Az est felolvasással kezdődik: csend ül a hallgatóságon, mert egy performansz keretei nyílnak meg előtte: A nagy számok című vers első mondatánál belépünk az Erdély-vers fikcionális, mégis tökéletesen tudományos alapokra épített terébe. Erdély alkotása képes arra, hogy megidézze a költő szellemét, aki kikér egy italt és leül meghallgatni a beszélgetést, amely a „ki volt ő?” – kérdés felvetésével indul.

Úgy tűnik, a csend redundáns elem lesz a beszélgetés folyamán, Erdély súlyossága a ludas, magyarázza Müllner András, az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének docense, a neoavantgárd kutatója, akinek 2016-ban jelent meg kismonográfiája a Kollapszus orv. című kötetről. Merthogy, folytatja, nem hisz semmilyen transzcendensben, de abban muszáj, hogy elég nagy súlyú költők megmozgathatják azt, Erdély pedig egy ilyen komolyságú, rizomatikus életművet hagyott hátra, amiben az irodalom a végletekig összefonódott a filmrendezéssel, képzőművészettel, építészettel, tudományokkal – magával az alkotással, mint létkérdéssel. Erdély életműve utópisztikus jegyeket mutat, lehetetlen totalizáló, nagy életműben gondolkodnunk vele kapcsolatban, mert nem vezetne semerre.

Gelencsér Milán költő véleménye szerint is – aki az ELTE esztétika mesterszakán szakdolgozatát Erdélyről írta – az életműben annyira vaskos összefüggések vannak, akkora szellemi hátországot mozgat meg, hogy szerteágazó és töredékes lesz, lehetetlen egészében továbbmenteni. Erdély egy prizma, ami vezeti az ember szemét, és megtört sugarasságával mutat rá újabb és újabb felfedezendő területekre.

Körösztös Gergő költő, az ELTE esztétika és filozófia szakos hallgatójának meghatározása szerint Erdély saját maga által alkotott világrendszerében szabályok és játékok mentén kell működni, amik absztrahálás útján kikerülnek a világba. Ha az ember úgy dönt, hogy belép a költő életművébe vezető ajtón, akkor bele kell egyeznie az általa kitalált játékszabályokba, és azokhoz tartania magát.

A korábban fennálló nagy vita, hogy Erdélyről érdemes- e (egyáltalán lehet-e) nagy monográfiát készíteni most is felmerült – a válasz egyértelmű ódzkodás volt mindhárom fél részéről. Az interdiszciplinaritás és hálózatiság miatt eleve képtelenség volna, ráadásul Erdély nem magányos alkotó volt, mindig csoportokban hozta létre alkotásait, egyedülálló műveként öt darab filmjét és pár irodalmi és képzőművészeti alkotását tartjuk számon, de többi munkája sajnos szétfolyik, lehetetlen megállapítani, hol kezdődik és hol ér véget bennük a művész. Három csoportja alkotómunkáinak szellemi klímáját főleg a költő határozta meg, de az alkotás folyamatában mindenkinek része volt. Kiindulási pontként mindenképpen ezt a gyakorlati szintet, magát a folyamat termékét lehetne és kell is megvizsgálni Gelencsér szerint, hiszen lehetőségünk van az ezekben megjelenő szellemiséget kiaknázni, ami talán megoldásként szolgálhatna a művészet és kultúra jelenkori hanyatlására.

Erdély Miklós tudományos érdeklődése meghatározta költészetét. A költészetben, mint tudományterületet tekintve, a nyelv performatív használatát szorgalmazta, elérve ezzel egy mágikus és tudományos nyelvhasználatot, ami teljes egyediségében tükrözte őt verseiben. A tudósok nyelviségének csodálata, ahogy metaforizálnak és leírnak addig csak elméletben létező jelenségeket, teljesen lenyűgözte és a költészetet ugyanilyen célratörő, a fogalmiságot teljességében megragadó tudománynak kívánta, meg akarta fosztani üres szerepkörétől. Müllner András felvetésére, miszerint párhuzamot lehet vonni a hatvanas évekbeli és a kortárs líra között, (hiszen korunk versei ugyanúgy tartalmaznak természettudományos metaforákat, mint Erdély művei) beigazolódni látszik, Körösztös és Gelencsér azonban hasonlóan elutasító véleménnyel vannak az úgynevezett „natgeo-líra” alkotásairól, amik meg sem közelítik tudásanyagban és forrásgazdagságban Erdélyt. A kortárs lírában jellemző az internetes rákeresés során megtalált jelenségekkel való játék esetlegessége, és a vers végén random beillesztett természettudományos jelenségekből alanyi következtetések levonása.  Ahogy Gelencsér fogalmaz: „A latin csont megnevezések vagy ritka állatfajták fel vannak áldozva az alanyiság oltárán.” Ezzel szemben Erdély kora már csak a korlátozott információáramlás miatt is megkívánta az alapos utánjárást és pontosságot, ez az explicitség pedig a költő kifejezett célja is volt az alkotófolyamat során. Így például arra is törekedett, hogy verse felépítésében és ritmikájában is feketelyukra hasonlítson, ha éppen a feketelyuk tudományos fejtegetéseiről szólt.

Az oktatásba való bevezetésének problematikájára Müllner nézőpontja szerint Esterházy Péter esete tökéletesen illik, hiszen az ő életművéről is elképzelhetetlen lett volna húsz éve, hogy valaha középiskolai tananyaggá válik. Abban mindhárman egyetértenek, hogy ez problematikus kérdés, mert nem biztos, hogy kultikus figurává kellene válnia, hiszen éppen attól egyedi, rendbontó, hogy alkotóként számára eredetiségkultuszként élt performansza, az alkotáshoz való hozzáállása, amivel megkülönböztette magát a többiektől és a neoavantgárd alkotójává vált. Éppen ezért kultusz, mítosz öleli körbe Erdélyt – nem lehet úgy megérkezni hozzá, hogy ne előzné meg híre. Az egyértelműen kiderül Müllner válaszából, hogy az életmű tanítását konvencionálisan nem lehetne megközelíteni, csak kreativitással, interaktívan, a gyerekek bevonásával az értelmező folyamatba, ez pedig még, úgy néz ki, várat magára. Olyannyira absztrakt és elvont jelenség, hogy elemi szinten veti fel az irodalomoktatás hiányosságait, teszi hozzá Körösztös, de nem biztos, hogy ennek mentén kellene azt újragondolnunk. Az viszont mindenképp jó lenne, ha a radikális témák, szerzők, gondolkodók szervesebben részt vennének oktatási rendszerünk programjában, mert nem tanuljuk meg az ezekhez viszonyuló befogadói magatartást, ami árnyalná világlátásunkat, gondolkodásmódunkat.

Erdély halálával megszűntek alkotócsoportjai is, ez pedig evidens volt minden alkotótársa számára. Halála a neoavantgárd korszak végét is jelentette, de az akkor berobbanó posztmodern nagyjai mind az ő vállán másztak a csúcsra. „Erdélyt olvasni kell!” – mondja Müllner András, vagy nézni, hallgatni, mert nem maradt tőle más. Nélküle kell megértenünk, amit hátrahagyott, ezzel arra kényszerítve minket, hogy kevéssé próbáljuk szétszálazni a múlt-jelen-jövő hármasát, teszi hozzá Körösztös, muszáj bevonódnunk a hatalmas performanszba, ha meg akarjuk találni az Erdély Miklós nevezetű enigma kulcsát. Gelencsér szerint az a jó, ha a műélvezés nem előrekódolt, így érdemes egy kívülről jövő rálátással kezdeni az Erdély- versekhez való hozzáfogást.

A kérdésre, hogy érdemes-e foglalkoznunk egy olyan nagy súlyú életművel, mint Erdélyé, mosoly a válasz. Zárásként egy hosszú vers felolvasása után arra jutottunk, hogy végülis bátraké a szerencse.

Fotók: Herr Martin