Hiszek a szerencsében és a véletlenben, hogy nem véletlen, ha valakivel szerencsésen találkozunk. Szerelmek, barátok és mesterek várnak bennünket életünk végtelen terének és véges idejének fordulópontjain. Minden attól függ, hogy észrevesszük-e őket, vagy csak érzéketlenül elhaladunk mellettük az égi konstellációk és földi kényszerek rabságában-bűvöletében… Megismerkedésem Slavko Matković szerb költővel örökre meghatározta a sorsomat, és radikálisan megváltoztatta a művészetről vallott nézeteimet. Ha ő nincs, minden máshogy alakul: szinte semmi sem lenne, amit ma szeretek.

1970, Szabadka. Mindjárt az elején: halál. Felvesznek a Moša Pijade, a mai Kosztolányi Gimnáziumba, ahonnét Dezsőt anno eltanácsolták. Véletlenül megtudom, hogy Vinkler Imre, a festőművész rajztanár a nyárutón felakasztotta magát, nem fog bennünket tanítani, és ez elszomorít. Azután látok a Tito marsall sugárúton veszett tempóban biciklivel átrobogni valakit. Nézd! Az őrült kerekes! – kiáltja a haverom, és én nem tudom, hogy ez az őrült Kerekes László, a konceptualista. Végül Szalma Laci felcipel egy szoliter második emeletére, ahol ismeretlen társaság valami disznókról szóló fekete-fehér filmet néz, elmélyülten. A disznók kartonból kivágott betűk között turkálnak. Én nagyon unom, és hamarosan hazamegyek. Évekkel később kiderül, hogy ez a legendás neoavantgárd Bosch+Bosch csoport egyik találkozója volt, amin Slavko is részt vett.

1974, Budapest. A bölcsészkarra járok, de a Kádár-korszakról semmit sem tudok. Nem azért, mert nem vagyok itt, hanem azért, mert, egyszerűen, nem vagyok jelen. Csoporttársaimmal ellentétben, nincsenek sem irodalmi, sem művészi ambícióim. Vastag jugó ösztöndíjat kapok, de félvállról veszem a tanulást, Deutsche Grammophon komolyzenei bakelitokat csempészek Nyugat-Berlinből, karatebajnoknak készülök, életem a svábhegyi bérlakás, az egyetem és az edzőterem, meg különböző olcsó kocsmák aurájában telik. Járok az Egyetemi Színpadra – minden csütörtökön ott ülök Szabó Balázs remek filmklubjában, és volt még Kex, Spions, Latinovits és Pilinszky is –, megnézem a 25. Színház minden előadását, és a fal mellé szorulva, az Orfeó Woyzeckét. A rockzenei újhullám megjelenését, persze, nem lehetett nem észrevenni, teli volt a sziti házi gyártású plakátokkal, de mi csak a harmadosztályú bandákat fogtuk ki, még a korai KFT volt a legérdekesebb, jót kacagtunk rajtuk.

1983, Szabadka. Mindjárt utána: halál. Kiutasítanak Magyarországról, két FÉG-pisztolyos detektív megbilincselve visz le a kelebiai határra. (Akkor még nem tudom, hogy ez majd tíz évre szól.) Amíg Szlavóniában katonáskodok, feleségem, Mixtay Melinda jazzénekesnő disszidál Amerikába, és megírja, hogy soha többet nem fog visszajönni ebbe az országba. Személyes kapcsolataim az adyligeti kommuna rendszerváltó tagjaival itt meg is szakadnak. Otthon anyámnál lakom, a régi kis szobámban, néma szemrehányás és keserűség légkörében. Töröltek az ELTE hallgatói névsorából, diploma nélkül nem kapok munkát. Sportoló barátaim elhelyeznek a Spartacus Vívóklubban edzőnek, heti 3x2 órában az en garde!-ot tanítom kezdőknek.

Mind több időt töltök a Városi Könyvtár antikváriumában: ott meleg van, ritka könyvek és egy poeta doctus, akivel megértjük egymást. Ő Matkovity Szlávkó, író és grafikus, meggyőződéses titokommunista, „tiszteletbeli magyar”, és az én első mesterem, teljes tudatlanságomban. Tőle hallok először a happeningről és performanszról, a fónikus, vizuális és akcióköltészetről, a hardcore képregényről, a mail artról, a „halott nyúl művészetre való tanításáról” és más, számomra hihetetlenül érdekes és fontos dolgokról. Ahogy ő mondta az akkor szellemileg teljesen nyitott, délszláv térségben: „Hirtelen elkezdek a szememmel gondolkozni / egy éjszaka alatt / elvetem felhalmozódott ismereteimet / a klasszikus költészetről és festészetről. / Rostirónnal bajuszt kerekítek Mona Lisának / szamárfület mutatok Cézanne-nak. / Idegesen kavarom fel / gondolataim edényét / a művészet lényegét kutatva.” Kedvtelésből elkezdem fordítani a verseit, minden sort átrágunk, magyarul-szerbül vitatkozunk, aki valami nehezet akar mondani, a saját nyelvére vált. Aztán a munkaidő végén irány a Zenede melletti kisutcában lapuló talponálló, vinjak és pelinkovac.

Slavko patronálásával rögtön bekerülök az Új Symposion szerkesztőségébe, ahol nincsenek szabott határok – Szombathy Bálint, Kerekes László, Ladik Kati, Miroslav Mandić, Marina Abramović baráti körébe és védőszárnyai alá. Minden idegen és vonzó – remek, boldog időszak, ami 1987-ig tart, amikor megtanulhatok teljesen szabad és őrült lenni. Ez valóban underground volt, száz méterrel a felhők felett. Én soha nem voltam nagyon tehetséges, még csak elkötelezettség sem volt bennem, de szerencsés pillanatban találkoztam nagyon tehetséges és elkötelezett művészekkel.

Beszélgetünk Slavkóval a családunkról és a közös történelemről, ami hol egybekovácsol, hol szétszakít bennünket. Elém tesz valami díszes albumot, a szabadkai Turul Egyesület évkönyve, és kinyitja egy szigorú arcú, bajuszos honvédtiszt fényképénél. Nézd csak, kiskomám – mondja vigyorogva –, itt a nagyapád! Akkor tudom meg, hogy Lantos Antal az állomáson kitört értelmetlen lövöldözésben esett el, amikor 1944. szeptember végén a magyarok kivonultak, a szerbek meg bejöttek. Volt egy megállapodás, hogy nem lesz harc, de ezek kicsit késtek, azok meg kicsit siettek, mindkét csapat megijedt, és mire a tisztek leállították őket, már meghalt vagy húsz ember. És – kérdezem tőle –, a te apád mi volt? Hát – mondja, és most nem vigyorog –, partizán.

1990, Budapest. Mindjárt, mindjárt: előtte halál. Az érsekújvári fesztiválra utazunk, hárman barátok: Jaroslav Supek, Slavko és én. Már a sínbuszban előkerül egy liter hódsági szilvapálinka, és mire felérünk a nagyvárosba, csúnyán berúgunk. Handabandázunk a művészetről, hangosan, vidáman, önfeledten. Közben halálosan megéhezünk. Elindulunk az Andrássy úton az Ádám söröző felé, emlékszem egyetemista koromból, az olcsó és jó hely volt. Slavko félúton feladja, lefekszik a Balettintézet előtt a flaszterra, ott akar maradni reggelig. Röhögünk, mi is legszívesebben balettpatkányok ölében sasszéznánk. Hosszas rábeszélés után elalszik, és mi álmában cipeljük magunkkal. Csapolt sört és tatárbifszteket rendelek, a jugók szidnak a nyers hús és tojás miatt. Erzsi budai lakásában éjszakázunk, hajnalban vonatozunk tovább.

1995, Budapest. Az éhezőművész performansz ideje, acélketrecben ülök egy ferencvárosi pincében, és Slavkóra gondolok, akit időközben kifacsart a tüdőrák, elhagyta a levegő és csontra itta magát. A kezembe adta egyik délután az antikváriumban Kafka novelláskötetét, hibátlan példány, valaki megvette és ottfelejtette. Ez már a tied – mondta –, megtalálsz benne mindent, ami ránk vár. Tíz évvel később már tisztán értettem, mire gondolt. Hogy nem tudjuk, kik vagyunk, honnét jöttünk, merre tartunk, és akár a Tahitira szökő Gauguin, a Paradicsom helyett a Purgatóriumba jutunk. Mohón habzsoljuk az életet, könyörtelenek vagyunk, és rettegünk a haláltól. Közben feleletet akarunk kapni a privát életünk, a Létezés talányaira. Naiv elképzelés, ő már akkor rájött, hogy a kérdéseinkre nincsenek válaszok, csak újabb kérdések.

1999, Budapest. Mindjárt a végén: halál. Nem fogom leírni az utolsó találkozást, amikor, kiskomám, már haldokoltál, és én egyedül ittam nálad a borodat. Hajnali 4 van, a szomszéd szobában alszik a fiam, aki napra pontosan 4 évvel a temetésed után született. Tudom, nehéz lesz, de meg kell majd tanulnia szerbül, hogy a könyveidet eredetiben is olvassa. Egy kattintás az egérrel, és a balra zárt sorok központi tengely köré szerveződnek: halcsontvázakra hasonlítanak, görbe orángután-fosszilokra, jégbe dermedt szibériai sámánhullára: a verseid. Miből maradtál még ki? A megújult Genesis koncertje, a NATO szerbiai bombázása, az Amerikai Psycho. És Bálint, az utolsó vajdasági mohikán tavaszra átköltözik. És: "Nye sztrahuj, Vologya!", nem maradsz egyedül, hamarosan valamennyien átköltözünk.

HOGYAN HALOK MEG VÁRATLANUL

Kako ću umreti iznenada

Meghalok váratlanul

a tizenkettedik évemben

mialatt a góré mögötti felhőkhöz

kötözöm magam

(egy szerdán)

vékony zsákvarró zsineggel.

Meghalok váratlanul

a ludasi tó ősi vizében

tranzisztoros zenére fuldokolva

miközben B. M. mosolygós arcán

a víz gyöngycseppjei gyülekeznek.

Meghalok váratlanul

repülőgép-szerencsétlenségben

a Belgrád–New York vonalon

amíg a repülőgép

a Csendes-óceán végtelenségébe zuhan.

Meghalok váratlanul

mikor nem lesz

többé senki élő

aki emlékezne

hosszú hajamra

és néhány apró

őrültségre az életemből.

Meghalok váratlanul

kézzel nem érintve

néhány nekem drága embert

és két-három jó

és szép dolgot.

Meghalok váratlanul

mert mindig így halunk meg.

(Triceps fordítása)

* Slavko Matković (1948–1994): szabadkai horvát-szerb költő, képzőművész és performer. A „tiszteletbeli magyar”: rajongott Kassák Lajos és a magyar avantgárd szerzőiért. Kitűnően beszélt magyarul. A neoavantgárd Bosch+Bosch csoport megalapítója (1969), a Vajdasági Írószövetség tagja (1977), haláláig a Szabadkai Könyvtár helytörténeti osztályának és antikváriumának vezetője.

Művészi tevékenységének területe: a szabadvers és vizuális költészet, esszé; unikum könyvek, folyóiratok és objektek; a grafika különböző formái (rajz, montázs, kollázs, xerox stb.), festmények, képregény, mail art és pecsétművészet; térintervenciók, konceptuális akciók. Egyéni és csoportos, jugoszláviai és külföldi kiállításainak, fellépéseinek száma több mint félezer. Nagyapáti Kukac Péter- és Bodrogvári Ferenc-díjas (1985). Videoportréját Aleksandar Davić újvidéki rendező örökítette meg (ÚVTV, 1985).

Kötetei:

Cvetovi saznanja [A megismerés virágai] – versciklus (Rukovet, Szabadka 1973)

Mi smo mali šašavi potrošači [Kis gügye fogyasztók vagyunk] – versek és képregény (Osvit, Szabadka 1976)

Knjiga [Könyv] – vizuális költészeti kutatások 1971-1978 (Osvit, Szabadka 1979)

Antigraf [Antigráf] – versek (Minerva, Szabadka 1983)

Fotobiografija [Fotóbiográfia] – versciklus (Matica Srpska, Újvidék 1985)

Selotejp-tekstovi [Ragasztószalag szövegek] – vizuális kísérletek 1979 (Új Symposion, Újvidék 1987)

Unikum könyvek:

5112/a – vizuális költemények, Szalma Lászlóval közösen, 30 pld (Szabadka, 1971)

Text-Research – szöveg-materializáció, dobozkönyv, 1 pld (Szabadka, 1973)

Typo-Research – perceptív szövegkutatás, 1 pld (Szabadka, 1973)

Helix – textuális-vizuális kísérletek, 1 pld (Szabadka, 1976)

Salamandra – textuális-vizuális kísérletek, 1 pld (Szabadka, 1976)

Brevijarijum – kísérleti képregény, 1 pld (Szabadka, 1978)

A Bosch+Bosch csoport és a vajdasági neoavantgárd mozgalom című kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban volt megtekinthető 2019. november 18-ig. A csoport tagjai voltak: Slavko Matković (1948–1994), Szombathy Bálint (1950-), Ladik Katalin (1942-), Kerekes László (1954–2011), Csernik Attila (1941-), Szalma László (1949-2005) és Ante Vukov (1955–2012).

Lásd még:

Szombathy Bálint: Az ötven éve alakult Bosch+Bosch csoportról