Nick Land meglátása szerint az oankálik jelentősége abban áll, hogy túl vannak az úgynevezett bionikus horizonton, vagyis azon a határvonalon, amelyen túl már lehetetlen a faj elválasztása az általa használt technológiától. Egy ilyen állapotot nem jellemez sem a biológiai (genetikai) determinizmus, sem a puszta társadalmi konstruktivizmus. Az oankálik élete és identitása ugyanis tökéletesen elválaszthatatlan attól a biotechnológiai programtól, amelyet magukon használnak, illetve amelyet a génkereskedés révén folyamatosan fejlesztenek más fajok bevonásával. Miként Land hangsúlyozza, az oankálik biológiai léte és a faj kulturális-társadalmi viselkedése között megszűnnek a különbségek. Vajon nem ez volna minden (politikai) emancipációs törekvés célja? Megszabadulni minden olyan adottnak tételezett determinisztikus erőtől, legyen az biológiai vagy társadalmi, amely alapvetően megszabja és alakítja egy ember sorsát? Ez az emberi autonómia olyan mértékű fölszabadítása és kiterjesztése lenne, amely során minden embernek jogában áll szabadon meghatároznia (és módosítania) a saját létét és identitását a legmélyebb szintekig. A nehézségek ott keletkeznek, amikor ennek az emancipációnak szembe kell néznie a valóban radikálisan Mással.

A természetellenesnek, vagy mesterségesnek nevezett, hozzánk képest Más leggyakrabban az Azonosból kizárva és alacsonyabb értékűként jelenik meg; amelyet a humanitás egyetemes eszményében feloldva, legfeljebb az emberi kultúra kezelhet. Ez valósul meg még akkor is, ha rámutatunk: maga a megkülönböztetés is társadalmilag konstruált, és a természetes-természetellenes szétválasztását megalapozó kérdésfeltevés is egy diszkurzív hatalmi praxis, amely visszakövethető kizárások és kategorizálások eredménye. Erre reflektál kritikai poszthumanizmus azon ága, amely alapvetően a baloldali emancipatorikus mozgalmak örökösének tekinti magát, és kiindulópontja, hogy az „ember” látszólag univerzális fogalma történetileg mindig kizárásokon keresztül realizálódott – egyes embereknek és a nem-embereknek elhatárolásával az „ember” egységes képzetétől. Írásom kiindulópontja, hogy egy ilyen kritika esetében is (bár a társadalmi szerveződés felől egyébként gyakran hasznos és helyes módon) egy olyan mátrix létrehozására teszünk kísérletet, amelyben szubverzív potenciálját veszíti el a tőlünk különböző. Az ehhez hasonló mozgásokkal ugyanis a radikálisan Más egyfajta megszelídítését vagy „háziasítását” végezzük el – bekebelezzük azt, mint az oankálik a túlélőket.

Az ilyen típusú emancipatorikus poszthumanizmus legnagyobb problémája, hogy a Másik képviseletéhez el kell fogadnia egy olyan keretrendszert, amellyel eredetileg szembe kívánt helyezkedni. Ahogy Claire Colebrook is hangsúlyozza, a humanizmus tételezett egy olyan kivételes „embert”, amely garantálja a létezés értelmét; majd amikor a poszthumanizmus ezt az „embert” kritikai elemzéssel eltávolítja a képből, akkor végül egy antropomorf és önszerveződő élő testet kap, amely ugyanúgy lehetővé teszi a világ értelmezhetőségét és olvashatóságát – csak épp máshogy. Az elképzelés tehát végeredményében a humanista univerzalizmus egy túlhajtott változataként jellemezhető, egyfajta „ultrahumanizmusként.” A cél ebben az esetben nem a Másik kaotikus, természetellenes vagy démoni és irányíthatatlan voltának elismerése, hanem az elnyomóként meghatározott Azonos alól való felszabadítása. De mi jelentené ennek a lázadásnak a sikerét? Egyrészt a Másság győzelme az Azonos felett, ami nem több az elnyomó-elnyomott pozíciók megfordításánál. Másrészt az Azonos és a Más kategóriáinak teljes megszűnése egy olyan rendszerben, amelyben ezek a kategóriák immáron nem értelmezhetők – ez esetben pedig egy ugyanolyan univerzális egész jön létre, mint a megszüntetni kívánt Azonosság humanista képzetében.

A kérdésem tehát – követve Colebrook fölvetését –, hogy létezhet-e a Másik olyan elmélete, amely azt nem valaminek a tagadásaként írja le, hanem olyanként, amely képes dekontextualizálni az Egész képzetét. Elképzelhető-e egy olyan világ, amelynek ténylegesen nem-emberi arca van – amelynek tehát nincs arca? Amelyben a Másság funkciója nem az, hogy teremtsünk egy emberibb vagy emberségesebb világot az „ember” elnyomó fogalmával szemben, hanem amelyben elképzelhető a Másság erejének cél nélküli fölszabadítása.

Colebrook az ökológiai válság kapcsán hangsúlyozza, hogy alapvetően kell megkérdőjelezni és megfordítani a kortárs marxista premisszát, amely szerint a világ nem menthető meg ökológiailag addig, amíg a kapitalizmus fennáll. Ehelyett azt kell mondanunk, hogy amíg az életet és a „világot” elsődlegesen antropocentrikusan, vagyis az emberi értelemből (jelentésből) és történelemből eredeztetjük, addig nem vagyunk képesek konfrontálódni az emberi faj és az önmagában értelmezett (az antropocentrikus jelentéshorizontról leválasztott) élet ellentmondásaival. Colebrook szerint egy olyan kritikai módszerre van szükség, amely nem politikai. Ugyanis pontosan a politikai gesztus – a konfliktusok visszavezetése az emberiségen belüli tényezőkre – az, amit meg kell kérdőjeleznünk.

A radikálisan Más egyik legjobb példája a queerség: ugyanis arra a Másságra utal, amely eltér a heteronormatív értékrendtől és viselkedéstől. Nem véletlen, hogy a queer-elmélettel foglalkozó számos „klasszikus” szerző egyik alapvető problémája, hogy a queerségnek pont az ereje tűnhet el azzal, ha elméletként kezdik körülírni. A probléma onnan ered, hogy miközben a queer az abszolút Másik pozíciójában van, mégsem határoz meg egyetlen konkrét identitást sem; lényege éppen a rögzíthető identifikáció megzavarásában rejlik. A queerség Lee Edelman pszichoanalitikus leírásában az, ami eltér a szimbolikus rendtől: visszautasít minden hagyományos kategorizációt és megnevezhetőséget; éppen ezért rendkívül problematikus már a queer „megnevezése” és teoretikus körülírása is.

A poszthumanizmussal számos ponton (bár gyakran igen problematikusan) érintkező xenofeminizmus (XF) alapszövege, a Laboria Cuboniks nevű csoport kiáltványa egy izgalmas kapcsolódási pontot vázol föl a queerség és a poszthumanizmus között, amikor megfogalmazza az XF alapvető jellemzőit: az XF anti-naturalista, technoracionalista, valamint gender-abolicionista. Ez utóbbi a gender mint bármilyen stabil jelölés és identifikáció visszautasítására utal – ami egyébként nem kizárólag a genderre, hanem például az osztályra vagy az etnikumra is vonatkozik. Fontos azonban, hogy az XF nem a biológia jellemzőket tagadja, hanem az elnyomó társadalmi struktúraként működtethető, kívülről fixált identitáspozíciók koncepciójának fölszámolását hirdeti. Éppen ezért végül nem minden gender (és így a különbségek) megszűnését célozza, hanem inkább a végtelen számú gender megjelenését. Ez a megközelítés igen közel kerül a queerség elgondolásához, ám a másik két jellemzővel összeolvasva szintén az oankálik fenti hibájába, a technológiai és/vagy elméleti bekebelezés csapdájába esik.

Az anti-naturalizmus az XF azon jelmondatával írható le, hogy „ha a természet igazságtalan, változtasd meg a természet(ed)et”. A biológia (a természet) tehát nem rögzíthető vagy determináló tényező, mivel technológiailag át lehet – és át is kell – alakítani. Következésképpen a technológia fölül tudná írni az elnyomóként értelmezett társadalmi-biológiai kondíciókat. Itt merül fel a racionalitás kérdése, amely a leginkább problematikus a poszthumanizmus szempontjából. A xenofeminizmusban ugyanis egy, a rögzített(nek vélt) identitáspozíciókat és biológiai feltételeket fölülíró, alapvetően feminista irányú racionalitás lenne a vágyott emancipatorikus törekvések alapja – ez biztosíthatná, hogy a technológia is a kívánt irányba fejlődjön. Horváth Márk és Lovász Ádám épp ennek kapcsán bírálják a legélesebben az elképzelést, mivel megítélésük szerint a Laboria Cuboniks kollektíva kiáltványának „technológiai utópizmusa” valójában „egy tökéletesen felvilágosodáspárti, modernista álláspontot vezet elő”.

Tanulságos megfigyelni az ellentmondást. A xenofeminizmus a rögzíthetetlenség radikális felszabadítását tűzi zászlajára, ugyanakkor ezt egy politikailag rögzített módon teszi – másrészt egész emancipatív elméletét a (techno)racionalizmusra építi. Ezzel egy olyan ultrahumanizmus jön létre, amely racionálisan kezelhetőnek gondolja el a radikálisan Mást.  Octavia Butler regényében a magukat mindig megújító, más fajok génállományát bekebelező Idegenek szintén bekebeleződnek: a regény kódjai és az olvasási szokások hagyománya antropomorf főhőssé változtatja őket. Azaz éppen idegenségüket veszítik el, ahogy rájuk vetül az emberi tekintet; amire Svébis Bence is rátapint kritikájában: „a végjáték egy pontján már nem is az emberekért, hanem az oankálikért aggódunk.”

Claire Colebrook ezzel szemben a queerségnek egy olyan megközelítését adja, amely a deleuze-i értelemben vett leendésből indul ki. Meglátása szerint a leendés ott csúszhat félre, amikor egyfajta anti-normatív normává válik. Ezzel pedig semmi mást nem tesz, mint alátámasztja a kreatív önmegvalósítás klasszikus liberális eszméjét – következésképpen minden, csak nem szubverzív. A queer leendés lényege viszont abban állna, hogy kinyitja a lehetőségek tárházát, és ezek közül semmilyen kívánatos irányt nem jelöl ki. A radikálisan Mást másságában fogadja el. Nem queer-elméletre van tehát szükség, hanem arra, hogy az elméletalkotás maga legyen queer.

Irodalom

Butler, E. Octavia: Hajnal, ford. Huszár András, Agave, Bp., 2018.

Colebrook, Claire: Death of the PostHuman: Essays on Extinction Vol. 1, Open Humanity Press, Ann Arbor, 2014.

Colebrook, Claire: Sex After Life: Essays on Extinction Vol. 2, Open Humanity Press, Ann Arbor, 2014.

Edelman, Lee: No Future: Queer Theory and the Death Drive, Duke University Press, Durham-London, 2004

Hester, Helen: Xenofeminism, Polity Press, Cambridge, 2018.

Horváth Márk, Lovász Ádám: Felbomlás és dromokrácia: Társadalmi gyorsulás a modernitásban és posztmodernitásban, Dialóg Campus, Bp., 2016

Horváth Márk, Lovász Ádám: Kísérteties identitások: Queerség, aszexualitás és non-reprodukció, TNTeF, 2017/7.2, 1-23.

Laboria Cuboniks: Xenofeminism: A Politics for Alienation, 2015.

Land, Nick: The Dark Enlightenment, 2012.

Svébis Bence: Thészeusz űrhajója, Magyar Narancs, 2019. augusztus 29.

A sorozat korábbi részei

huszonegyedik #0 - Tizenkilencedik: John Ruskin és William Morris

huszonegyedik #1 - Mire jó a történetmondás? Katasztrófafilmek, iPhuck és az irodalom

huszonegyedik #2 - Szétfolyó furcsaságok: a queer elmélet feltűnései a Frankensteinben.

huszonegyedik #3 - A történetmondás kínzó vágya

huszonegyedik #4 - Ellenzéki Párt és rehab

huszonegyedik #5 - Villamos-dilemma új köntösben: az önvezető autók.

huszonegyedik #6 - Pozícióvakság és katasztrófapornó.

huszonegyedik #7 - Poszthumanizmus és szimpátia. Avagy kiút az identitáspolitika csapdájából.

huszonegyedik #8 - Túl ismerős, túl távoli: David Attenborough Climate Change – The Facts.

huszonegyedik #9 -Az applikáció-demokráciáról

huszonegyedik #10 - A sokfejű sárkány. Kommentárok a poszhumanizmushoz

huszonegyedik #11 - Történetmondás 2.0 - Játéktudomány és transzmedialitás