Az OSA Centrális Galériája természetéből fakadóan történeti, összefüggésekre rámutató kiállítások számára ideális helyszín. Így van ez a Balra át, jobbra át kiállítással is. A nagy teret négy téma szerint bontották fel, kirajzolva az Orfeo és az Inconnu közötti párhuzamokat és különbségeket. A padlón és a falakon szövegeket olvashatunk, mint egy-egy rövid kinyilatkoztatást a csoportokat övező, korántsem egyszerű kulturális és ideológiai színtérről. 

A kiállítás kurátorai, Nagy Kristóf és Szarvas Márton szakdolgozati témáikat fűzték fel egy ívre. A kurátori szöveg felvázolja a csoportok működésének történeti hátterét, és teret hagy a nézőben felmerülő kérdések számára is. Nagyon jó lépés, mert arra sarkallja a látogatót, hogy gondoljon valamit, alakítson ki különvéleményt a látottakkal kapcsolatban. Az azonban nem derül ki a látogató számára, hogy miért épp e két csoport bemutatására esett a választás. (Azon túl, hogy a tárlat kurátorainak kutatási területéről van szó.)

Az Orfeo művészcsoport az 1968-as újbaloldali mozgalmak hatására alakult meg, alapvetően marxista-maoista kritikát gyakorolva a szocialista rendszerre. A bábegyüttest, zenekart, színházat és képzőművészeti műhelyt is magában foglaló szerveződés hitt abban, hogy a társadalom jobbá tételéhez a különféle művészeti ágakban való alkotás és a közös gondolkodás útján juthatnak el. Művészi tevékenységüket a mindennapokra is igyekeztek kiterjeszteni, ennek egyik eszköze a kommuna-alapítás volt. Az 1970-es évek végére szétszóródott a csoport, ekkoriban vette kezdetét, egy teljesen más kontextusban, az Inconnu története.

Az 1978-ban, Szolnokon megalakult Inconnu tevékenységei közé tartoztak az akció- és performanszművészet, valamint a hatalom ellenében való, megalkuvást nem tűrő politikai lázadás is. A rendszerváltást megelőző ellenzéki megmozdulásokban aktív szerepet játszottak, nem egyszer még ezt is kritika tárgyává téve. A csoport munkásságának talán csúcspontja az 1989. június 16-án az 1956-os forradalmárok emlékére végrehajtott kopjafaállítás volt.

A két csoport működése és tevékenysége között több párhuzam, de több nagyon éles különbség is felfedezhető. Merőben más volt például a kritikai hang, amelyet a rendszer és politikai hatalom ellen megütöttek, más volt a pozíció, ahonnan ezt tették. Az Orfeo esetében egy budapesti, Képzőművészeti Főiskolához köthető társaságról van szó, míg az Inconnu esetében egy vidékről induló, amatőr csoportosulásról, akiknek hosszú utat kellett megtenniük a fővárosi és országos ismertség felé.

A kiállítás nagyon erős különféle médiumok felvonultatásában. Fotók, filmrészletek, plakátok, bábok, grafikák, könyvek és naplók igyekeznek közelebb hozni az Orfeo és az Inconnu lényegiségéhez. Nemcsak egyes akciókra és konkrét művekre koncentrálnak, hanem a mindennapi működést is fókuszba állítják. Ez különösen fontos, hiszen mindkét csoport inkább működésével, struktúrájával  képezi a kutatás tárgyát, nem annyira konkrét művészi teljesítményével. Ugyanakkor az előadások, happeningek, objektek és grafikák számára is jut hely a tárlaton, ezeket segít kontextusba helyezni a csoportok alakulásának és működésének története. 

Negatívum, hogy a kiállítás néha többet feltételez a látogató előzetes ismereteiről, mint amennyi valójában elvárható. Ott van például Angela Davis aktivista, akire több szöveg és kép is utal, ennek ellenére a mai néző számára egyáltalán nem egyértelmű Davis korabeli jelentősége. Fontos szerepet játszott az 1970-es évek emberi jogi mozgalmaiban, és kommunistának vallotta magát, a kortárs magyar kultúrára is hatással volt. Ennek fényében érthetővé válik, miért volt fontos a magyar művészek számára is.

A kiállítás elrendezésének vezérelvét négy téma szolgáltatja: az élet és művészet egyesítése, politikai elvek, az amatőr művészethez való viszony, és a nemek közötti kapcsolatok a csoportokon belül. Az élet és művészet egyesítésére jó példa az Inconnu 1989-es kopjafaállítása, vagy a már-már művészi magaslatokba emelkedő kommunaépítés az Orfeo esetében. Politikai elvek szempontjából is világossá válik mindkét csoport kritikus hozzáállása; míg az Orfeónál ez egy baloldali, maoista, idealista kritika és főleg a berendezkedés hiányosságai és nem maga a rendszer ellen, addig az Inconnu az egész Kádár-rezsimet bírálja egy jobboldali nézőpontból. (Legalábbis erre az ívre igyekszik felhúzni a tárlat a két kollektívát.)

A nemek közötti viszonyok vizsgálata teljessé teszi a kiállítást, ma már nem mehetünk el úgy művészcsoportok története mellett, hogy ne foglalkozzunk ezzel. Az Orfeós kommuna párkapcsolati hálója több női tagra helyezett lelki nyomást, míg az Inconnüben főleg láthatatlan munkát végző Serfőző Magda volt az egyetlen nő, mégis nagyon ritkán vett részt nyilvános fellépéseken. A férfi-női szerepek elemzése szükséges ahhoz, hogy a csoportok működését jól átlássuk, és az egész tevékenység összefüggésében értékelni tudjuk.

A tárlat nagy erénye még, hogy a filmes és papíralapú dokumentumok segítségével a nézők megismerkedhetnek a csoportok gyakorlati működésével. A mindennapi dolgoktól – mint takarítás, anyagiak, napló – egészen a különleges eseményekig – előadások, happeningek felvételei, 1956-os kiállítás plakátjai  - minden szóba kerül, akár még meghatározó könyveket is kezébe vehet a látogató. A kurátorok célja világos: minél átfogóbb képet adni. Persze érdekes lenne azt a kérdést is kibontani, hogy mi vezetett pont e két csoportosulás vizsgálatához, és miért őket emelték ki a a Kádár-korszak művészcsoportjai közül.

Mindazonáltal több ilyen kiállításra lenne szükség, ahol a megtörtént események dokumentációján túl a reflexiókra, és ezeknek a feldolgozására is lehetőség nyílik. Mindez hihetetlenül fontos, mert több mint 30 év távlatából a magyar köztudatban még mindig nem kerültek helyre a rendszerváltás egyes aspektusai, még mindig nem tudjuk, mit is gondoljunk pontosan a Kádár-kori kulturális életről, a megjelenés színtereiről, és a politikai-kulturális-ideológiai háló összetettségéről.

Ehhez nyújt fogódzót a kiállítás; rávilágít a politikai rendszerrel való viszony bonyolultságára, összefüggésekre és emberek közötti kapcsolatokra. Igyekszik a száraz történelmi szentenciák mögé nézni azáltal, hogy emberek történetét meséli el. Hogyan gyűltek össze, milyen elveket vallottak, milyen terminusokat, paradigmákat követtek. A kiállítás meg akarja mutatni, hogy semmi sem fekete és fehér, címkéket szed le emberekről és csoportokról, problémákat összetettségükben akar láttatni. A látogató ennek következtében sűrítve találkozik rengeteg információval, a tárlat egy megnézésre befogadhatatlan mennyiségű dokumentumot kínál. De megéri többször is visszatérni; a 20. századi magyar művészet és politika iránt érdeklődők számára kötelező.

A kiállítás november 24-ig tekinthető meg a Centrális Galéria - Blinken OSA Archívum-ban (1051 Budapest, Arany János u. 32.)

Fotók: Végel Dániel/OSA