödik alkalommal rendezzük meg. Megpróbálunk minél több embert idecsalogatni, hogy aztán lehetőségeket adjanak alkotóknak, társulatoknak. Vagyis nem feltétlenül a konkrét előadások utaztatása a cél, bár az is nagyon fontos lenne, mert Magyarországon reménytelen a turnézás. A lényeg, hogy igyekszünk helyzeteket generálni. A dunaPart egyik nehézsége azt összehozni, hogy egyszerre legyen nagyon szűk és nagyon tág is. Úgy értve, hogy például ne legyen kizárva egy kolozsvári előadás, másfelől azt is be kell látnunk, hogy az ismereteink hiányosak. Az is szempont, hogy a kiválasztott előadások utaztathatóak legyenek, ne nemzeti színházi méretűek, elképesztő technikai segéderővel és háromszori átállással. Kulcskérdés az érthetőség is, ezért a dunaPart mindent lefordít angolra.

PRAE.HU: Nem igazán találni ehhez hasonló kezdeményezéseket itthon…

SZGY: Azért sem, mert ez drága vállalkozás, bonyolult dolog összeszedni rá a pénzt, először mi is a saját költségvetésünket terheljük le. Illetve talán nekünk annyival fontosabb ennek a működése, hogy jobban rá vagyunk szorulva a társulatokra, és a társulatok is ránk, érdekünk, hogy meglegyen ez a mozgás. Probléma, hogy a Trafó tulajdonképpen állami feladatot vesz át ezzel, mintha minisztériumként működne, ami egyrészt nagyon nagy teher, másrészt azért nem jó, mert így túlságosan meghatározó a szerepünk. Annak ellenére is, hogy a döntéseket egy kuratórium hozza. Probléma az is, hogy nincs egy olyan rendszer, ami segítené ezek után a sikeres produkciók utóéletét. Sajnos soha nem tudott hatékony együttműködés kialakulni a dunaPart kapcsán sem a magyar intézetek hálózatával, amelynek a magyar kultúra exportját kellene támogatnia.

BB: Fontos lenne, hogy legyen erre is egy alap Magyarországon. Így jobban is hívnák a magyar előadásokat. Ha hozzánk jön például egy flamand előadás, akkor annak a költségeit általában egy flamand alap fizeti.

Ráadásul sokszor szimultán zajlanak három-négynapos rendezvények Európában, amelyek bizonyos tekintetben mégiscsak versenyeznek egymással. Mi annyit tudunk ígérni az ide látogató külföldieknek, hogy megvesszük a jegyeket az előadásokra. Ez akkor kezdett nagyon fontos lenni, mikor bejött a TAO, mert nyomást jelentett a jegyeladás. Idén együttműködünk a Független Előadó-Művészeti Szövetséggel, aki pályázott magánalapokhoz támogatásért.

PRAE.HU: Milyen szempontok alapján működik a Trafóban bemutatott előadások kiválasztása? Mennyiben más, ha magyar, és ha külföldi előadásról van szó?

BB: Külföldi előadásoknál az a szerencsés, ha valamelyikünk látta, mert az sok mindent megkönnyít. Ez belső töltésbeli többletet jelent elsősorban, nem minőségbelit. Nyilván fontos, hogy benne vagyunk sok hivatalos és nem hivatalos networkben, és számít, kikkel vagyunk kapcsolatban, ki milyen előadásokat látott, miket ajánl. Az a legritkább, hogy kapsz egy e-mailt egy társulattól egy felvétellel, és valamilyen módon elkezdesz velük beszélgetni arról, hogy mit lehetne csinálni.

Számítanak a praktikus szempontok: honnan jönnek, milyen technikai igényük van, befér-e az előadás, milyen hosszú. Nyilván szezon közepén nem lehet meghívni olyat, aki előtte hat napig építi és utána négy napig bontja a díszletet. Az is fontos, hogy kiknek szólhat egy előadás, kiket gondolnánk közönségként megcélozni, vagyis hogyan kommunikáljuk, hogyan adjuk el. Illetve hogy az innováció vagy oktatási potenciál miatt érdemes-e meghívni.

SZGY: Korábban könnyebb volt megtalálni a közönséghez való kapcsolódást, és az kimondottan izgalmas kérdés ma, hogyan lehet létrehozni ezt az összeköttetést.

BB: Ma már sokkal több kulturális lehetőség van egy estére, mint korábban. Szavalhatom egy barátomnak, hogy jöjjön el szombat este, mert valami fantasztikus dolgot fog látni, de aznap van a Titanic Filmfesztivál, egy jó koncert az A38-on, egy még jobb komolyzenei koncert a Müpában.

PRAE.HU: Arra van rálátásotok, hogyan működik mindez fordítva? Külföldi igazgatók milyen logika, gondolat, ízlés mentén hívnak meg magyar produkciókat?

BB: Általános logikát vagy gondolatmenetet nehéz lenne meghatározni, azokra a produkciókra van rálátásunk, amelyekhez közünk van valamilyen formában. Nemrég robbant be Kelemen Kristóf és Pálinkás Bence György Magyar akác című darabja, ami képzőművészeti indíttatású, installációkkal dolgozó előadás, és most indultak vele külföldi turnéra. Először a legismertebb német fesztiválra, Münchenbe a Spielartra mentek, de játsszák majd Prágában és Kolozsváron is. Egy ilyen háromállomásos turné nagy ritkaság.

Voltak a külföldiek számára a „tutiságok”, a „nagy nevek”, akikről tudtuk, hogy be kell raknunk a dunaPart programba, mert referenciapontokként tudnak működni: például Schilling Árpád, Mundruczó Kornél, Pintér Béla. De Schilling már csak külföldön rendez, Kornél többet dolgozik külföldön, és itt van Béla, aki szénné dolgozza magát Magyarországon, az ő darabjait a kontextus miatt nehezebb külföldön értékelni.

PRAE.HU: Milyen a viszony a lokális érdekek és a nemzetközi stratégiák közt?

SZGY: Megváltozott a kulturális szerkezet Európában, régebben az volt a jellemző, hogy „házak” voltak, kicsik, közepesek, nagyobbak. Mára kiépültek ezek mellé a produkciós házak, aztán a rezidenciák. És azt látni, hogy míg korábban a nemzetköziség volt lényeges, mára a lokális megoldások váltak fontosabbá. Ez megtévesztő lehet annak, aki nem lát bele: például megnézi az illető egy nyugat-európai helynek az arculatát, és azt látja, egyik nap ilyen, másik nap olyan, harmadik nap amolyan művész lép fel. Igen ám, de azok a művészek sokszor már a helyi (igaz, nemzetközi) iskolákból jöttek ki, azaz lényegében ott kell élni ahhoz, hogy abba a körforgásba bekerülj.

Az a dunaPart kapcsán is egy nagy kérdés, hogy azok a művészek, akik Magyarországon élnek, hogyan tudnak bekapcsolódni az együttműködésekbe, turnékba, mivel nincs céltudatos állami támogatás az exportban. És a kiköltözés is komoly kérdés lehet. Meg kell ugrani dolgokat, amelyek mögött nincs állami koncepció.

Táncban előfordulnak kisebb produkciós kezdeményezések, mint a SÍN és a Műhely Alapítvány, színházban én ezt nem igazán látom, de lehet, hogy Bea ki tud egészíteni. Táncban most több a lehetőség, nemcsak a külföldi bemutatók terén, hanem az egyéni munkalehetőség tekintetében is. Pedig úgy tűnik, hogy ezek a kis produkciós kezdeményezések egy járható út megteremtésének fontos eszközei. Nemcsak arra lennének jók, hogy külföldre menjenek társulatok, hanem mi is könnyebben tudnánk együtt működni velük.

BB: Ilyennek indult a Jurányi is. A színháznak valamivel szélesebb a spektruma, például a Manna is sok mindent csinál, csak kicsi az a határmezsgye, ahol kapcsolódni tudunk az ő tevékenységükhöz.

PRAE.HU: Amellett, hogy színes a Trafó repertoárja, van tánc, színház, újcirkusz, zene, vizuális művészetek, kapcsolódnak hozzá díjak, galéria, színházi nevelés. Fontos, hogy a művészeti ágak különböző szegmensei összeérjenek?

BB: Szerintem egyre jobban elmosódnak a határok, ami kommunikációs és definíciós problémát jelent nekünk. Az is fontos lenne, hogy ezek a közönségben is összeérjenek. Az az érzésem, hogy elég szegmentált a közönségünk.

PRAE.HU: Erre le szeretnék csapni, gonosz módon: azt mondtad egy jurányis interjúban, a befogadóhelyeknek jobban kellene definiálniuk magukat, hogy ne ugyanazok játsszanak például a Jurányiban, a Szkénében, a Trafóban.

BB: Fontos, hogy legyen a helyeknek arculata, de ezen már az interjú óta túlléptünk szerintem, az idő ezt a szándékot elmosta. Persze mindenki dolgozik azon, hogy pontosan meghatározza magát, ez a helynek és a közönségnek is fontos, mert tudják, mit várhatnak az adott helyen.

SZGY: Két nehezen kezelhető folyamat van. Az egyik, hogy mikor a Trafó indult, nem volt ilyen nagy kínálat. Korábban volt egy éhség a közönségben minden előadás iránt, ma már szelektálhatnak. Ebből adódóan megkezdődik a szétválás, azt mondhatja valaki, hogy efelé vagy afelé orientálódik. A néző elbizonytalanodik, nehezebbé válik a döntés. Az alkotó pedig azt gondolhatja, akkor válhat izgalmassá neki a világ, vagy ő a világ számára, ha sok mindent csinál, elhagyja a bevett formákat, sokfelé dolgozik. A műfaji meghatározások értelmetlenné válnak, és így egy intézménynek is nehezebb kommunikálnia. Ezt a két tendenciát összehozni ma elképesztő kihívás. Ráadásul felgyorsultak ezek a folyamatok, de ez az irdatlan tempó szerintem lassulni fog.

PRAE.HU: Mi a marketing szerepe a Trafó működésében, illetve a társulatoknak milyen lehetőségeik lehetnek?

BB: Nincsenek platformok, próbálunk állandóan stratégiát építeni, azért is, amit Gyuri mondott, mivel felgyorsulnak folyamatok, mire megértenél és használnál valami újat, már újabb eszközöket kell keresni. Nekünk fontos, hogy azok a csapatok, akikkel együtt dolgozunk, tényleg csapatok legyenek, bírjanak valamiféle szervezettséggel, és például legyen emberük, aki képes arra, hogy kommunikáljon, illetve megcsináljon alapvető dolgokat, például megossza a posztot a Facebookon, vagy akár csináltasson interjúkat az alkotókkal. Ez azért fontos, mert ha belegondolsz, van a hónapban mondjuk huszonhat különböző projekt, amit el kell adnunk, és van az a kevesebb mint tíz platform, ahol ezzel meg tudunk jelenni. Mondhatod azt például a Népszavának minden nap, hogy a Trafóban megint fantasztikus dolog lesz, de ez nem így működik, már csak azért sem, mert még nyolcszáz helyen lesz szintén fantasztikus program.

SZGY: A marketing válságos terület, mert ahogy a technika belép a kommunikációba, és egyre több eszközt ad, úgy szét is aprózza önmagát. Az én véleményem szerint a választások eredménye is azt mutatja, hogy most a kommunikációban is gyökeresen megváltozott valami. Megrendült a bizalom a social médiában, mert a politika és az üzlet rászállt, ez a helyzet az intézményeket is állandó változásra kényszeríti, ami korábban nem volt jellemző.

PRAE.HU: Kiemelten fontos nektek a fiatalok támogatása, például végig lehetett követni, ahogy a Dollár Papa Gyermekei a kisteremből a nagyteremig jutottak. Milyen lehetőségek vannak a fiatalok támogatására?

SZGY: Azt tehetjük, hogy nem egyes művészekben gondolkodunk, hanem közösségben, és ezt mozgásban tartjuk. Próbáljuk helyzetbe hozni őket. Persze ezek az emberek versenyeznek egymással, de motiválják is a másikat a munkára. És ha valahol lyukas a háló a működésben, próbáljuk befoltozni, odalépni, összehozni, összedobni érte, megoldani a problémát.

BB: A Dollár Papa mellett Fekete Ádámról is elmondhatjuk ugyanezt. Van egy út, amit az alkotóknak be lehet járni, és ennek egy adott pontján beléphet a Trafó, de nem mindig egyértelmű, mikor megfelelő a belépés pillanata.

PRAE.HU: Mennyire fontos egy alkotónak vagy társulatnak, hogy ezt az utat folyamatosan járja? Mi a helyiértéke egy-egy játszóhelynek, showcase-nek vagy fesztiválnak, versenyeredménynek?

BB: Kulcsszó a transzparencia. Ugyanúgy fontos a működésben és a finanszírozásban is. Hogy pontosan lássák, ha ezt lépem, ez történik, innen ezt a támogatást kaphatom meg, ha arra megyek, akkor ott van egy másik út. Ha nem átlátható a rendszer, akkor minden nehezebb.

SZGY: Ritkán lehet produkciót csinálni nagyban úgy, hogy nincs előéleted. Sok ember, pénz, eszköz kell hozzá, ezeket csak akkor kapod meg, ha már bizonyítottál.

Fotó: Bach Máté, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos az az észrevétel, miszerint míg korábban a nemzetköziség volt lényeges, mára a lokális megoldások váltak fontosabbá. Ez megtévesztő lehet annak, aki nem lát bele: például megnézi az illető egy nyugat-európai helynek az arculatát, és azt látja, egyik nap ilyen, másik nap olyan, harmadik nap amolyan művész lép fel. Igen ám, de azok a művészek sokszor már a helyi (igaz, nemzetközi) iskolákból jöttek ki, azaz lényegében ott kell élni ahhoz, hogy abba a körforgásba bekerülj.