Mikor megteszem, az íze is csíp, de nem annyira, mint számítottam rá, inkább olyan semmi különös jellegű. Talán kicsit egyszerűbb és paprikásabb, mint ami még bármennyire is különlegesnek mondható, és nagyon, de nagyon intenzív. Bele kell harapni utána a zellerszárba is, holott azt kifejezetten nem szeretem.

Majd eltelik pár másodperc és beüt. Úgy érzem, még kell ennem belőle; végtelenül addiktív étel. Az utolsó darabokat már mintha kifejezetten szeretném, vágyom rájuk. Végül mégis igazán örülök, hogy nem nagyobb az adag – lévén, hogy ez csak egy előétel –, ugyanakkor boldog vagyok, hogy érezhettem az ízét egy kicsit. Utána egy darabig nem kérek még, de ezt is inkább tudom, mint érzem.

A novellák apró, gonosz falatok. Egyszerre légiesek és nagyon sűrűek, sokszor olyanok, mint mozgó vonat ablakán kihajolni. Nem kapok levegőt, úgy érzem, megfulladok, mintha egy nagyon sűrű közegben lennék, közben csak a sok levegő, a kvázi semmi van ott.

Lydia Davis híresen rövid történetei egyszerre nagyon közeliek és távoliak. Néhol egészen mikroszkopikus közelségbe megy a szereplők gondolataihoz, kinagyítva azokat a mikroszorongásokat, melyeket naponta mindannyian átélünk, csak igyekszünk nem venni róluk tudomást. Ha nem így tennénk – vagy egyenesen foglalkoznánk velük –, nem lennénk képesek funkcionálni.

Ilyen például az omlett bekezdése A zavar öt jelében, vagy az a rész, amelyben az elbeszélő nem tudja eldönteni, melyik negyeddollárost tegye az automatába: mind egyforma, de amikor nézegeti és rendezgeti őket, úgy tűnik, mindegyik egy pár tagja, azokat pedig nem lehet szétszakítani.

Sokszor annyira nem veszünk tudomást ezekről a gondolatokról, hogy teljesen ki is iktatódnak, esetleg évekig nem tudjuk, hogy még mindig léteznek. Majd valamilyen helyzetben visszakúszik egy-kettő. Például ha várnunk kell valamire és nagyon unatkozunk. Kicsi és teljesen lényegtelen problémázások vagy döntések ezek, nem is gondolunk rájuk döntésként. Mégis, néha képesek vagyunk megijedni tőlük – mint ezen történetek szereplői  –, amikor mégis észrevesszük őket. Ilyenkor egyáltalán nem tűnik furcsának keresni, majd sorba is rendezni a zavar jeleit.

Milyen érdekes egyébként zavarként hivatkozni rájuk. Valami olyan dologként kezelni őket, ami egy bizonyos normális működésen kívül esik, de behatol, és ezáltal megakadályoz, felfüggeszt. Pedig talán pontosan ez az, ami automatikusabban érkezik – és nem az úgynevezett normális, amiben a zavart okozza.

Minden leírt gondolat vagy mikroszorongás ellenére a novellák távolabb maradnak az olvasótól. Nem annyira az érzéseket kapjuk a gondolatfolyam-szerűen áradó leírásból, mint a történéseket. Ezek is töredékesek és vázlatosak. Egy alaposan kidolgozott vázlatra hasonlítanak, amely vázlat azért nincs pontosabban megrajzolva, hogy az elbeszélőnek nagyobb tere legyen kiemelni a máskülönben a háttérzajban elvesző részleteket. Lényegében eszközt teremt magának, hogy szélesebb legyen a kiemeléshez használható paletta. 

Példa erre, hogy ritkán használ neveket. Amikor mégis, annak fontos szerepe van – ahogy annak is, amikor nem. Az előbbire példa A szobalány című novella, amelyben kizárólag az egyik időszakos háziúr, Mr. Martin nevét ismerjük meg, ezzel is hangsúlyozva azt a figyelmet, ami a történetben a többi szereplőnek nem, csak neki jár ki.

A Gondban ugyan mindenki nevéből megismerhetjük a kezdőbetűt, a történet azonban hiányzik. Egy társaság kapcsolati hálójának leírását kapjuk helyette. Nem történik benne semmi, csak kizárólagosan és lényegre törően van. 

Az egész kötetben úgy tesznek a történetek, mintha valamifajta lényeget hordoznának, miközben mindent folyamatosan beleng a hiány érzése – és nemcsak azt a néhány, haikuhangulatú pársoros darabot, amit nem hogy novellának, de történetnek is nehéz nevezni. Az állandóan jelen lévő hiány pedig szinte mindenhol meghagyja a fent említett nyomasztó érzést maga körül, ami velem marad olvasás után is. Sajnos nem feltétlenül azért, mert magamban kiegészítem közben, ezzel megalkotva az én verziómat. Inkább csak a kellemetlensége miatt.

Nyugtalanító olvasni a kötetet. Pontosabban az előbb említett kellemetlen szó jutott állandóan eszembe közben, mert nem megbotránkoztató, nem kizökkentő vagy szimplán rossz. Ezeknél sokkal hétköznapibb, banálisabb az az érzés, ami állandóan ott van: pontosan a hétköznapisága a kellemetlen. A nyugtalanító hasonlóság a semmilyen kis helyzetekkel, melyekbe naponta bárki belekerülhet. Kínzó nyugalomban úszva szembesülni vele, hogy hatalmas drámáink meglehetősen röviden leírhatóak. A részletességgel együtt lecsupaszítva róluk az átéléskor olyan nagyon fontosnak tűnő egyediséget is. Eleinte még szeretnénk azt hinni, hogy a hatalmas érzelmi viharok nem mindig ugyanúgy és ellaposodva érnek véget. Viszont – bár ennek beismerése lehet, hogy csak a lecsengés után jóval lehetséges – ebben a trónfosztásban talán van  valami megnyugtató is.

A néhol rettenetesen hosszú mondatokat fullasztó olvasni. A villáknak, a két részre és ezáltal két nézőpontra osztott történetnek az első része egyetlen mondat. A formai sajátosság jól érzékelteti azt, amiről a ez a novella szól: a fullasztó légkört, amit a vacsoravendég generál a történet elbeszélője számára.

Ugyanakkor nemcsak a forma miatt éreztem végig a menekülési kényszert. A történetek szereplői, néhol a leírások váratlan és – szerintem kissé indokolatlan - naturalizmusa és maguk a szenvtelenül leírt helyzetek is állandó távolodásra késztetnek. A bennem keletkező konfliktust pedig szándékosan nem oldja fel egy-egy befejezés.

Lenyomatokat olvasunk. Akkor is, ha még meg sem történt az eseménysor. A Miket vehet fel egy öreg nőben például az elbeszélő arról ábrándozik, milyen lesz az, amikor megöregszik. Alaposan kitalálja, milyen teljesen érdektelen helyzetekben mit fog csinálni: hogyan fog fájdalmas mosollyal rámosolyogni a postán sorban álló kisbabára vagy hogyan fogja kiásni a szomszéd palántáját, miután meggyőződött róla, hogy le van húzva annak redőnye. 

Az idő vagy az, hogy valójában megtörtént-e az esemény, vagy hogy mi is történt pontosan, mindenhol lényegtelen. Nem igazán vannak aktív cselekvések, inkább mintha mindenkivel csak megtörténnének a dolgok, azzal a lassú, nyomorúságos fajta történéssel, amit többnyire szomorú emberek csinálnak. Minden folyamatos, gördülő, ítélkezés nélküli elmesélés vagy véleménynyilvánítás.

Ugyanakkor minden tele is van lehetőségekkel. Na, nem az élettel teli, zsongó és aktív-félével, de minden állítás meghagyja maga után a teret ahhoz, hogy valami mást is mondjon vagy mondhasson alkalomadtán. Mintha az, hogy valami épp úgy történt, ahogy, csak egy verzió lenne, és akadna még egy kis tér valami másnak; vagy a máshogy is történhetett volna szomorúságának. Minden mondatban ott lapul egy kis nyugtalanító üresség.

Az egyébként nyugodt, elfogadó elbeszélésmód éppen kellemes is lehetne, mint egy film első jelenetében a pásztázó kamera által megrajzolt panoráma. Mikor még várakozunk, hogy mivel fog kiszakítani és magába szippantani a következő nagyjából többnyire másfél óra. Viszont az, hogy szinte végig ebben marad, egy idő után frusztrálóan hat. Mintha minden helyzet rögzült és eleve elrendelt lenne, hiába vannak jelen a lyukak, hiába töredékes és kiegészítésre váró minden, mégsem lehet vele mit kezdeni. 

A kötet címadó novellája is olyan pontosan eltalált, mint minden azokban a nyomorúságos hétköznapokban, amikről olvasunk. Az annyi, mint novellában az elbeszélő azt számolgatja, mennyit ér az elbeszélt párkapcsolat. Aprópénzre váltja az együtt töltött időt, a mosolygást, az érintéseket, ahogyan a rossz pillanatokat is. Valószínűleg a tevékenységnek nincs sok értelme, ugyanakkor a könyvön végigkísérő kiábrándulásban végig nagyon szépen meg lehet találni ezt a varázstalanítást. Elveszi a mindennapokból azt a kis beléjük szorult reményt is azzal, hogy ilyen egyszerű és kicserélhető helyzetekre bontja őket. Elmeséli, hogy ez így, az úgy történt. És igazából teljesen mindegy is, hogy hogyan, mert minden reménytelen és soha nem ér véget.

Mikor azon gondolkodom, mi is zavart ennyire ezekben a történetekben, a néhol fellengzősen ható rövidségük mellett (nem akkora életigazságok azok az egy-két sorosok sajnos), arra jutok, hogy minden bizonnyal a varázstalanítás. A látszattörekvés a dolgok mélyebb megértésére és az állandó elbukás végül. Az, hogy gyakorlatilag nem történik semmi bennük: közepes részletességgel körbesétáljuk a labirintusok kis zugait, majd visszajutunk az elejére, a kiinduló ponthoz; vagy éppen a közepére, ha ott volt az alfa pont, ahonnan viszont nem lehet kijutni. A kötetvégi konklúzió is sejtethet ilyesmit: ha maradt is valami nyoma a megtett útnak, „...azért, ez sem az a megvilágosodás, amire várt.” 

Nehéz egyértelműen nyilatkoznom a könyvről, mert még azt nem állíthatom teljes meggyőződéssel, hogy nem értékeltem, miközben abban biztos vagyok, hogy jószántamból nem olvasnám el újra. Talán azt mondanám róla, hogy elgondolkodtatott, de biztos vagyok abban is, hogy nem úgy és nem azzal, amivel szeretett volna.